Vesztes vezetők magányossága

Al GoreReuters-felvételMinden vereség után felmerül a kérdés: merre van a visszaút a győzelem felé? Ki lesz az új, karizmatikus vezető, aki kiviszi a pártot a gödörből? Németországban még emlékeznek a Kohl-korszak hosszú 16 évére, Nagy-Britanniában Thatcher és Major összesen 19 éves kormányzására: a mindenkori vesztesek első gondolata, hogy esetleg ők is Kohl vagy Thatcherék ellenzékének sorsára jutnak.

Al Gore most leborotválta a bujdosás közben kinőtt szakállát és újra harcba szállt a politikában. De nem lesz könnyű dolga a népszerű Bush, és a minden fronton győzedelmes Republikánus Párt ellen. Nagy-Britanniában a konzervatívok a párt történetének egyik legnagyobb válságát élik át, a tavalyi választáson elszenvedett hatalmas vereség nem is volt feltétlenül a zuhanás mélypontja. Franciaországban az Ötödik Köztársaság történelmében az idén fordult elő először, hogy a baloldal jelöltje nem jutott be az elnökválasztás második fordulójába. Mi lesz a nagy vesztesekkel?

Miközben Al Gore békésen újságírást tanítgatott New Yorkban, a demokraták elvesztettek egy újabb megmérettetést a november eleji időközi választáson. Gore valószínűleg nem jó helyen próbálkozik, amikor a floridai szavazat-újraszámlálással kapcsolatos botrányt veszi elő. Szintén nem érdemes bolygatni a Bush elnök adukártyájának számító terrorellenes harcot. Politikai szempontból hátrányos lehet, hogy Gore Irak megtámadása ellen tette le a voksot. A demokraták, ha nyerni akarnak, kénytelenek lesznek a bel- és gazdaságpolitika felé terelni a szót, de ez eddig nehéznek bizonyult.

Következő elnökjelöltként Al Gore mellett felmerült még Joe Lieberman, Al Gore 2000-es alelnökjelöltje, és Hillary Clinton neve is, de a legújabb felmérés szerint egyiküknek sem lenne esélye Gore ellen a párton belül. Al Gore-nak pedig először is az unalmasság bélyegét kell leráznia magáról. Valószínűleg ebből a célból könyvet jelentetett meg feleségével közösen az amerikai családmodellről, hogy közelebb kerüljön a választók szívéhez. De több elemző szerint még ez a lépés is túl mesterkélt és kitervelt ahhoz, hogy a rugalmasság bizonyítéka legyen.

A brit konzervatívok Tony Blair 1997-es győzelme óta nem találták meg visszautat a népszerűség felé, 2001-ben újra vesztettek, és nem valószínű, hogy 2009 előtt hatalomra tudnak jutni. Nincs mögöttük semmilyen, a hagyományosan a Munkáspártot támogató szakszervezetekhez hasonló mozgalmi háttér, amelyre a parlamenti frakció gyengesége alatt támaszkodni lehetne. Ami még fontosabb: hiányzik egy erős vezető a párt éléről. A helyzet súlyosságát jelezve a pártvezető Iain Duncan Smith nevének kezdőbetűiből új rövidítést formáltak Angliában: I. D. S., azaz „In Deep Shit”, ami igen finoman fordítva „nagy bajban”-t jelent.

Saját konzervatív képviselőtársai szerint fájdalom nézni, amint Tony Blair nap, mint nap pár mondattal darabokra szedi Duncan Smith érveléseit a parlamentben. A tory vezető nemrég megjegyezte magáról egy rádióinterjúban, hogy ugyan félénk, de elszánt ember. A félénk talán nem is a legjobb szó, hiszen politikusi pályafutása előtt hivatásos katona volt (egyebek mellett Észak-ĺrországban). Politikusi kvalitásai azonban kétségesek.

Lionel JospinJean-Christopher Kahn felvétele Még a Torygraphnak becézett jobboldali Daily Telegraph is a Konzervatív Párt történetének utolsó fejezetéről kezdett beszélni november 6-án, miután Duncan Smith egy viszonylag jelentéktelen ügy miatt látványosan megosztotta és lejáratta pártját. Az eredetileg erősen jobboldali Duncan Smith 2001 őszén meghirdette a párt modernizációját, de ezúttal újra a liberálisabb eszmék ellen indított harcot. Megtiltotta ugyanis a konzervatív képviselőknek, hogy a homoszexuálisoknak is örökbefogadási jogot adó törvényt megszavazzák. Ezzel szükségtelenül lázadást szított, és a bajt még azzal is tetézte, hogy sajtókonferenciát hívott össze, ahol teátrálisan kijelentette: a párt vagy egységbe forr, vagy meghal. Mivel több képviselő a párt álláspontjával ellentétesen szavazott, távol maradt a szavazásról, vagy le is mondott mandátumáról, egységről nem lehet szó.

Franciaországban a baloldal 1958 óta idén először nem juttatott be jelöltet az elnökválasztás második fordulójába, ami jelzi a szocialisták válságának mélységét. Lionel Jospin azonnal levonta a konzekvenciákat és lemondott, de ezzel nem oldódott meg a probléma. Jospin ugyan nem lett volna alkalmas a negatív trend megfordítására, egyszerűen képtelen volt kapcsolatot teremteni a választókkal és igazán megmozgatni a tömegeket – de hirtelen távozásával egyszerűen vezető nélkül hagyta pártját.

A szocialista párt egésze messze le van maradva a Blair-féle új baloldal mögött. Míg a nagy európai balközép pártok nagy része sikeresen lavírozik a baloldali értékek és a piacgazdaság támogatása között, a francia párt nevében még valamennyire mindig helytálló a „szocialista” jelző. A Francois Mitterrand által az 1980-as években megkezdett váltás a szocializmusról a szociáldemokrácia felé még mindig nem teljes. Addig nem várható a szocialista választási szereplés javulása, amíg a párt baloldala háttérbe nem szorul.

A három nagy vesztes pártnak először is a saját háza táján kell rendet raknia, de már ez sem könnyű feladat. Nagy-Britanniában például az előző konzervatív vezető, William Hague úgy módosította a párt szabályait, hogy szinte lehetetlen legyen elmozdítani a helyéről. ĺgy Iain Duncan Smith leváltásához szinte teljes konszenzusra lenne szükség a tory parlamenti frakció és a teljes tagság körében is. Ráadásul a toryk egyelőre nem akarják egy újabb személycserével komolytalan párt látszatát kelteni. Egyelőre marad tehát minden a régiben.

Márpedig a vesztes pártoknak elsősorban rugalmasságra és változásra van szükségük. Ha igaz az, hogy „győztes csapaton ne változtass”, akkor igaz lehet az is, hogy a vesztesnek újat kell mondania, különben az egyszeri vereségből válság és tartós ellenzékiség lehet.