Zeffirellinél a Salernói-öbölben

Régen kereskedőváros hírében állt ez a mini citta, eldugott kikötője apró halászbárkáknak szolgált menedékül. Ma luxushotelekkel és mediterrán stílusban épült villákkal parádézó, felkapott kis nyaralóhely, kikötőjében ráérősen ringatózó jachtokkal, elegáns éttermekkel. Festők számára maga a földi paradicsom. Főleg napkelte vagy napnyugta idején, amikor kék palástjával pompás látványt nyújt a Salernói-öböl, az Amalfi felé kanyargó út pedig félelmetes szirtek vad formáival kísér.

Tavasszal különösen csodás e táj, de a karácsony is bővelkedik napfényben, virágözönben, édes húsú kaktuszfügében, frissen érő citromban, narancsban, mandarinban. Vándor, ne szomjazz, ha erre jársz! Ha nyitott szemmel teszed meg kijelölt utadat, biztosan szakíthatsz gyümölcsöt valamelyik kanyar után. Vagy csak le kell hajolnod érte, mert a szemed előtt hullott a földre.

Félórányi járásra Positanótól először tűnik fel a Villa Treville. Először, mert a következő kanyarban eltűnik. Bújócskázik velünk, de nem sokáig. Hirtelen ott állunk fölötte, magasból nézzük piros-fehér tetőit.

Franco Zeffirelli, a híres olasz filmrendező birtokára értünk. Övé a villa, pontosabban villaegyüttes, amely Sorrentótól tizenhét kilométer, Positanótól csak ez a szép sétaút, Amalfitól pedig nem egész ötven perc választ el buszban ülve. Hírességek tették híressé ezt a helyet. A közeli Li Galli szigetek legnagyobbikán épült luxusingatlan is valamikor régen Zeffirellié volt, őt látogatta meg itt Greta Garbo, Ingrid Bergman, Sophia Loren és Anna Magnani, aztán Rudolf Nurejev vette meg a szigetet cakompakk, minden tartozékával, de akkor már egészen más társaság, az ő barátai jártak ide jachttal vagy helikopterrel. Szobortestű ifjak, akik a világhírű tatár táncost részesítették esztétikai örömökben és testi élvezetekben.

Zeffirelli a szigetekkel szemközti partra költözött. Kifinomult ízlését tükrözi ez a tengerre néző „nemesi fészek”. Nem kis anyagi befektetés volt ez a részéről, de volt miből költenie. Akkoriban már híres operarendező volt. Rómában a Traviatát vitte színre Maria Callasszal, akit később a Normában, a Toscában és a Lammermoori Luciában rendezett Európa híres színházaiban. Élete során negyven operát állított színpadra, huszonegyet a milánói Scalában. Filmrendezőként A makrancos hölggyel aratta első sikerét, Elizabeth Taylor és Richard Burton főszereplésével. De még ennél is magasabbra emelte a Rómeó és Júlia világraszóló sikere 1968-ban Olivia Hussey és Leonard Whiting remeklésével. Napfivér, Holdnővér című alkotását sokan a legjobb vallási témájú moziként tarják számon. Zeffirelli a hatvanas évek második felében súlyos autóbalesetet szenvedett. Kórházi ágya előtt megjelent a halál angyala, és Szent Ferenc is. Ennek eredménye a film, amely sokakat megérintett és hívott zarándokútra Assisibe. Názáreti Jézus című alkotásának nem egy jelenetét a tunéziai Monastir erődjében forgatta. VI. Pál pápának annyira tetszett a film, hogy személyes audiencián fogadta a rendezőt. A Tea Mussolinivel Zeffirelli gyerekkorát idézi meg: a már kilencvenhat éves rendező egy gazdag kereskedő és egy műkedvelő operaénekesnő szerelméből Firenzében született. Házasságon kívül. A törvénytelen gyermeket angolkisasszonyok nevelték. Gianfranco korán kitűnt rajzkészségével és a művészetek iránti fogékonyságával. Építészetet tanult a firenzei egyetemen, diplomát viszont az ottani képzőművészeti akadémián szerzett. Kellékesként és díszletfestőként került a nála huszonhárom évvel idősebb Luchino Visconti mellé, akinek később pártfogoltja, majd udvari díszlettervezője lett. Utolsó filmje, a Mindörökké Callas 2002-ben készült, és nagyot bukott. Ezután már csak egy videoklipet forgatott Rómáról, az örök városról Andrea Bocelli és Monica Bellucci szereplésével. Oscar-díjra a Rómeó és Júliával és a Traviatával jelölték, de egyik filmjével sem nyert. Cannes-ban is csak a jelölésig jutott az Othellóval. A Napfivér, Holdnővér és a Hamlet juttatta David di Donatello-díjhoz, az viszont az Oscar olasz megfelelője.

