A háború elől Kijevből Kanadába

„Február 24-én 4 óra 20 perckor ébredtünk az első robbanásokra. Férjemmel aznap meghoztuk a döntést, hogy el kell jönnünk Kijevből. Utólag ez jó elhatározásnak bizonyult, mert sokan nem hittek abban, hogy a harcok sokáig tarthatnak. Összeszedtünk valamennyi ruhát, a gyerekek tanszereit. Egy hétre a férjem anyukájához mentünk, Odessza irányába, Kijevtől 220 km-re. Olyan kisvárosba, ahol nincs infrastrukturális létesítmény, kívül esik a főbb útvonalaktól, tehát feltételezhetően nem lesz érdekes az orosz hadseregnek. A szüleimhez nem mehettünk, mert ők a csernobili atomerőmű mellett élnek. Mire elindultunk, az oroszok el is foglalták és masszív támadást indítottak Csernyihiv ellen”

– mondta el Diana a kezdetekről.

Menni vagy maradni

Egy hét után három hónapra Kárpátaljára, rokonokhoz költöztek. Közben, Csernobil és a környék ostroma alatt a szülei is odautaztak hozzájuk, majd a felszabadítása után hazaindultak. Diana a férjével és két fiával úgy tért vissza májusban Kijevbe, hogy újra elkezdenek dolgozni és megpróbálnak normális életet élni.

„Nagyon hiányzott már az otthonunk. A háború elejétől a legfőbb szempont számomra az volt, hogy együtt maradjon a család, az nem volt opció, hogy a gyerekekkel valahová elutazzunk a férjem nélkül. Sajnos azt láttuk, hogy folyamatosak a légiriadók, a gazdaság szinte leállt. A legfontosabb volt a gyerekek biztonsága és taníttatása. A ‘90-es évek gyermekei vagyunk, a Szovjetunió szétesése, Ukrajna függetlenné válása után megtapasztaltuk, milyen deficitben, vagyis úgy élni, hogy a boltok üresek, az áram-, a gáz- és a vízellátás akadozik. Tudtuk, hogy amíg nyár van, addig megleszünk, de ősztől újra nagyon nehéz lesz. A férjem nemzetközi cégnél dolgozik, adott volt a lehetőség, ezért úgy döntöttünk, mindent hátrahagyva Kanadába, Edmontonba költözünk”

– részletezte. Mielőtt kiutaztak, rövid ideig Vágsellyén, közös barátunk lakásában laktak, aki rögtön a háború kitörésekor felajánlotta segítségét. Addig maradtak nála, amíg megkapták a kanadai tartózkodási engedélyt.

Miért Kanada?

Diana hangsúlyozta, rendkívül nehéz döntés volt a világ másik felére költözni.

„Kijevben megvolt mindenünk, egy éve laktunk a saját, felújított lakásunkban, boldogok voltunk. Lelkileg nagyon nehéz ezt átélni, akkor is, ha tudom, hogy sokan a lakásukat is elvesztették, vagy éppen a családtagjaikat. Mindketten egykék vagyunk, a szüleink sok ezer km-re vannak tőlünk. A harmincas éveink végén járunk, nehéz az újrakezdés, akkor is, ha olyan befogadó közösségbe kell beilleszkedni, mint amilyet tapasztaltunk. Kanada speciális programot indított az ukrajnai menekültek számára, egyszerűsített eljárással kaphattunk három évre szóló tartózkodási és munkavállalási engedélyt. Európában nehezebb lett volna munkát és megélhetést találni, mert nagyon sok az ukrán menekült mindenhol, továbbá az adott ország államnyelvét is tudni kell a munkavállaláshoz. A férjem beszél angolul, így ez is döntő érv volt”

– fejtette ki. A család három hónappal ezelőtt, szeptemberben érkezett Kanadába, ahol az első naptól kezdve úgy érezték, nem különböznek a többiektől, hiszen Kanada a menekültek és bevándorlók országa.

„Nem úgy kell elképzelni, hogy idejöttünk és mindenki a tenyerén hordoz, hiszen mindent magunknak intéztünk el, a lakást, az autót, az adószámot, a biztosítót, a gyerekeknek az iskolát, vagyis az összes szükséges ügyintézést. A helyiek viszont hatalmas empátiával fogadnak minket mindenütt. Semmi ahhoz hasonlót nem érzékelek, mint amikor kárpátaljai magyarként magyarországi tanulmányaim során idegenként kezeltek”

– mondta.

Keveredő hagyomány

A hazájukat elhagyott ukrajnaiaknak Edmontonban is van lehetőségük arra, hogy saját közösségükhöz tartozzanak, megéljék hagyományaikat, gyakorolják a vallásukat. Diana azonban bevallotta, még nem tudják, hogyan töltik a karácsonyt, nincs is kedvük ünnepelni.

„Apukám magyar, anyukám és a férjem ukrán, otthon többnyire a pravoszláv ünnepeket tartottuk, azokat is visszük tovább. Náluk Jézus születése nem olyan nagy ünnep, mint a feltámadás, vagyis a húsvét. A 70 évig tartó szovjet elnyomás miatt is háttérbe szorult a karácsony, mert a szilvesztert és az újévet erőltették. Én katolikus vagyok, így a gyerekek a katolikus hagyományok szerint kapnak ajándékot, a pravoszláv ünnepen pedig elmegyünk templomba és tradicionális ukrán vacsorát készítünk. A szokások nagyon hasonlítanak a katolikus szokásokhoz. A böjt január 6-ig, Jézus születéséig tart, 7-én már lehet húst enni. Szenteste akkor ülnek a családok asztalhoz, ha feljön az első csillag az égen. Az ünnepi dekoráció része a didukh, amely az év során learatott első vagy utolsó búzaszárból készült virágcsokorhoz hasonlít. Régebben a házi oltár sarkában tartották. Azért készítik, hogy a következő évben is bő termés legyen. Az ünnepi asztalnál a családfő gyújtja meg a gyertyát, 12 féle böjti ételt főznek. A legfontosabb a kutia, a búzából, dióból, mákból, mazsolából, aszalt gyümölcsből és mézből készült kása szerű étel. A gabona az ukrán földet, a méz, az aszalt gyümölcsök és a magvak a jólétet, a bőséget, a gazdagságot jelképezik. Régiótól függően pirog vagy hal is része az ünnepi ételsornak. Az ukrajnai görög katolikus egyház Kanadában szombati ukrán iskolát szervezett a gyerekeknek, oda minden héten elvisszük a fiúkat. Szeretnénk, ha továbbra is megtartanák az ukrán identitásukat. Az itteni ukrán diaszpóra eléggé nagy, tehát megvan erre a lehetőségük”

– zárta a beszélgetést Diana.