Veszélyben a demokrácia

Még a nyolcvanas évek második felében melyik felismerés kerekedett föl benned határozottabban: hogy a kommunista éra előbb-utóbb önmagába roskad, vagy hogy meg kell buktatni?

Meggyőződésem, hogy az akkori Csehszlovákiában, az aktív disszidensek szűk csoportján kívül, a lakosság még 1989 nyarán sem gondolta, hogy az állampárti rendszer pár hónappal később itt is megbukik. Viszont a berlini fal váratlan megnyitása és leomlása elindított Közép-Európában egy dominóeffektust, ami kétségtelenül azt bizonyította, hogy minden totalitárius és autokrata hatalomnak elég egy apró lökés, és az a megcsontosodott rendszer alapjaiban összeomlik.

A szabadság fogalma mit jelentett számodra nyolcvankilenc novembere előtt?

Lényegében az emberi kiteljesedés lehetőségének kiváltságát. Hogy a saját megítélésemet és az energiáimat az egyéni kreativitásra tudjam fordítani. És mindig a nyílt kiállás, az egyenes beszéd jogát úgy, hogy bárkivel szemben, akár a többséggel szemben is bátran elmondhassam a látásmódomat. Régi epizód az életemből, hogy egészen fiatalon erdészeti szakmunkás voltam Pozsonyeperjesen, ahol például egy munkajogi kérdésben vitám akadt a főnökömmel. Dunaszerdahelyen megvettem a magyar nyelven is kapható munkatörvénykönyvet, hogy bebizonyítsam neki az igazamat. Nekem akkoriban ez a kis győzelem is a szabadságot jelentette.

Ma, jó harminc évvel a rendszerváltás után kijelenthető, hogy Szlovákia a működő demokrácia világosan követett útját járja?

Abszolút nem. Ellenkezőleg, az országban – és Közép-Európát figyelve másutt is – több demokratikus intézmény erősen akadozik. Sőt, manapság annak vagyunk tanúi, hogy számos szinten, formában és ponton sérül a demokrácia, illetve a hatalommegosztásra épülő demokratikus jogállam. Tulajdonképpen egy visszarendeződés zajlik, hiszen az állam különböző eszközökkel beleszól a polgárok jogaiba és életébe. A kormányzat tagjai is hepciáskodnak egymással, a parlamentben pedig gyakran a hatalmi arrogancia érvényesül. Elég az Igor Matovič személyét fényező, gyorsított eljárással keresztülvert törvényekre vagy a házelnök, Boris Kollár tulajdonában lévő síparadicsom bizniszét is áfaengedménnyel segítő új törvénymódosítási javaslatra gondolni, ami egy demokráciában eget verő érdekellentét. Hangsúlyozzam, hogy 1989–1990-ben még azt reméltük, hogy a megfelelő posztokra főként erkölcsileg feddhetetlen és felelősségtudó politikusok, megbízható szakemberek kerülnek. A mindennapok irritáló tényei azonban jó ideje már felülírják az akkori forradalmi lobogást, az akkor remélt kilátásokat.

Hátrabeszélve haladunk előre, csalánosba gázolva közben?

Ezzel egyet tudok érteni. Rendkívül fontos lenne ebből az állapotból mielőbb kiutat találni. Vannak is rá nemzetközi példák, mi több, már irodalma is van annak, hogyan orvoslandó, ha egy demokrácia 1989 után „csalánosba” téved, netán visszacsúszik az autokráciába. Nálunk egyelőre az erről szóló széles körű társadalmi vita is hiányzik. Annak igényéről, hogy az elmozdulás helyes irányába lépve Szlovákia visszatérjen azokhoz a demokratikus polgári értékekhez, amelyeket ’89 novemberének lelkesültségében maga elé tűzött. Hogy újra megbeszéljük, merre tovább!

Éppen erről az utóbbi néhány hónapban, ébresztőt sürgetve, mind magyarul, mind szlovákul egy-két kolumnás írást is közöltél.

