A „fehérlaposok” élő emlékezete

Bár Vadkerty Katalin a szlovák levéltárakban végzett, rendkívül alapos és hiteles kutatásai 89 660 kitelepített hazánkfiáról adnak számot. A különbözet magyarázható – mégpedig a két állam hivatalos szerveinek tévedéseivel, illetve a nagy számok törvényeivel. Ez utóbbiaknál maradva jegyzem meg, hogy még többen voltak azok, akiket a Szudéta-vidékre deportáltak, akik az üldöztetések elől Magyarországra szöktek, illetve reszlovakizáltak – de róluk legközelebb essen szó.

Lévén szó lakosságcseréről, a kitelepített felvidékiek egy része a Magyarországról Csehszlovákiába települt szlovákok birtokait foglalta el, ám jó részük sváb birtokra települt. A főképp a Délkelet-Dunántúlon élő, német ajkú svábok kitelepítése Németország keleti, a Vörös Hadsereg által megszállt területére szintén ez idő tájt zajlott; Tolna és Baranya megyében így több mint 1700 felvidéki család talált új otthonra – ha hazára nem is…

A történelemkönyvek által az 1526. augusztus 29.-én lezajlott csata kapcsán sokat emlegetett Mohácsról és vidékéről tudni kell, hogy a Csehszlovákiából kitelepített „fehérlapos”, azaz kitelepítési igazolvánnyal rendelkező magyarok számára 1947. áprilisát követően új hadszíntérré vált. A beilleszkedésért, a megmaradásért, nem egyszer a túlélésért vívott harc színterévé, melyet mára – bár hoszszú évtizedeken át tartott – békévé oldott az emlékezés. A kor tanúi állítják: mindig emlékezni fognak arra, hogy szeretteik úgy távoztak az élők sorából, hogy „a kitelepítéssel lelkükben ejtett seb sosem gyógyult be…”

Évekig fel nem nyitott ládák

A csallóközi Királyrév településről kitelepített Gútai Jenő és családja ma Nagynyárádon él; abban a községben, mely a történészek szerint – Szajk községgel egyetemben – a mohácsi vész valódi színtere volt. Házát egykor svábok lakták, akiket szintén erőszakkal „tessékelték ki” szülőföldjükről. A történet 1947-ben kezdődik…

„Huszonkét esztendős voltam, amikor véget ért a világháború – emlékszik vissza. – Édesapám mészárosmester volt, nagyon jól éltünk az első Csehszlovák Köztársaság idején. A dunaszerdahelyi gimnáziumot látogattam, ott végeztem el három évfolyamot, de a negyediket már itt, Makón. Harmincnyolcban egyszerűen tudomásul vettük, hogy ismét Magyarországhoz tartozunk; akkor kezdődött a rossz világ, amikor bennünket, leventéket összetereltek, s marhavagonokban Németországba szállítottak. Kilencvennyolcan voltunk egy vagonba zárva, s csak úgy menekültünk meg a megfulladástól, hogy lyukat vágtam a tetőn… Passaun, majd České Budějovicén keresztül tértem haza, heteket-hónapokat töltve gyűjtőtáborokban. Családom férfi tagjai szovjet fogságban voltak, így magam álltam az eke szarva mögé. Hogy más országban élünk, csak abból tudtam meg, hogy hol a szovjet katonák, hol meg a partizánok fosztottak ki bennünket. Aztán a rokonság egy részét bevagonírozták, s Szudéta-vidékre vitték. A mi sorsunk meg 1947 elején pecsételődött meg…”

A „fehérlap” birtokában csupán idő kérdése volt, mikor rakják vagonokra az egész családot – s ez a nap is elérkezett. Tíz napig tartott az út Királyrévből Pereden, Selylyén, Érsekújváron, Párkányon, majd Budapesten át Pécsre, ahol három napig vesztegelt a szerelvény a farkasordító hidegben. Végül Mohácson állapodtak meg, ide jöttek értük a gazdák a szekerekkel.

„Nagynyárádot jelölték ki számunkra lakóhelyül, a hatos számú házat – folytatja –, de abban akkor még svábok laktak. Időbe tellett, míg akadt egy üres ház, s még többe, míg a helyiek elfogadtak bennünket. Még ma is megesik, hogy nem a nevemen, hanem „Cseszkónak” szólítanak… Amikor megmutattuk, hogy értünk a földhöz, tudjuk művelni, csak akkor tört meg a jég; mert a sváb dolgos nép, a boldogulást mindennél többre becsüli. Jó tíz évbe telt, míg a fiatalok közeledni kezdtek egymáshoz, s az együttélés csak az első vegyes házasság megkötése után vált igazán »legálissá«. Évekig, tán évtizedekig úgy éltünk, hogy a magunkkal hozott faládákban tároltuk minden portékánkat; ha főzni kellett, előszedtük az edényt, majd ismét visszaraktuk, mert mi van, ha kiderül, hogy tévedés az egész, jön az ukáz, és mehetünk haza…?”

