Villámkarrier

Az idők kezdete óta nagy sikere van azoknak a meséknek, emberi történeteknek, amelyek arról számolnak be, hogy valakik több-kevesebb kaland kíséretében kerültek nagyon gyorsan az alsóbb társadalmi rétegekből a hatalmasok miliőjébe. ĺgy lett Hamupipőkéből csodálatos hercegnő, a 24 éves ifjúból Napóleon tábornok; Bill Gates Microsoft-tulajdonos is így került ki a számítógép iránt lelkesedő suhancok népes táborából; a teljesen hétköznapi fiatal tehetségekből is így válik a Szupersztár segítségével néhány hét leforgása alatt országosan ismert híresség. Mindezen történetek legvonzóbb sajátsága, hogy az említett személyek viszonylagos gyorsasággal és könnyedséggel érték el céljaikat. A nyilvánosság előtt persze már kevésbé ismert az a tény, hogy a nagy siker mögött kitartó, megfeszítő munka van, az senkinek nem hullott ingyen az ölébe. A jelenség egy kissé a hegyi túrák rövidítő ösvényeire emlékeztet: többnyire eltévedünk rajtuk, ám ha mégis célba érünk, nem spórolunk az idővel, hanem hatványozzuk azt – ahelyett, hogy kitartó haladással közelítenénk a cél felé az előre jelzett ösvényen.

Az evangélium is a lelki érettséghez vezető jelzett ösvényt emlegeti: Jézus nyomában Jakab és János is rövidíteni szerette volna az igényes utat. Úgy alakították, hogy a Mester jobbján és balján foglalhassanak helyet. Noha igyekezetük rokonszenves, az eszköz, mellyel el akarták érni céljukat, már kevésbé az. Miként tudnák értékelni az Úr közelségét, ha a legkisebb erőfeszítés nélkül kapnák azt meg? És vajon mekkora érettségről tanúskodnának, ha motivációjukat nem szilárdítanák meg az erőkifejtés, a fájdalom, a csalódás vagy az önmegtagadás tüzében, vagyis abban, hogy állandóan rá legyünk kényszerítve arra a döntésre, hogy az úton továbbhaladjunk?

Jézus a tanítványok ügybuzgóságát a következő kérdéssel csillapította: „Készen vagytok rá, hogy igyatok a kehelyből, amelyből majd én iszom?” (Mk 10, 38) Ez a mondat egy másik mondatnak a változata, amelyet a Mester egyéb alkalommal mondott: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen!” (Mk8, 34) Figyelemreméltó, ahogy Jakab és János végül kénytelen volt a kehelybe belekóstolni, a keresztet pedig felvenni. Fenékig kellett inniuk, mindenféle lelki rövidítő utak nélkül.

János három, kulcsfontosságú helyzetben is Jézus oldalán állt: az utolsó vacsorán, amikor Jézus előrevetítette a szenvedésének történetét; aztán egyedül az apostolok közül ott állt a kereszt alatt, ahol betetőződött ez a szenvedés; és végül jelen volt az üres sírboltnál, az örömteli reménnyel, hogy a Megfeszített feltámadott a halálból. Végig kellett járnia a Kálvária hosszadalmas, göröngyös, Jézus vérével megjelölt útját – az utolsó vacsorától a Koponyák hegyéig; meg kellett tekintenie a keresztre feszített Jézust, hogy három nap elteltével az üres sír láttán megérthesse: a Keresztrefeszített valóban a Feltámadott.

János bátyja, Jakab is fenékig ürítette a kelyhet: először látta az Úr dicsőségét a Tábor-hegyen, majd a vérverejtékes Jézust imádkozni a Getszemáni kertben, azokkal a szavakkal, hogy „Atyám, ha nem kerülhet el ez a kehely anélkül, hogy ki ne igyam, legyen akaratod szerint!” (Mt 26, 42) Heródes király később lefejeztette Jakabot – a Jézus mellé szegődő tanítvány biztosan nem gondolta korábban, hogy éppen így fog az urához jutni.

Ami érvényes volt az apostolok esetében kétezer évvel ezelőtt, ma is helytálló: valódi felemelkedést a valódi értékekhez kizárólag kitartó, önfeláldozó munkával, tevékenységgel érhetünk el; ugyan jóval lassabban, de annál alaposabban. A tényleges lelki karrier az örökkévaló szentek közösségének elérését jelenti. Paradox módon éppen a boldog örökkévalósághoz jutunk el a mindennapi apróságokban tanúsított türelmes szeretettel.

A szerző római katolikus pap