Verespatak: a vízmérgezés tovább folytatódik

Vasárnapra hirdették meg a békés demonstrációt, de a román hatóságok már pénteken közölték: hatalmas rendőri és csendőri erőket vezényelnek ki Verespatakra, a tervezett kanadai beruházások elleni tiltakozás színhelyére, hogy elejét vegyék a lehetséges társadalmi konfliktusoknak. A híradások szerint a rendfenntartók arra is felkészültek, hogy szükség esetén erőt alkalmazva közbelépjenek. Ártatlan hatósági próbálkozás a részvételről történő lebeszélésre.

Verespatakon a kedélyek valóban felforrósodtak az utóbbi években. A legnagyobb európai arany- és ezüstkincs kiemelésére létrehozott Rosia Montana Gold Corporation nevű kanadai–román vegyes vállalatnak sikerült az egykori bányaváros lakóit végképp megosztani. Egyik oldalon az új bányáknál munkát remélő, s ezért a beruházást minden erejükkel támogató jelenlegi munkanélküliek, a másikon pedig a régi magánbányák és zúzdák egykori tulajdonosai, a települést minden áron megmenteni akarók állnak.

Az idők folyamán faluvá hanyatlott bányaváros romos főterén a tüntetés előtti percekben az előbbiek egy csoportja meglökdöste a ciánozást ellenző plakátok festőit, köztük a brailai Eco-Alpex 024 szervezet elnökét, Cornel Apostolt. A rendőrök azonnal közbeléptek. Szétválasztották őket. A jelenet után Gabriel Dumitrascuval, a Gold Corporation igazgatójával beszélgetek a főtéren. Elegáns meggyszínű nyugati terepjáróból szál ki, nyakán vastag aranyláncok lógnak. Azt mondja, mindent megtett annak érdekében, hogy a két tábor ne találkozhasson. Bányászainak nejlonzsákokat nyomott a kezébe, s odatette őket, hogy gyűjtsék össze a főutcáról a szemetet.

Az igazgató szerint hazugság, hogy tíz év alatt kiszednék az egész aranyat, s aztán kereket oldanának. Legalább huszonöt évig folyna a felszíni bányászat, s aztán ökologizálni lehetne a területet. Az elején hétezer ember kapna náluk munkát, aztán legalább huszonöt éven át mintegy 3500. A régi Verespatakhoz pedig hozzá sem nyúlnának, sem a templomaihoz, sem a házaihoz. Összesen háromszáz házat kellene „feláldozni”, ott, lejjebb, a völgyben.

Hogy a bányarobbantások és a ciánderítők mellett hogyan élhetne az itt maradt közösség, arra az igazgató is csak a vállát vonogatja. – Mi mindenkinek megadjuk a lehetőséget, hogy eladja nekünk a házát, és elköltözzön. Ilyen téren nincs diszkrimináció! – teszi hozzá, s látom rajta, hogy saját szavainak cinikus felhangját nem érzékeli.

A már korábban jól feltöltött beruházás pártiak még káromkodnak egy darabig, aztán visszavonulnak a kocsmába, a tiltakozók pedig Eugen David magántelkére vonulnak. Merthogy ott senkinek semmi beleszólása a tiltakozásukba. Az úton David – a régi bányatulajdonosokat és aranyzúzdásokat tömörítő Alburnus Maior Egyesület elnöke – készségesen felvilágosít: a Gold Corporation 80,7 százaléka a kanadai Gabriel Resources Ltd., a megmaradó 19,3 százalék pedig a dévai állami bányavállalat tulajdona. 1995-ben 25-75 százalékkal kezdték, abból 1996-ban 50-50 százalék, majd 1998-ban 75-25 százalék lett. Nehéz megállapítani, hogy ez mikor módosult 80,7-19,3 százalékra.

A kanadai fővállalkozó, Frank Timis, tulajdonképpen máramarosi román, Borsabányán született 1964-ben, szakiskolát végzett, egy ideig ott sofőrködött, majd 1981-ben Ausztráliába emigrált. Az ottani hatóságok kétszer ítélték el kábítószerezésért. Hogy nyomát elveszítsék, áttelepedett Kanadába, s onnan érkezett vissza Romániába 1995-ben, hogy a Szigethegység aranykincsére rátegye a kezét.