Gútai Jenő számára az otthont ma is Királyrév jelenti, és köszöni szépen, nem kér a politikusok mondvacsinált bocsánatkéréseiből. Bizonyos fokú jóvátételként fogja fel, hogy felesége néhány évvel ezelőtt felvette a kapcsolatot a királyrévi polgármesterrel, s a két falu azóta testvértelepülési kapcsolatot tart fenn. ĺgy minden évben legalább egyszer van oka hazamenni a Fekete-víz partjára…

Otthonodtól távol, békében…

Nádszeg a második világégést megelőző időszakban magyarlakta település volt; nyolcvanegy családot telepítettek ki innét a lakosságcsere keretében Bikalra, Csebénybe, Csikóstöttösbe, Egyházaskozárba, Hegyhátmarócra, Hercegtöttösbe, Mekényesbe, Siklósba, Szajkra, Tófűre, Versendre és Nagynyárádra. Ez utóbbi település lett Katona Margit otthona is.

„Harmincnyolcban, amikor Magyarországhoz csatoltak bennünket, az elemi negyedik osztályát látogattam – mondja –, s nem nagyon értettem az ide-oda csatolgatást. De tetszett a menet élén, fehér lovon kocogó magyar tiszt, s szavaltam is egy szép hazafias verset. Tizenhét éves voltam, amikor véget ért a világháború, s nem sokkal később, negyvennyolcban áttelepítettek bennünket. Nagyon zűrzavaros időszak volt – édesapám, a bátyám is odaveszett a fronton, s édesanyám ott maradt négy lánnyal… Férjhez mentem hát. Amikor megkaptuk a fehér lapot, azt hittem, ez csak valamilyen hóbort – mert egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt, hogy annyi embert elmozdíthassanak a szülőföldjéről. Rövidesen, 1948. október 8-án nagyon is kézzelfogható valósággá vált. Galántán vagoníroztak be bennünket, Magdi lányom akkor nyolc hónapos volt. Pécs alatt három napig vesztegelt a szerelvény, mert a hivatalnokok nem tudták, mi legyen velünk. Mohácsra kerültünk, majd innen teherautókkal szállítottak el bennünket, s még további harmincöt családot.”

Őket is „rátelepítették” a svábokra; a hátsó szobában lakó, nyolcvan fölötti sváb asszony nem akart elmenni a házból, hagyták hát békén…

„A svábok nem tudták megérteni, hogy nem önszántunkból jöttünk, s némi feszültség ma is érezhető ezen a vidéken, ahol itteni és felvidéki magyaroknak, sváboknak, horvátoknak kell együtt élniük. Az ötvenes évek vége felé sikerült először hazalátogatnunk Nádszegre. Három hétig maradtunk, ebből egy hetet az anyósom házában töltöttem, sírással… Egyszerűen nem tudtam végigmenni a falun. Kiváltképp a templomot sajnáltam – ott kereszteltek, ott voltam elsőáldozó, ott bérmálkoztam, ott kötöttem házasságot.”

Katona Margit húsz évet élt Nádszegen, Nagynyárádon hatvanat, s mint mondja, már nem térne vissza – az itt élő család, s az ide temetettek miatt. Férje fejfájára pedig felvésette: „Otthonodtól távol nyugodjál békében.”

„Mindenkinek, az egész világnak tudtára kell adni, hogy a kitelepítés nagy tévedés volt, s ebben a nagyhatalmak is szerepet játszottak. A Beneši-dekrétumokat pedig a tűzre kell vetni” – mondja a bocsánatkérés, illetve a rendeletek megnyitása kapcsán.

Mintegy summázásként álljon itt még egy gondolat a történelmi igazságtételről. „Az ellentmondásokat a történelmi források szakszerű feldolgozásával lehet megoldani, és nem napi politikával” – olvastam nemrégiben a Világhálón, s úgy vélem, ennél velősebben aligha lehet összefoglalni mindazt, ami napjainkban a sok vitát kiváltott dekrétumok körül zajlik. Persze, lehetne hozzátenni, csakis akkor, ha ehhez – józan gondolkodású történészekben, szakemberekben – lenne megfelelő „emberanyag” és akarat.