Vigasságos szüret, búfelejtő borozgatás

A magyar kulturális hagyomány szerint a bor örömhozó, búfelejtő és gondolatébresztő, nagyjaink közül sokan szívesen fogyasztották, és sokan szerettek írni is róla. Nem véletlen, hogy tájainkon a szüret sem csak egyszerű betakarítás, hanem valóságos népünnep és szertartás.

Imitt-amott verekedés

A parasztgazdaságokban a szüret a szőlőkben végzett más munkákkal szemben társas cselekmény volt, ezért kapcsolódott hozzá a nap végén lakoma, táncos mulatság. Századokkal ezelőtt is az úgynevezett csíziós, azaz jeles napokhoz kötődött. Egyes vidékeken a 18–19. században határozott időpontot adott meg rá a községi tanács vagy a hegyközségi elöljáróság. Az időpont meghatározása azért volt fontos, mert a földesúri járandóságot, a bordézsmát így egyszerre tudták beszedni. A különböző szőlőtermő vidékeken ezek az időpontok változtak, figyelembe véve az időjárási viszonyokat és a különböző szőlőfajták érési idejét. Az Alföldön a szüretkezdő nap Mihály napja, szeptember 29-ke volt. A Dunántúl nagyobb részén Terézia napján (október 15.), Erdélyben Gál-napkor (október 16.), Borsod megyében Lukács napján (október 18.), Kőszeg vidékén Orsolya-napkor (október 21.), Tokaj-Hegyalján pedig Simon-Júda napjáig (október 28.) kezdték a szüretet.

„A szüret a 16. és 17. században igazi sátoros ünnep volt, melyre még a hadviselő vitézek is hazasiettek. Városaink statutumai szerint szüret idején még a törvénykezés is szünetelt. A vidámság és a jókedv ütött tanyát ilyenkor a szőlőkoszorúzta hegyeken és szőlőskertekben. Hogy imitt-amott verekedés és egyéb efféle csetepaté is folyt, mondanunk sem kell. Az ilyesmi természetes következménye a huzamosabb borivásnak. A régi szüreti rendszabások szerint az ilyen verekedő s káromkodó atyafiakat menten lekapcsolták s furatossal jól megverték. Akik nagyobb vétket követtek el, azokra nagyobb büntetés is járt” – írja Takáts Sándor piarista tanár, művelődéstörténész.

Minden tőkéhez egy szőlőszem

A szüret általában zajkeltéssel indult, pisztolydurrogtatással vagy riogatással. Ezt követően indulhatott a munka. A lányok, asszonyok görbe szőlőmetsző késsel, kacorral vagy metszőollóval vágták le a fürt nyelét. Gyűjtőedénybe tették a fürtöket, ez vidékenként lehetett vödör, kézi puttony, sajtár, szedőkosár. Amikor az edény megtelt, a szedő kiáltott a puttonyosnak, aki a hátára vette a régen fa-, ma már inkább alumíniumedényt, puttonyt, begyűjtötte a szőlőt, s vitte a présházhoz. Préselés előtt összezúzták a szemeket, régen taposva, manapság darálóval. Ezután kezdődhetett a borkészítés.

A szürethez, mint általában minden betakarító tevékenységhez, termékenységrítus is tartozik. Göcsejben élt például az a szokás, hogy amikor befejezték a szedést, akkor lemetszették a szőlővesszőket, s mindegyik tőke tövére egy-egy szőlőszemet tettek, hogy a következő évben jó legyen a termés. A szőlőtermesztéssel kapcsolatos szokások nagy része azonban nem konkrétan a szürethez, sokkal inkább a szőlő gondozásához kapcsolódott.