Igen, mert az országnak – ahogyan 1989-ben, most is – önvizsgálatra és persze szellemi, erkölcsi regenerálódásra lenne szüksége. Énszerintem fontos, hogy a hazai társadalom mielőbb felismerje ennek reális követelményét. Természetesen ehhez az is szükséges, hogy olyan demokrata vezetők lépjenek elő, akik nem azért léptek/lépnek a politikába, hogy így megalapozzák további személyes karrierjüket, vagy a gyakorló politikusok tág kapcsolati tőkéjével élve, ráhajtsanak a gazdasági-üzleti lehetőségeikre. Aki közszolgálatot vállal, az tudjon önmagáról mindenkor morálisan makulátlan „röntgenképet” felmutatni.

Nemcsak az elszabadult infláció és az energiakrízis miatti árszökkenés teszi, hanem a szlovákiai bizalomvizsgálatok is egy, az értékvilágában széthulló társadalom képét mutatják. A lelkesedés elfogyott, helyette közöny és csalódottság, esetleg haragvás van. Nem tudunk már bízni a politikában?

Valóban kikoptak életünkből az ideálok, vagy egyszerűen sutba vágtuk őket. És tárgyilagos, higgadt vitafórumok híján nincs társadalmi párbeszéd sem. Így annak eszközei szintén hiányoznak, hogy megszűnjön az emberek apátiája. Hogy kizökkenjenek a közömbösségből. Újra több bátorságra van szükség.

Közállapotainkat nézve harminchárom év alatt a méltányosság elvében sem jutottunk ötről hatra. Érvényesül egyáltalán nálunk ez a jogos elvárás?

Az alapbajok valóban akár a rendszerváltásig vezethetők vissza, amikor az itteni társadalomnak még fogalma sem volt arról, miféle új normák szerint kellene élnünk. Tévedés volt például azt hinni, hogy a piac mindent megold, hiszen éppen annak sokkoló hatása fölerősítette az egyenlőtlenségeket. Eközben kevés érdemleges szó esett az emberi méltóság tiszteletéről, a teljesítményről, az igazságosságról. Ezt az adósságot máig cipeljük magunkkal. Márpedig demokrácia csak úgy működhet, ha legalább minimális egyezségre jutunk a leglényegesebb erkölcsi és társadalmi kérdésekben.

Szociológiai kutatások jelzik, hogy napjainkban az ország legnépesebb kisebbsége a szegénységben élők.

Valószerűen erről a gondról sem beszél itt senki a mérvadó kormányzati politikusok közül. Legföljebb a kedélyek borzolásában érdekelt populista indulatoskodók említik, míg a többiek általában csak a különböző választások előtt pár szépre festett ígéretben beszélnek róla. Rendszerszintű intézkedéseket azonban az egymást követő kormányok törekvéseiben nemigen látni. Pedig az alkotmány leszögezi, hogy a politikai jogok mellett mindenkinek méltányos életet szavatoló alapvető polgári joga az emberi méltóság, az azonos bánásmód és az egyenrangúság. A gyakorlatban biztosítani ezeket a követelményeket az állam feladata. Nálunk ehelyett inkább az történik, hogy az állam kivonul a szociális szférából, és magára marad a sok elesett, rászoruló ember. Ez viszont az alkotmányos alapelvek megszegése.

A demokrácia védelme egy állandó küzdelem. Erre a felismerésre csak később, vagy már az 1990-ben alakult szlovák kormány alelnökeként kellett rádöbbenned?

E kérdés fontosságával már azon a poszton is rövid időn belül szembesültem. A kormányülésekre nem véletlenül jártam az Alkotmány szövegével a zsebemben. Ugyanis hamar kiderült, hogy a kormányban is akadtak, akik annak útját-módját keresték, hogy például a kisebbségi kérdésekkel ne vagy csak „majd” foglalkozzunk. Ám ha egy demokratikus állam ad magára, akkor a tekintélyét az is meghatározza, milyen jogokat, a mindennapi élet milyen föltételeit biztosítja a nemzeti közösségei kisebbségi létéhez. Ebben a tekintetben komoly utat kell még megtennünk a szlovák–magyar, de mondhatom akár a magyar–szlovák feszültségek kulturált hangon remélt feloldása érdekében. Vagy felhozhatom azt is, hogy a szlovák alkotmányban máig sem vagyunk igazán egyenrangúsítva.

