150 éve született A víg özvegy szerzője

Április 30-án lesz Lehár Ferenc születésének 150. évfordulója. Származását és karrierjét aligha lehetne egy adott dimenzión keresztül szemlélni – a zeneszerzés tényét leszámítva. Apjának családja észak-morva gyökerekkel bírt, míg édesanyja német felmenőkkel rendelkezett, és ugyan ő maga 12 éves koráig csak magyarul tudott, zeneszerzőként végül osztrák közegben bontakozott ki igazán. 1870-ben Komáromban született, de a Víg özvegy világhírű komponistája élt Pozsonyban, Prágában, Budapesten, Losoncon, Pulán, Triesztben, Bécsben, Berlinben és Bad Ischlben is, ahol végül 1948-ban hunyt el. Elismertsége és emlékezete is nemzetközi, hiszen számos európai országban utcákat neveztek el róla, mi több, 1995-től kezdődően még egy aszteroida is a nevét viseli. Komáromban 1980 óta számolhatunk igazán markáns kultusszal, amely szobrának felállításával és a Lehár park létrehozásával kezdődött. De hogyan is állt össze ez a történet? Erről beszélt nekünk a Lehárt „europolgárnak“ nevező Bende István, aki a csak nála fellelhető, szakszerűen rendezett, újságcikkekkel gazdagított fotóalbum segítségével idézte fel, honnan is eredt a szobor ötlete.

A japán hatás

„Úgy kezdődött az egész, hogy egy napon 1978-ban, ahogy dolgozok a városházán, egyszer csak rohannak le a kolleganők a titkárságról, hogy jöjjek fel gyorsan, mert a prágai külügyminisztériumból hívnak, Lehárról érdeklődnek. Felmentem, a minisztérium alkalmazottja azt mondta, hogy itt van egy forgatócsoport Japánból, és el akarnak jönni Komáromba lefilmezni mindent, mert egy tévének dolgoznak, amely különböző operettszerzőket mutat be a nézőknek. Mondtam, hogy ne haragudjanak, nincs értelme eljönni, mert itt csak egy emléktábla van, az kevés volna a japán nézőknek – de ha felhívnak két év múlva, akkor tudok majd válaszolni arra, hogy van-e értelme eljönni filmezni“ – meséli az akkor a Városi Nemzeti Bizottság (VNB) alelnökeként tevékenykedő Bende István, aki szerint ez adta az első lökést. Ölveczky Ferenc, a VNB elnöke, vagyis Komárom akkori „polgármestere“ is támogatta a kezdeményezést. A szoborállítás kétéves folyamatának első lépése a terület előkészítése volt, amely a kérdéses ingatlanok felvásárlását és lebontását jelentette. Ezen kisebb kitérőkkel túl is voltak.

Válek miniszter

Közben támogatói levelet írt az akkori komáromi városvezetés Miroslav Válek kultuszminiszterhez – aki civilben a 20. századi szlovák irodalom neves költőjének számít. „Megírtam neki, hogy Lehár itt van, Komáromban, Szlovákiában, s nem büszkélkedünk vele. Úgy írtam, hogy ő is büszke lehessen a zeneszerzőre. Egy hétre rá kaptunk tőle egy válaszlevelet, amelyben azt írta, hogy 1990-re a minisztérium hosszútávú tervei közt szerepel egy komáromi Lehár-szobor állíttatása. Tehát az állam is tervezte, de utólag jött a rendszerváltás, s szoborállítás tervéből nem lett volna soha semmi. Volt nekem a minisztériumban egy osztályigazgató barátom, elmentem hozzá tanácsért, ő azt mondta: »te, a Válek nagyon szereti azt, hogy azok, akik a segítségét kérik, leírják azt is, amit a megvalósításért tesznek – anyagilag is.« Hazajöttem, megfogalmaztam egy második kérelmet, amelyben leírtam a parkosítás tervét, meg mindent, amit a város tenni kíván. Erre jött a válasz, hogy igen, fogadja a küldöttségünket, menjünk el a tervekkel Pozsonyba.“ Végül egymillió koronát kaptak a minisztériumtól, amellyel kiegészíthették a város és a járás költségeit. Válek a helyettesét, Mikus Imrét bízta meg a munkálatok követésével.

Bolgár szobrászkezek

A színpadot és az alkotó zeneszerzőt jelképező park tervezetét a Schwarcz-házaspár készítette el, a szobrász pedig a bulgáriai származású, de Szlovákiában a diákévei után letelepülő Emil Venkov lett. A néhány éve Bazinban elhunyt művésznek nem ez volt az első komáromi alkotása, nevéhez fűzödik ugyanis a Mártírok emlékműve is. Ő maga rendkívül megszerette Komáromot, szívesen állt rá Lehár 255 cm magas bronzszobrának elkészítésére is.

