Zsákutca vagy sikertörténet? A kiegyezés 150 év távlatából

Balsejtelmeit az idő igazolta, hiszen a korszakot az első világháborús vereség, majd a trianoni békeszerződés zárta le. De a közbeeső csaknem fél évszázad alatt az ország polgárosodása terén valóban számottevő eredmények születtek, és jelentősen csökkent a lemaradásunk Nyugat-Európához képest is. A tagadhatatlan sikereket, majd a tragikus végkifejletet látva fel kell hát tenni a kérdést, valóban érdemes volt–e „engedni a negyvennyolcból”, vagy pedig éppen ennek köszönhetjük a trianoni katasztrófát? Kompromisszumok sorozata A magyar–Habsburg kapcsolatok több évszázados történetét a kompromisszumok sorozataként lehetne jellemezni. Az uralkodó korlátlan hatalmáért vagy az ország nagyobb önállóságáért indított küzdelmek ugyanis kivétel nélkül a két fél közötti megegyezéssel végződtek. Ez lehetett a két fél közötti békeszerződés (például a Bocskai-felkelés, amely az 1606-os bécsi békével, illetve a Rákóczi-szabadságharc, amely az 1711-es szatmári békével ért véget), de jelenthette egy hosszabb szünet után az országgyűlés összehívását, ami más formában ugyan, de szintén az uralkodói önkényuralom csődjét jelezte (1681 – Sopron, 1790 – Buda, 1825 – Pozsony). Út a kiegyezéshez  Az 1867-es kiegyezést is egy ilyen konfliktus előzte meg. 1848 márciusában, a Batthyány Lajos és Kossuth Lajos vezette reformellenzéknek sikerült elérnie Magyarország önállóságát a Habsburg birodalmon belül. A tavaszi forradalmak kudarca után azonban a császári udvar hozzákezdett a tavasszal adott engedmények visszavételéhez, ami 1848 őszén törvényszerűen fegyveres küzdelemhez vezetett.  A gondokat fokozta, hogy decem­berben a magyar alkotmány betartására esküt tevő uralkodót, V. Ferdinándot is lemondatták, és utódját, Ferenc Józsefet már nem kötötte elődje adott szava. Ezt a változó sikerű küzdelmet végül az orosz cár beavatkozása döntötte el 1849 nyarán, de a szabadságharc katonai veresége még nem jelentette az ellenállás végét.  Az ország ugyanis nem törődött bele a vereségbe, Ferenc Józsefet pedig nem ismerte el törvényes uralkodójának. Az eredménytelen, csaknem két évtizedes küzdelem azonban nem hozta meg a kívánt eredményt. Sem a szabadságharc újrakezdése, sem Magyarország megtörése nem sikerült, így a szembenálló felek végül rákényszerültek a kompromisszumra.  Deákék lemondtak az 1848-ban kiharcolt önálló magyar hadügyről és külügyről, Ferenc Józsefet pedig immár törvényesen is megkoronázták. Cserébe az uralkodó esküt tett az alkotmányra, elismerte Magyarország különállást, mely megszabadulva az önkényuralomtól végre önállóan intézhette ügyeit, ráadásul a birodalmon belül is komoly befolyásra tett szert. Önállóság, akadályokkal A kiegyezéssel megszűnt a birodalom belső megosztottsága, és Osztrák-Magyar Monarchia ismét számottevő európai hatalommá vált. Területe alapján ugyanis a második, a lakosság létszámát tekintve pedig a kontinens harmadik legnagyobb állama volt.  A világ gyarmatosításában a Monarchia is részt vett. Európában Bosznia-Hercegovinát foglalta el, és kebelezte be, a kontinensen kívül pedig két másik területet. Az egyik az 1870-es években felfedezett, a sarkkörön túl fekvő Ferenc József-föld volt, amely 1926-ban a Szovjetunió része lett. A Monarchia másik „gyarmatát” egy kínai kikötőváros, Tiencsin területéből kihasított mintegy fél négyzetkilométernyi terület jelentette a maga 2800 lakosával. Ez 1901-ben lett a birodalom része, amikor az részt vett a boxerlázadásnak is nevezett kínai felkelés leverésében. A terület 1917-ig tartozott a Monarchiához, amikor az antant oldalán hadba lépő kínaiak visszafoglalták.  Maga a birodalom egy nyugati és egy keleti részből állt, ahol a vezető szerep a németeké, illetve a magyaroké volt. A Monarchia területén tizenkét nép és nyolc nagyobb vallás létezett, sokszor a legteljesebb keveredésben, a kisebb népcsoportokról nem is beszélve. A birodalom két fele, három közös ügyet leszámítva (külügy, hadügy és az ezeket fedező pénzügy) lényegében egymástól függetlenül működött. Bár mindenhol választott parlamentek és önkormányzatok működtek, és a sajtószabadság is valamennyire létezett, bizonyos korlátok továbbra is fennálltak, főként a Monarchia keleti felében.  Az egyik ilyen „akadályt” az uralkodó személye jelentette. Bár Ferenc József eljutott az önkényuralomtól az alkotmányosság elfogadásáig, a szerepe 1867 után sem vált formálissá – a birodalom sorsát meghatározó ügyekben továbbra is az ő szava döntött. A hadsereg továbbra is a közvetlen irányítása alatt maradt, s miniszterelnöknek is tetszése szerint bárkit kinevezhetett, függetlenül a választások eredményétől.  