Szüreti mulatságok, bolondságok

Szüretkor megélénkült a szőlőhegy. A munkavégzés alatt is jellemző volt a tréfálkozás, az éneklés, a hangoskodás. A munka végeztével valódi ünneppé alakult a nap. A szüretelők a végzésnapon a hegyről levonulva szüreti koszorút vittek a vállukon. Ez a koszorú fém- vagy favázra aggatott szőlőfürtökből állt, amelyet búzával vagy szalagokkal, esetleg borosüveggel díszítettek. A feudalizmus idején a menet ilyenkor a földesúr házához vonult köszönteni. Itt a dolgozók verses rigmusokat mondtak, melyekben szót ejtettek a gazda fukarságáról, vagy jószívűségéről is. A földesúr ezután megvendégelte munkásait, s este általában táncos mulatságot is tartott.

Szüreti felvonulás és bál sok városban még ma is van. A szerepköröket (bíró, bíróné, csőszlányok, csőszlegények, kisbíró, táncmesterek) ma is beöltözött szereplők alakítják. A menet fontos szereplője volt a múlt században a borkirály vagy bálkirály. Ő, illetve a családja volt felelős az esti mulatság rendezéséért. A menet érdekessége az úgynevezett baksus figurája, ami egy botra vagy hordóra ültetett, piros ruhás férfibábu volt. Alakja Bacchusszal, a görög mitológia boristenével (másik nevén Dionüszosz) hozható kapcsolatba. Kultusza már a legrégebbi görög időkben, s később az egész görög-római világban elterjedt. A történet ott kezdődik, hogy Héra féltékeny volt Dionüszoszra, elpusztíttatta anyját, Zeusz ezért saját combjában hordta ki a magzatot. Amikor Dionüszosz megszületett, Héra további üldözései elől Zeusz parancsára Hermész a gyermeket Nüszába menekítette, s ott a völgy nimfái elrejtették őt egy szőlőtőkékkel benőtt barlangban. Itt ízlelte meg először Dionüszosz a bort, s innen vitte el az első szőlővesszőt Ikariosz athéni pásztornak. Dionüszosz kultuszát kezdetben vidám, csendes ünnepségek keretei között éltették, később azonban ezek bormámoros, túlfűtött, erotikus éjszakai kicsapongásokká váltak.

A szüreti menet további jellegzetes figurái a tolvaj és a csősz, akik veszekedésükkel szórakoztatják a közönséget, de rajtuk kívül olyan beöltözött szereplők is jelen voltak, mint a farsangi felvonulásokon –  török, szerecsen, a vándorárus, cigány vagy medvetáncoltató.

Márai borospincéje

A magyar irodalomban visszatérő motívum a bor, a mámor, a szőlőspincék nyugalma és áhítata. Márai Sándor 1941-ben a magyar borról írott novellájában még arról álmodozik, hogy hajlott korában saját pincéje lesz.  „Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki, s vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsöskertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak meg semmit városi múltamról. Ha megsegít a vaksi sors, hetvenéves koromra tisztességes emberek a maguk világából való tisztességes embernek tartanak majd, tehát bortermelőnek, valakinek, aki tudja, hol kell meghalni. Mert nincs szebb halál, mint egy diófa alatt, a borospince előtt, ősszel, közvetlenül a szüret után, amikor az újbor már szunnyad és erjed a hordókban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öreg ember szerelmének. Itt ülök majd egy padon, háttal pincémnek, ahol boraim pihennek, a kecskelábú asztalnak könyökölve. A mélyben a csepeli tájat látom, a messzeségben hazám lapályait. Könyvet csak ezeréveset olvasok már ebben az időben, s óbort iszom hozzá, ötéves somlóit. Így várom a halált.”

Az élet azonban másként rendelkezett, az író a távoli Amerikában vetett véget életének 1989 februárjában – saját pince, maga készítette somlai nélkül. Pedig már a szüretet is elképzelte. „Szüretre vendégeket hívok majd, akik nem szeretik a zenét, nem értenek a politikához, s tudnak hallgatni a diófa alatt. Mit adjak nekik?… Sonkát tormával, ez önként értetődik, parázsban sült burgonyát és fehér liptai túrót…” A borászat sok ezer éves kultúrtörténetének az író is része lett. Veretes gondolatait gyakran idézik, például az olaszrizling leírásánál. Márai szerint „az olaszrizling simaságán érzik még a latinos műveltség és szőlőkultúra, Pannónia pallérozottsága, mi több, a rizlingben van valamilyen otthonos bizalmasság: az ember úgy issza, mint mikor rokonokkal beszél.”

