Virtuális mellébeszélés

Röpke néhány év alatt sikerült megállapítanom, hogy a családi neveléssel foglalkozó irodalom sok elavult dolgot tartalmaz. A tudományos haladás csodájának köszönhetően ugyanis alapjaiban megváltozott a család elemi struktúrája, a családtagok érzelmi kötődéseinek hierarchiája. A család központi tagjává immár a számítógép vált. Olyannyira, hogy mellette – talán a latin-amerikai sorozatokat és a Győzike című színvonalas műsort kivéve – még a tévé jelentősége is elhalványul. Sőt, talán az emberi párbeszéd letéteményeséé, a mobiltelefoné is.

Szóval, a számítógép úgyszólván életelixírünkké vált. A számítógéppel kelünk, a számítógéppel fekszünk, miután éjszaka fájdalmas búcsút vettünk tőle. A számítógép az ember leghűségesebb barátja, s a családokban a gyerekek legmegbízhatóbb őrzőangyala.

Reggel a gyerek a megerőltető szemnyitás után kitapogatja a billentyűzetet és az egeret, s a szoba álmos levegőjében máris szétárad a gépdob neolitikumot idéző tartalmas zenéje. Mi, húszon felüliek ezt fogcsikorgatva tűrjük, hiszen szakszerűtlen beavatkozásunkkal nem szeretnénk maradandó sebet ejteni a cseperedő gyermek lelkén és éppen fejlődésben levő egyéniségén.

Az élet megy tovább.

Lehetőség szerint időnként mi is megpróbáljuk birtokba venni a masinériát, hiszen dolgunk van vele. Mert – majd elfelejtettem – a számítógépet az emberi együttélést lehetővé tevő tényezőként is tisztelhetjük. Üzeneteket küldünk, üzeneteket kapunk általa. Az üzenetek közül mindig azok a legfontosabbak, amelyeket mi küldünk, és amelyekre sürgős választ várunk. Közben virtuális postaládánkban kisebb-nagyobb gyakorisággal felbukkannak olyan kapott üzenetek, amelyek nem a mi kezdeményezésünkre kapott válaszok. Ismerősök, barátok kérnek tőlünk valamit, sürgős választ várva. Általában el szoktuk olvasni. Főleg az első sort. Ennyiből mindig kiderül, hogy az említett dolog abban a pillanatban nagyon távol áll tőlünk, és különben is. A beidegződések alapján megjósolható, hogy ezek az üzenetek előbb vagy utóbb a virtuális szemétkosárban végzik.

Nyugtalanító viszont, hogy több üzenetünkre hiába várjuk a választ. Mit nyugtalanító – felháborító! Nekünk tényleg fontos volna, és ők nem válaszolnak! Igaz, hogy nagy a dömping, de akkor is. Itt, Európában a szándékos figyelmen kívül hagyás a lekezelés kategóriájába tartozik, és nem méltó a csillagos lobogóhoz. A középkorban duellum lett volna a következménye nehéz lovassági kardokkal... ĺrok és ők oda se neki! Még az a nagy szerencse, hogy nyugalmat tudunk erőltetni magunkra, mert mi igazi européerek vagyunk, úriemberek...