Az érinthetetlen uralkodó Döntéseit szuverén módon hozta meg, bár előtte másokat is meghallgatott. Ugyanakkor a személye, mindezen kormányzati felelősség ellenére is sérthetetlen volt, vagyis politikai viták során vagy a sajtóban nem lehetett bírálni, nem tartozott felelősséggel a tetteiért, leváltani nem lehetett, védelmét pedig külön törvények biztosították.  Ráadásul bizonyos megnyilvánulásaival időről-időre vérig sértette a hazai közvéleményt. Például a végsőkig ragaszkodott ahhoz, hogy a magyar fővárost 1849-ben elpusztító Hentzi tábornoknak szobra legyen a budai Várban, vagy magyar uralkodóként nem volt hajlandó feltűzetni a királyi palotára a nemzeti színű zászlót.  Mindez egy skizofrén közéletet eredményezett, ahol egy politikusnak kötelező volt a királlyal szemben feltétlen lojalitást tanúsítani, még akkor is, ha a magánvéleménye ennek éppen az ellenkezője volt. A hazugság vagy jobb esetben a mellébeszélés így a közélet részévé vált, s mindez akkor sem szünetelt, ha éppen Ferenc József miatt forrtak az indulatok.  Ezt az ellentmondásos viszonyt Mikszáth rendkívül szellemesen úgy jellemezte, hogy „a magyar ember lelke két rekesztékből állt, mint ama furfangos kulacsok, amelyekből veres bor folyik, de ha a nyakuknál egy másik rugót nyomunk meg, ugyanaz a kulacs a fehér bort ontja. A király szeszélyétől függ csak, hogy a magyarság a lojalitástól áradozzék, vagy hogy a rebellis rekeszték csapját hagyják-e nyitva?” A lakosság nem fogadta el A másik problémát 1867 társadalmi megítélése jelentette. A magyar lakosság döntő része elutasította a kiegyezést, így a dualista rendszert felszámolni akaró pártokat támogatta. Ez viszont újabb harcot jelentett volna az uralkodóval, így a kormánypárt a szavazatok vásárlásától a hatalmi visszaélésekig mindent bevetett a választásokon a rendszer fenntartása érdekében. Ezt a folyamatot Mikszáth úgy jellemezte, hogy vannak „alkotmányos költségek” és „apródonként elrontott választók”, a kiegyezés rendszere pedig „csak vesztegetések és erőszak által tartható fenn”, ezért „irányítani kell a választásokat”.  A birodalom másik felével vagy Nyugat-Európával ellentétben az általános választójog bevezetéséről szó sem lehetett, mert ez a kiegyezést ellenző erőket juttatta volna hatalomra. A monarchia reformja ugyan többeknek eszébe jutott, de ez Ferenc József életében lehetetlen volt, utódja kezét 1916-ban pedig már a világháború kötötte meg.  Az Osztrák-Magyar Monarchia időszaka a Nyugat-Európához való felzárkózás és polgárosodás szempontjából a magyar történelem egyik legsikeresebb időszaka volt. A hatalmas birodalom ugyanis a maga védett, belső piacával rendkívüli lehetőségeket jelentett a tagországok számára. A magyar gazdaság is átlagosan évi 3 százalékos növekedést produkált, ami a Monarchián belül a legmagasabb volt.  A közlekedés ugrásszerűen javult, és nyugat-európai vasúthálózattal csaknem azonos hosszúságú vasúthálózat épült ki a máig megmaradt, egységes stílusú állomásépületekkel. A folyamszabályozásokkal megszűntek a nagy árvizek, a népegészségügyi és higiéniai viszonyok javulásával pedig a járványok tűntek el. Az átlagéletkor 40 évre emelkedett, bár a halálozási statisztikákat a népbetegségnek számító tuberkulózis és a magas csecsemőhalandóság nagyban rontotta.  A fejlődés különösen a városok esetében volt szembetűnő, ahol a századfordulóra egyebek mellett sor került a csatornarendszer, a közvilágítás vagy a telefonhálózat kiépítésére. Nagy számban jelentek meg a bécsi Ringstrasse stílusában épült középületek és lakóházak is, melyek mind a mai napig mutatják e korszak építészeti örökségét. De a leglátványosabb fejlődést Budapest produkálta, mely a századfordulóra a birodalom fővárosának, Bécsnek is méltó vetélytársává vált, arculatát pedig mind a mai napig az akkor emelt létesítmények határozzák meg. Ez a viharos fejlődés azonban főleg a városokra és a környékükre koncentrálódott, a hegyvidéki vagy erdélyi kis falvak lakóit alig érintette. Számukra a megoldást a kivándorlás jelentette, a jobb megélhetés reményében pedig csaknem négymillió ember hagyta el az országot ebben a korszakban, döntő többségük Észak-Amerikába ment. Nem volt más alternatíva A kiegyezést ma nem lehet kizárólagosan jónak vagy rossznak mi­nősíteni, mert ami politikai szempontból zsákutca volt, az gazdaságilag sikertörténetnek bizonyult. 1867-ben nem volt más alternatíva, mint a megegyezés, mert az ország tizennyolc év küzdelem után már nem bírta a szembenállást.  POZSONY A "BOLDOG BÉKEIDŐKBEN" 1918-ban több megoldás is lett volna, de a világpolitika akkori irányítói sajnos a legrosszabbat választották, így az Osztrák-Magyar Monarchia időszaka számunkra katasztrófával végződött. De a korszakot lezáró tragikus végkifejletet az ő hibás döntésük okozta, nem pedig az 1860-as évek magyar politikai elitjének reálpolitikája.  Vesztróczy Zsolt történész, Országos Széchényi Könyvtár