Világok találkozása

Nyilván A tenger foglyai című film hatására azt álmodtam, hogy világok ötezer évenkénti találkozására került sor. Álmomban az óceán őslevesének mélyén megjelent a másik világbeli hasonmásom, akivel szeretetteljesen, mintegy rokon lelkekként üdvözöltük egymást.

Őszintén szólva nagyon rokonszenvesnek találtam magamat. A lelkem mélyén csupán az bosszantott, hogy másik világbeli másom jóval fiatalabbnak tűnt nálam. Meg is kérdeztem hát, hány éves is ő mostanság, mire azt mondta, hogy huszonnyolc, s rögtön hozzá is tette, hogy ő engem jóval többre taksál, ami eléggé meglepő a számára. Nyilván csekély értelmet tükröző arckifejezésemet látva, kifejtette, hogy odaát az ő világukban már rég nincsenek idősebbek, mivel állami, sőt kontinentális szinten sikerült megoldást találniuk a korosodók problémájára. Ez úgy történt, hogy hathatós intézkedésekkel az idősebbek tudomására hozták, számukra már nincs elegendő élettér. Persze, ez nem ment egyik napról a másikra. Kezdetben még több munkáját elveszített negyvenöt, ötven, sőt ötvenöt éves nem átallott hirdetés útján közreadott munkaajánlatokra, pályázatokra jelentkezni, vagy kérvény útján munkalehetőségért folyamodni. Persze, nevetségessé váltak, miután válaszra sem méltatták őket. Tudvalevő, abban a másik világban csupa fiatal, dinamikusan fejlődő kollektívába keresnek munkaerőt. Többen azzal a nevetséges érvvel hozakodtak elő, hogy kiskorú gyerekeik vannak, de hát a kárbunkulusát, az ilyen idősebb már ne csináljon gyereket, sőt, semmit se csináljon! Az is előfordult, hogy egy ilyen non grata személynek a társadalom éberségét kijátszva sikerült valamelyik kollektívába bekerülnie, ám ott hamar rábizonyították, hogy intrikus, meg klikkesedést idéz elő, meg összeférhetetlen, nem szereti a gépdobot, meg minden, ami kell. Szóval a megoldás: az élettér megszüntetése volt. Druszám elárulta, hogy persze mindemellett fontosnak tartották az esélyegyenlőség hangsúlyozását korra és minden másra való tekintet nélkül, de ez csak a marslakók irányában tett hivatalos gesztus volt. Ennek ellenére az ő világukban mégis csak az életrevalók érvényesülnek, akik semmiképpen sem lehetnek idősebbek, ez logikus.

Szóval így beszélt az én kiköpött ifjú másom, s én lelkileg letaglózva – ezt a másik világban is depressziónak nevezhetik – vártam, mivel fogja ezt még tetézni, ekkor azonban a világok találkozása szerencsére véget ért. Hasonmásom még búcsúra emelte szertefoszló kezét. „Viszlát ötezer év múlva!” – kiáltottam oda én is, miközben a nagy tépőzár bezárult. Egyedül maradtam, mint a robotzsaru, és pocsék érzés hatalmasodott el rajtam.

Nem is tudom, mi történt volna, ha fel nem ébredek. A szememet felnyitva rögtön tudatosítottam, hogy ez csak álom volt. Megnyugodva fordultam a másik oldalamra, s miközben újból elaludtam, múló tudatom előtt ott lebegett a kérdés: Hogyan lehet képes az ember ennyi butaságot összeálmodni?