A Csonkavár alatt tizenöt év után újra borozó nyílt

Vannak, akik azt állítják, hogy a várat a Pálóczi család királyi engedéllyel 1414-ben emelte, van, aki Perényi Péter koronaőrt tartja a vár építtetőjének. Az azonban bizonyos, nem sokkal azután, hogy a felségárulással vádolt Perényi Péter kiszabadult a bécsújhelyi börtönéből, 1548-ban a helmeci várat rablófészeknek nyilvánították és leromboltatták. Az épületről sem korabeli leírás, sem rajz nem maradt ránk. A legenda szerint a várnak három alagútja is volt. A keleti a munkácsi, a nyugati a sárospataki várral kötötte öszsze, míg a déli Révleányfalunál ért véget. Bevallom, én szívesen adnék hitelt ennek a történelmi mendemondának, ám valljuk be, egyáltalán nem látszik valószínűnek, hogy egy isten háta mögötti településen valaki efféle építkezésbe ennyi erőt és pénz ölt volna valaha. Az azonban bizonyos, hogy a várrom alatt pince található. Már a hatvanas években is rábukkantak itt egy keleti és déli irányba haladó járatra, ám ezek olyan rossz állapotban voltak, hogy a bejáratukat befalazták. Egyes helytörténészek szerint ezek sem alagutak voltak, hanem csupán borospincék. A Csonkavár alatt ebben az időben Borharapó néven közkedvelt borozó működött, ám néhány év után bezárták. Ezután a helmecieknek mindössze annyi örömük maradt, hogy a közeli kilátóról a tájat szemlélve azon nosztalgiázzanak, milyen jó is volt egykor a hangulatos kis vendéglőben borozgatni. Egy-két évtized elteltével a helyi állami gazdaság vezetősége (a pince akkoriban az ő tulajdonukban volt) hatalmas ötlettel állt elő. Rájöttek ugyanis, hogy az 5 méter magas, 6,8 méter széles történelmi várpincét okosabban is hasznosíthatnák annál, minthogy egész évben zöldségeket tárolnak benne. A helyiséget kitakarították, vakolták, konyhát alakítottak ki benne, valamint a fűtéséről és a szellőztetésről is gondoskodtak. A borozót 1989 júliusában nyitották meg. A régi-új vendéglátó-ipari egység mindennap, este 23 óráig tartott nyitva. Szabó Gyula, az étterem akkori vezetője szerint olyan nagy volt a forgalom, hogy rövidesen 50 koronás belépődíjat kellett szedniük. Ám a bársonyos forradalom szele ezt a pincét is elérte. Az emlékezetes Havel-féle amnesztiával szabadult helyi „politikai foglyok” mindennapos látogatóivá váltak az étteremnek, a rongálások és a sorozatos betörések miatt a hely is veszíteni kezdett a varázsából. A kommunizmus frissiben szabadult „üldözöttei” egy ízben, amikor nem boldogultak a helyiség masszív ajtajával, egyszerűen megpróbálták kiásni a bejárat fölötti részen a pincét, így akarván – záróra után – egy kis szeszes italhoz jutni. A picét aztán 1990 decemberében végképp bezárták, s miután a helyi állami birtokot is elsodorta a privatizáció valahányadik hulláma, nem sok remény mutatkozott arra, hogy valaha újra étterem nyíljék itt. Egy-két vállalkozó rövid ideig működtetett benne italkimérést, ám hamarosan ők is csődöt jelentettek. Remák Sándor, a jelenlegi tulajdonos, az Agrospol vállalat felszámolásakor vásárolta meg a vár alatti pincét. „A helyiség leírhatatlan állapotban volt” – mondja. „Miután végképp eluntam, hogy naponta cseréljek rajta lakatot, hisz azt újra és újra leverték, egyszerűen behegesztettem az ajtaját. Három évig állt így. Aztán egyszer csak eldöntöttem, hogy megpróbálom rendbe hozatni a helyiséget, és borozót nyitok benne. Mivel műszaki ember vagyok, s nem nagyon értek az ilyesmihez, egy miskolci történész, Kárpáti László segítségét kértem. Először is levertük a vakolatot, újrafugáztuk a köveket, és a bejárati rész boltívét is kiköveztük. A felújítás két évig tartott. Ha ma kellene elkezdenem, biztos nem vágnék bele újra. A berendezést is én készíttettem, korabeli leírások alapján diófa asztalokat és széket csináltattam, valamint kandallót építtettem. Az üzememben megcsinálták a fegyverek korhű másolatait, és készíttettem egy több mint két méter magas, 1,8 méter átmérőjű kovácsoltvas csillárt is. A falakon látható festmények és címerek Nagy Enzoe Zoltán és Tiszai Nagy Menyhért munkái. A helyiség padlófűtéses, valamint konyhát és a szociális helyiségeket is kialakítottunk benne. A megnyitó ünnepségen Bernard Bober római katolikus püspök szentelte fel a pincét.” A városban mellesleg azt rebesgették, hogy a borozó új tulajdonosa nem is akarja a pincét megnyitni a közönség előtt, ott csak a barátainak és a családtagjainak rendez majd mulatságokat. „Jelenleg pénteken, szombaton és vasárnap vagyunk nyitva” – mondja Remák Sándor. „Ha megfelelő személyzetet találnék, egész héten fogadhatnánk vendégeket.”

Hihetetlen, de a hatalmas munkanélküliséggel küszködő Bodrogközben 3 hónapig szakácsot sem lehetett találni. „Most úgy tűnik, ez a probléma megoldódik, és akkor már hetente 5 napon át tarthatok nyitva. Terveim vannak. Azt szeretném, ha az étterem berendezése a legapróbb részletekig korhű lenne, és a pincérek korabeli ruhákban, korabeli ételeket szolgálnának föl. Ha minden jól megy, a teraszon nyáron sörözőt nyitok, a vár falai közt pedig filmvetítéseket, illetve koncerteket rendezhetnénk. Minden attól függ, lesz-e erre igény, és hogy hogyan tudjuk a terveinket valóra váltani.”

A Csonkavár alatti pince megnyitásának – tősgyökeres helmeciként – csak örülni tudok. Bízom benne, hogy nem csak egy újabb, tiszavirág életű kezdeményezés lesz. Remélem, ha a jelenlegi tulajdonos ennyi energiát és pénzt áldozott rá, megtérülnek a befektetései, és a hely a város egyik üde színfoltjává válik. A vidék történelmi és természeti sajátosságai adottak, s ahogy a pince példája is mutatja, vállalkozó kedvben sincs itt hiány. Ha ez még megfelelő anyagi háttérrel is párosul, legfeljebb az emberi irigység és rosszindulat állhat egy-egy életképes elképzelés megvalósulásának útjába.