Mind bölcsek leszünk…

És az egész szőlőhegyre csend, nyugalom, békesség borul, olyan érzékletesen, hogy az olvasónak kedve támad Máraival poharazni, bicskával szelni az abált szalonnát, kétdecis pohárból kortyolni hozzá a bort, és együtt hallgatni az íróval.

„A borok  élnek és dohognak a pincében, a diófák lombjai között kövér darazsak dünnyögnek, messze, a mélyben hajó úszik a Dunán, árut visz és hoz egy megbékélt világ jó szándékú népei között, a népek örök országútján, s Pannónia szőlőskertjeiben az éneklő lányok megmosták fehér lábukat és tapossák a fürtöket. Mind öregek leszünk, a pince tulajdonosa és vendégei, irodalomról csak akkor esik szó közöttünk, ha legalább ezer éves, s borról csak akkor, ha legalább ötéves, nem akarunk már bosszút és elfeledtük azokat is, kinek egykor nem akartunk megbocsátani. A tájat nézzük, kortyoljuk a bort, s óvatosan ejtjük a magyar szavakat, melyek egyidősek e tájjal. A bor nem bírja a beszédes vendéget, ez régi tapasztalás, s a beszédes vendég, akinek még fontos mindenféle világi hiúság, nem bírja a bort. Ennek a pillanatnak élek, amit addig csinálok, még csak előkészület, magam sem tartom sokra. Mind bölcsek leszünk, s az első pohárból a földre is loccsantunk egy kortyot, nagyon régi áldozati szokás szerint. Mikor az első csillag feljön, kulcsra csukjuk a pince vasajtaját, s rövid botra támaszkodva megyünk haza. Az éjszaka hűvös már, a társaság árnyalakjait elnyeli az októberi este varázslata. Életünk, nem éltünk kinek fontos igazán?… Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor ítéletéről. Mert minden bölcsesség alja, melyet a magyar hazai borból és a műveltségből tanult, ennyi: szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság.”

Bort bármikor, bárhol, bárhogyan

A magyar irodalomban a bor majdnem olyan népszerű téma, mint a szerelem vagy a kollektív depresszió. Kölcsey Ferenc még a Himnuszban is megidézi híres-neves borvidékünket: „Tokaj szőlővesszein/Nektárt csepegtettél.” Míg Balassi Bálint Borivóknak való címmel írt dicsőítő költeményt, addig Csokonai Vitéz Mihály meglehetősen önironikus módon, valóságos szerenáddal örvendezteti meg a flaskáját Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz című versével. Persze Petőfi sem maradhatott ki a korabeli trendből: „Gondűző borocska mellett, Vígan illan életem; Gondűző borocska mellett, Sors, hatalmad nevetem.”

Petőfit is gyakran vette szájára a nép, mondván: túl gyakran néz a pohár fenekére. Pedig a márciusi ifjú mértékletesen élt a borral, amire Juhász Gyula meggyőző példával szolgált Alkohol és irodalom című tanulmányában: Petőfi saját nyilatkozatával, amelyben felháborodottan utasítja vissza az egyik lap értesülését, mely szerint ő éjjelente a Pilvax kávéházban mulatozna. Hamvas Béla 1945-ben egyetlen Balatonberényben eltöltött nyár alatt írta meg A bor filozófiája című könyvét, melynek mottója: „Végül is ketten maradnak: Isten és a bor.” Hamvas az alkohol fogyasztásáról így vélekedik: „Az ivásnak egy törvénye van: bármikor, bárhol, bárhogyan. Komoly idő, komoly ember és komoly nép számára ennyi elég. Ma, sajnos, ezzel a törvénnyel a legnagyobb visszaélések történnek.”