Bende István szerint az akkori pártvezetők álló, egész alakos szobrot szerettek volna, s ezért némlieg győzködni kellett őket, hogy Lehár figurája „lazább“ megformálást kaphasson: végül az illetékesek is ráálltak, hogy a komponista úgy kerüljön megörökítésre, mint aki éppen a képzeletbeli színpadra lép fel.

Süttői ajándék

Mire kész lett maga a szobor, amelyet Pozsonyban öntöttek ki, a bolgár szobrász arról tájékoztatta a komáromiakat, hogy nincs akkora posztamense, amelyre rá lehetne helyezni az alkotást. „Átmentem a magyar barátaimhoz a túlparti Komáromba, s megkértem őket, hogy segítsenek, mert Lehár az övéké is. Azt mondták, hogy rendben van, elvittek Süttőre. Jöttek velem az építészek is, akik tudták, hogy mekkora kőre van szükség. Ránézett a süttői kőfaragók főnöke a tervekre, megkérdezte: »mikorra kell ez maguknak?« Mondtam, hogy jobb lenne minél előbb, pár héten belül, május közepére. Azt válaszolta: »meglesz, s hogy tudják, hogy kik vagyunk, ezért a talapzatért nem fogunk kérni semmit.«“ Ehhez érdemes hozzátenni, hogy a Duna bal partján számtalan helyen egyébként is a Gerecse hegység kőfejtőiből származő kövekből építettek házakat és más objektumokat – egészen a római kor óta. Így a süttői kőfaragók egy régmúltba nyúló hagyományt éltettek tovább – ingyen és bérmentve.

Az avatás

Az avatáson, amelyre 1980. június 5-én került sor, sok ezer ember volt jelen, eljött az akkori osztrák nagykövet is, a kultuszminisztériumot az említett Mikus Imre képviselte. A Duna Menti Múzeumban egyúttal megnyílt a Lehár-emlékszoba, valamint a szakszervezetek házában operettestet tartottak a zeneszerző tiszteletére. Az eseménysor után eltelt egy kis idő, majd kiderült, hogy a japán forgatócsoport komolyan vette Bende István két évvel korábban tett ígéretét: „Az avatás után két hónappal megint csörgött a telefon, Prágából hívtak ismét, s mondta a hölgy, hogy újra érdeklődnek a japánok. Hiroshi Sakada volt a forgatócsoport vezetője. Hogy eljöhetnek-e, mert kimaradt nekik Komárom. Mondtam, hogy jöhetnek, mert már van mit megmutatni, hiszen közben a Lehár-emlékszobát is átadtuk. Meg is jelentek, itt voltak három napig, a sajtó is felfigyelt rájuk, mindent aprólékosan lefilmeztek.“

Lehár Komáromban

Bármelyik település híres szülötténél felmerülhet a kérdés, hogy az adott személy milyen kapcsolatot ápolt valójában szülőhelyével az élete során. Vannak, akik szinte el sem mozdulnak az adott helyről – gondoljunk csak arra, hogyan „forrott eggyé“ Fábry Zoltán Stósszal – mások pedig legfeljebb életüket első néhány évét töltik el valamelyik városban vagy faluban. Lehár némileg különös eset, ugyanis 2 éves volt, amikor családjával Pozsonyba költöztek, de gyermekkorában számos alkalommal időzött Komáromban, anyai nagyszüleinél. Önéletrajzában említi, hogy sokat járt az erőd mellé. Felnőttként azonban már sosem kereste fel a Duna menti várost, ebben azonban nem az érzései, hanem szüntelen elfoglaltságai és zeneszerzői munkája gátolta meg. 1940-ben, amikor szülőházánál emléktáblát avattak, meghívták az eseményre, amelyet azonban udvarisan elutasított a zeneszerzői munkájára hivatkozva.

Állandósult kultusz

1980 óta tehát új időszámítás kezdődött a komáromi Lehár-kultusz történetében. Szénássy Zoltán helytörténész például elkészítette a zeneszerzőről szóló, szlovákul és magyarul is kiadott monográfiáját, amely Bad Ischlben, Lehár Ferenc hagyatékában fellelhető anyagokra is támaszkodik. Több komáromi vársvezetés is komolyan vette a zeneszerző emlékezetét, de a civil szféra sem feledkezett meg a város szülöttéről, időközben létrejött a Lehár Ferenc Polgári Társulás is. Idén a járvány ugyan „belezavart“ a 150. évforduló megünneplésébe, de például a Lehár-gálát így is megtartják majd a virtuális térben április 30-án.

Ami Bende Istvánt illeti, egyszer majd a komáromi múzeumnak akarja felajánlani a szoborállításról szóló fotóalbumot, valamint az alkotás eredeti makettjét, amit a szobrásztól kapott ajándékba az avatást követő éjjelen.