175 éve született Csetneken Madarász Viktor

Mert bizony, Madarász Viktort – akinek képei segítségével nemzedékek tudták elképzelni a magyar történelem jeles alakjait – sem ismerték el életében idehaza. A közönség nem volt képes megérteni nemes egyszerűségét, a műkritika pedig, amely a német iskola kimérten szabályos és száraz alkotásaihoz volt szokva, vakmerő és gyors feltűnésre spekuláló művészt látott Madarászban.

Erre, az elkeseredett festő a vásznat és az ecsetet elzárta, és bányavállalkozásba kezdett. Csak évekkel később kezdett újra érdeklődni a művészet iránt, s az Izabella királyné című festménye méltán nagy feltűnést keltett.

Szülőhazája Gömörország

Madarász Viktor a magyar romantikus, történelmi tárgyú festészet jeles alakja Rozsnyótól nem messze, Csetneken született 1830. december 14-én, kuruc nemesi családban. Kisfiúként hatással lehettek rá a csetneki templom lenyűgöző, gótikus Szent László-freskói, amelyek a magyarság hősi korszakáról elementáris erővel mesélnek. Nagyapja vagy dédapja a Nagyságos Fejedelem zászlaja alatt harcolt. Rákóczi seregeit jobbára csetneki kardokkal szerelték fel, ami nem csoda, hiszen Csetnek vasipara, ezen belül a kardkészítés mestersége már a XVII. század derekától országos jelentőséggel bírt.

Hogy rabul ejtette a magyar haza iránti szeretet, nem véletlen, hiszen ifjúkorában közhonvéd, majd hadnagy volt a szabadságharcban. A szabadságharc kitörésekor az alig tizennyolc éves ifjú önkéntesként belépett a forradalmi hadseregbe, és végigküzdötte az egész szabadságharcot. Átélte a forradalom leveretését, a Habsburgok kegyetlen, véres bosszúját. Mindezek kitörölhetetlen emlékként kísérték. Egész életében a magyar történelem hősi és tragikus emlékeit idézte fel festményein.

Mint annyian, ő is bujdosott egy ideig a szabadságharc leverése után, majd Pécsett jogot tanult, miközben festett és a történelmet is tanulmányozta. A kiegyezés után sem szűnt meg gyűlölete a Habsburgok iránt, a Kossuth szellemében megalkotandó független Magyarország megvalósításáért küzdött. Ő volt az egyetlen művészünk, aki közeli kapcsolatba került az emigrációban élő Kossuthtal. Midőn Madarász visszatért Magyarországra, levelezni kezdtek. Ez a levelezés igen értékes dokumentumokat nyújt Kossuth művészeti nézeteiről.

A tehetség késztetése

1853-ban beiratkozott a bécsi Képzőművészeti Akadémiára történeti festészetet tanulni, de nem követte az akadémista stílust. Hamarosan a több magyar festőt oktató Ferdinand Waldmüller magániskolájában tanult tovább. Egyike volt az első magyar festőknek, akik Párizsban dolgoztak. A híres École des Beaux Arts növendékeként díjat nyert, Leon Cogniet díjával pedig annak magániskolájában tanulhatott. A Párizsban töltött tizennégy év alatt festette pályafutásának legkiválóbb történelmi tárgyú műveit. Itt alkotta meg 1859-ben élete fő művét, a Hunyadi László siratása címűt, majd a többi nevezetes festményt: Zách Felicián és Zrínyi Ilona Munkács várában című történelmi jelenetét, Zrínyi és Frangepán, Dobozi című képeit, Dózsa-portréját és Dózsa népe című kompozícióját.

A Párizsi Szalon kiállításán 1861-ben a Hunyadi László siratása nagy aranyérmet kapott. E rangos kitüntetést Madarász előtt még egyetlen magyar festő, sőt az Osztrák–Magyar Monarchiának egyetlen más festője sem nyerte el. A neves francia kritikus, Théophile Gautier szerint: „Madarászban van eredetiség, s az első pillanatban magára tudta vonni a figyelmet, ami nehéz dolog abban a jellegzetesség nélküli vászontömegben, amely elárasztja a Szalont.”

A haza hívó szava

1870-ben hazatért Magyarországra, berendezte a főváros első műteremházát a Városligetben. A kiegyezés utáni évek megváltozott ízlésvilága azonban nem a ’48-as romantikus szellemet képviselő rebellis Madarász műveire tartott igényt. Személye sem volt kívánatos a hatalom számára, már csak a Madarász család 1848/49-es magatartása miatt sem. Nyíltan nem támadták, de mint festőt szinte leküzdhetetlen akadályok elé állították. A német iskolázottságú hivatalos műkritika elutasította a francia iskolát képviselő Madarászt. Bethlen Gábor tudósai körében című pályaművét visszautasították, de az 1873. évi bécsi világkiállításon kitüntették a festményét. A hazai kritika hidegen fogadta a következő történelmi festménypályázatra benyújtott pályaművét is, a Podjebrád cseh király bemutatja Mátyásnak vitéz Jánost, a magyar küldöttséggel címűt.

Visszavonulás

A pályázatokon elszenvedett kudarcok, valamint apja halála miatt keveset festett. Kiállításokon inkább a régi, semmint új képeivel jelentkezett, így a millennium alkalmával is. A festő és a magánember elszigetelődött. A méltánytalanság után visszavonult a festészettől, s apjától örökölt üzletével foglalkozott. Ám az üzlete hamarosan tönkrement, 1902-ben elárverezték. A következő évben újra festeni kezdett, főként portrékat és néhány fáradt történelmi kompozíciót alkotott. Idős kora és szembetegsége ellenére ismét ecsetet ragadott, de a kései művek színvonala elmaradt az előző évtizedek remekműveiétől. Az utolsó korszak legemlékezetesebb alkotása 1910-ben festett Önarcképe. A művész 1917-ben Budapesten hunyt el. Műveinek legtöbbjét a Magyar Nemzeti Galéria őrzi, köztük a Bethlen Gábor tudósai körében című vázlatot is.

Tipikus magyar sors

Tipikus magyar sors az övé. Több generáción át a magyar függetlenség romantikus élharcosa a családja is. Mikor megszűnik az éltető feszültség, képtelen talpon maradni. Madarász Viktor nemcsak annak köszönheti kivételes szerepét, hogy forradalmi, nemzeti jellegű tematikára adott példát művészeinknek, hanem annak is, hogy kialakította azt a drámai jellegű festésmódot, a fény-árnyék hatások ellentétére épített kompozíciós formát, amelyet Munkácsy és az ő követői fejlesztettek tovább. A fiatal Munkácsy elsősorban Madarászban fedezhette fel azt a nemzeti hagyományt, amelyet folytatnia kellett. Egyik fiatalkori képe, a Búsuló betyár gondolata tovább érik, és elvezet a Siralomházhoz, amely a magyar festészet egyik legnagyszerűbb alkotása. Madarász tehát azért is jelentős, mert előfutára az egyik legnagyobb magyar festőnek, Munkácsy Mihálynak.