Ady boros notesze

Bizalmas barátságban volt a borral Ady Endre is, napi négy-öt litert ivott meg, és mindezt számon is tartotta a „vétkes, könnyelmű hitel-füzet”-nek nevezett noteszében. A feljegyzésekből kiderül, hogy a bor mellé naponta négy-öt doboz Király cigarettát és Ágnes ásványvizet is vett. Csinszka a jelek szerint nem tudhatott az akkurátus könyvelésről, mert az ő feljegyzéseiből meg azt tudjuk meg, hogy a cselédség körében indított nyomozást annak kiderítésére, hogyan jut Ady borhoz. Azt is Csinszka írta meg később, hogy Ady a nászéjszakát is a borospalackok társaságában töltötte ifjú felesége ágya helyett. Előfordult, hogy az alkohol olyan tettekre sarkallta, amik erős visszatetszést váltottak ki a környezetéből. Egy alkalommal, amikor Földessy Gyulával, annak feleségével és a feleség húgával egy vacsora után utaztak hazafelé, a költő a kocsiban fogdosni kezdte a nőket, Földessynek pedig nem maradt más választása, mint hogy leszállítsa a járműről. Nem is beszéltek egymással egészen 1919 januárjáig, Ady életének utolsó hónapjáig. Barátja, Schöpflin is azt írta róla, hogy „Ha Ady nem lett volna olyan nagy költő, úriember nem állt volna szóba vele.”

De olyan irodalmi nagyság is akad, aki inkább Sátánnak, mint Istennek tartotta az alkoholt. „Régi és elterjedt babona, hogy az alkohol a költői ihletet szolgálja. Természetesen az ilyen sörszagú okoskodásban körülbelül annyi az igazság, mintha valaki azt állítaná, hogy Heine költészetére igen jótékony s fölemelő hatással volt a hátgerincsorvadása” – vélekedett Juhász Gyula, akinek meggyőződése, hogy írók, költők részegségben fogant művei magukon viselik születésük bélyegét. Juhász egész tanulmányt szentelt az iszákos írók jellemző vonásainak, nagy ősükként pedig Edgar Allan Poe-t említi, mondván: éppen mert olyan nagy zseni volt, mint amilyen nagy alkoholista. Épp ilyen kíméletlen Alfred de Musset és Paul Verlaine költeményeivel is, melyeknek szerzőit egy kulturálisan túlfejlett társadalom rabszolgáinak tartja. „A legmérgezőbb pálinka, a zöldszemű abszint áldozatai lettek” –  írja.

Vendégmarasztaló, gondolatébresztő

A szőlők, a bor, a szüret a képzőművészeket is megihlette. Rippl-Rónai József: Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett című képén az asztalon vörösboros palack és két pohár áll. A borozgatás és pipázás a múlt században és a századfordulón a kisvárosi emberek „csendes óráinak” jellegzetes kellékei. A tajtékpipa egyben jelképes értelmet hordoz: a gondolkodás, elmélkedés alatti látszólagos semmittevés szimbóluma. A bor a hősi múlt felidézésének, a világ folyásán való beszélgetések elmaradhatatlan jelképe. A képen azonban nem ez a jelentés áll előtérben, a festmény hangulatában nyoma sincs a bor keltette jókedvnek.

Rippl-Rónai közeli viszonyban volt a borral, és nemcsak azért, mert kedvelte a finom alkoholt. 1908-ban 10 holdas birtokos gazda lett Kaposvár közelében. A későbbiek során még négy hold szomszédos szőlőt és szántót vett hozzá, ám a jövedelmező gazdálkodás helyett inkább a vendéglátás örömeinek hódolt a ház ura. Ismert, hogy gyakori vendég volt Ady Endre és Móricz Zsigmond is – látogatásaikról híres anekdoták is íródtak. A Róma-villában megfordult Márffy Ödön, Bernáth Aurél is. A dal, a zene, a szőlőben megtermett bor fontos vendégmarasztaló, meghitt beszélgetések ihletője volt és az ma is – ha ízléssel és mértékkel, jó társaságban fogyasztják. 

A szerző a Vasárnap munkatársa