Bővebb értelemben is bajban van Szlovákiában a demokrácia?

Igen. És erre az sem mentség, hogy a közép-európai régióban ez nem csak nálunk van így.

Nem érzel néha késztetést, hogy újra bekapcsolódj a gyakorlati politikába? Már ha körbepillantasz, és látod, amit itt a vaknak is látnia kell.

A hetvenen is túl járó életkorban az ember ne vállaljon, úgymond, újragondolt aktív politizálást, nyilvános tisztséget. Amit én tehetek, hogy esetleg leírom a tapasztalatokra épülő gondolataimat, vagy más formában igyekszem közreadni azokat. A fiatalokat viszont kitartóan a cselekvésre ösztönzöm, még ha a tavaly kezdeményezett összefogással aknára futottam is.

Merthogy?

Mert olyan fiatalok is előléptek, akiknek az igazán előbbre való érdekük a biznisz. A „sok tál lencse” eredménye pedig az, hogy szétpereg az összetartás tényleges erőssége. Számomra ez érzékeny csalódás.

Közben 2010 és 2012 után, illetve 2020 óta immár harmadízben nincs parlamenti képviseletünk.

Alapvetően azért, mert tavalyelőtt is híján voltunk az olyan szlovákiai magyar politikai vezetésnek, amely megfelelő empátiával, a kompromisszumok fontosságát is fölismerve egy szavazói táborba tudta volna gyűjteni a választókat. De nem a karámszellem értelmében, hanem elfogadva az emberek különböző beállítottságát és véleményét. Ha ez nem így működik, az emberek könnyen elfordulnak a közügyektől, és könnyűszerrel úgynevezett politikai hajléktalanokká válhatnak. A parlamentbe jutáshoz szükséges összetartást immár hosszabb ideje az is gyöngítheti, hogy a Fidesz nálunk elhatalmasodó propagandája megosztotta/megosztja a szlovákiai magyarokat. Mindez a soron következő parlamenti választás sikerének kérdésében döntő szerepet kaphat.

Országosan rengeteg a frusztrált és az önmagát becsapottnak tartó ember. A rosszkedv kezd általános szociális kóddá válni. Kivédhető ebben a helyzetben, hogy a demokrácia itt ne kapjon fals jelzőket, és a populisták vagy a szélsőjobb kurzuslovagjai ne ejtsék túszul, ne deformálják?

Ennek a széles körű kiábrándultságnak egyrészt gazdasági, másrészt lelki oka van. Pénzügyileg sokan élnek szinte csak egyik hétről a másikra, ráadásul a pandémia vesződségei után a szomszédország Ukrajnában már február óta háború dúl. Ezek a dolgok érthetően nyomasztják a családokat. Ahogy annak gondolata is ott él az emberekben, hogy ’89-ben a rendszerváltoztatók, a néptribunok jóléti államot ígértek, ami egyelőre bizony késik.

Kilencven tavaszán nyilván tőled is sokan kérdezték, mikor fogunk mi is úgy élni, olyan jól, mint Ausztriában vagy Németországban élnek az emberek. Mit válaszoltál nekik?

Azt szoktam mondani – bár sokak számára ezzel nem voltam különösebben szimpatikus –, hogy egyetlen generáció alatt a piacgazdaságban sem lehet különösebb jómódba jutni. Becsületes úton nincs kastély, nincs jacht meg magánrepülőgép; ám hogy a rendszerváltás mindenki számára az egyéni törekvés és az érvényesülés szabad esélyeit jelenti. De azt szintén hozzátettem, hogy a szabadsággal felelősség is jár.