Ő maga is az operarendezéseire a legbüszkébb. Hogy a milánói Scalából a londoni Covent Gardenen át egészen a New York-i Metropolitanig vezetett az útja. Hogy Callas mellett Jelena Obrazcovával is dolgozott, majd Pavarottival és Domingóval is. Herbert von Karajan, Leonard Bernstein, Carlos Kleiberg, a 20. század legnagyobb karmesterei hajoltak meg tehetsége előtt. Rómához a filmjei, Milánóhoz és Veronához az operarendezései kötik. Szülővárosában, Firenzében a Signoria tér közelében álló barokk palotában művészeti központot hoztak létre az ő hagyatékából. Száz opera, harminc prózai előadás, tizennyolc film díszlet- és jelmezterve, ötszáz rajz, forgatókönyvek tucatja, fotóalbumok és tízezer kötetes könyvtára várja az érdeklődőket. Az intézmény alelnöke Zeffirelli fogadott fia, aki a Napfivér, Holdnővér forgatásakor, még a hetvenes években asszisztensként lépett be a mester életébe.

A Positano és Amalfi között felépült Villa Treville Zeffirelli nyári lakja, ahol az elmúlt években még gyakran pihengetett, azóta viszont, hogy tolószékbe kényszerült, egyre ritkábban jelenik meg a házban. Tavasztól kora őszig hosszú heteken át élvezte a friss tengeri levegő és a napfény finom esszenciáját, reggelenként vagy napnyugta után ott kávézgatott ő is a villa teraszán, legkedvesebb barátai körében, a villa gondnoka azonban már egyáltalán nem titkolja: a Maestro egyre ritkábban mozdul ki római rezidenciájából, ide is csak nyár elején vagy nyár végén jön, amikor még vagy már szelídebb a napfény. A három villa egyikét használja, a másik kettőt – egy szoba tízezer euró per éjszaka – évek óta kiadja, és a bárban sem nagyon mutatkozik.

Bejutni a kertbe, csak úgy előzetes bejelentés nélkül, váratlan és hívatlan vendégként nem kis izgalommal jár. A kapu, ottjártunkkor, szerencsére nyitva állt. De mit mondjon az ember, a betolakodó, akit a kíváncsiság hozott ide, egy régi Karlovy Vary-i találkozás emlékével? Hogy szeretne körülnézni, bámészkodni, mert tudni akarja, hol, milyen körülmények között pihen(t) az olasz művészet és szépség nagykövete? Mire lélekben és gondolatban felkészülök egy váratlanul feltett kérdésre, Verocska már bent nézelődik a villatrió bárjában. Én remegve, ahogy az egy magánbirtok-háborítóhoz illik, csak a kertben sétálgatok, gyönyörködve a fákban, díszcserjékben, nagy cserepekben orgiázó virágokban, a tenger nyújtotta nem mindennapi látványban, a sziklafalakba csodásan beleálmodott villák eleganciájában, az öbölre néző, nagy terasz szépségében, amikor hirtelen megszólít valaki, hogy ki vagyok, és mit keresek itt. Negyven körüli, sportos megjelenésű férfiember áll előttem, azonnal rájövök, hogy a Villa Treville gondnoka, s legalább annyira zavarban van, mint én. Magyarázom a bizonyítványomat, hogy újságíró vagyok, messziről jöttem, bocsássa meg, hogy csak úgy betörtünk, de a Mester iránti rajongásunk, tiszteletünk, elismerésünk… hebegek-habogok összevissza, csak hogy feloldozást nyerjek egy meglehetősen kínos szituációban. Nincs hangos szó, nincs elutasítás, fenyegetőzés, semmi harag. Szövegem meggyőző lehetett. Mire a magyarázkodás és elnézéskérés végére érek, Verocska is előkerül, arcán felhőtlen mosollyal. Neki már nem kell hivatkoznia semmire és senkire, elég, ha mellém áll. „Vendéglátónk” mindent ért, és mindent megbocsát.

Nem lenne rossz egyszer szállóvendégként visszajönni ide, mondjuk szinte egyszerre, de már a kapu felé tartva. Igaz, drága mulatság lenne, de legalább lift vinne le a tengerpartra.

A szerző a Vasárnap munkatársa