David szerint Timis nem buta gyerek, s valamennyi román kormányt sikerült rászednie, vagy lefizetnie. Tény, hogy hárommillió dollárért 25 évre koncesszióba kapta Európa legnagyobb és a világ második nemesfémkincsét, amely a Brád-Verespatak–Aranyosbánya–Zalatna által határolt ún. „aranynégyszögben”, Verespatak alatt rejlik. Timisnek rendre adó- és vámmentességet adtak, csupán kétszázaléknyi jövedéki adót kell megfizetnie, s máris viheti a legkevesebb 300 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt kitevő kincs több mint négy ötödét.

A verespatakiak szerint az üzlet Románia számára rendkívül előnytelen. A Gold Corporation ugyanis 11 év alatt szeretné – felszíni bányában, gyorsított ütemben – kiszedni az aranyat, addig talán munka is lenne. Azután azonban 1600 hektárnyi területen csak a kihalt táj maradna itt, amelyet már semmire nem lehetne hasznosítani, ahol turisztikai tevékenységről már szó sem lehet. Románia megkapná viszont azt a 226 millió tonna zagyot és mintegy 200 ezer tonna ciánvegyületet, amely az arany kivonása után szintén itt maradna.

A tiltakozásra Bukarestből, Nagybányáról, Kolozsvárról, közelebbi vagy távolabbi falvakból, de még a messzi Iasiból, Brailából és Konstancából is eljöttek a környezetvédők. Csak a tősgyökeres verespatakiak nem jelentek meg. Sem Zlacki Kálmánt, a cipészmestert, sem Lula Miklóst, a nyugdíjas bányamestert, sem pedig Székelynét, a nyugalmazott tanítónőt nem látom. Hiába kopogtatok náluk, senki sem nyit ajtót. Azt mondják a szomszédok, talán éppen a tüntetés miatt utaztak el. Tudom – mert sok verespataki lakossal beszélgettem az utóbbi hónapok folyamán –, hogy félnek. Megfélemlítette őket a Gold Corporation. Rosszat sejtenek, s már nem bíznak abban, hogy a kilencszáz ház lebontásával és mintegy kétezer lakos kitelepítésével járó tervet le lehetne állítani.

A tüntetők viszont derűlátók. Nyilatkozatot fogadnak el, amelyben felszólítják a kormányt, hogy a Gold Corporationtól azonnal vonja vissza a kitermelési engedélyt, s állítsa le mindörökre a cég beruházásait az aranynégyszögben. Az ökorendszerek tönkretételét eredményező ciánozási technológiát ugyanis a 2001 októberében elfogadott berlini nyilatkozat szigorúan tiltja, az erdélyi Szigethegység területe pedig már amúgy is bővelkedik szennyezési forrásokban, ahonnan az Aranyost is menetrendszerűen mérgezik. Olyan beruházási programot támogatnának, amely hosszú távra biztosítana munkát a környék lakóinak, s amely a térség tartós fejlesztését elősegítené. Emlékeztették a kormányt arra is, hogy a nemzetközi jogszabályok értelmében a bányászat hasznát igazságosan meg kell osztani a helyi közösségekkel.

Goldék azonban mindent maguknak akarnak megkaparintani. A tüntetés helyszínén újfasiszta szervezetek is megjelentek, főképpen tagtoborzási szándékkal, az Alburnus Maior vezetői azonban kezdettől közölték: elhatárolják magukat mindenféle szélsőséges szervezettől, a tiltakozásnak ugyanis nincsenek politikai céljai. Az egyesület tagjai úgy vélik, a közösség nem adhatja oda földjeit, hiszen azokat nem is csupán őseiktől örökölték, hanem főképpen utódaiktól vették kölcsön. S cinikus hazugság az, amit Goldék állítanak, hogy a majdani ciános derítőből kifolyó vízben békák fognak brekegni.

Vasile Tatar Nagybányáról utazott Verespatakra, hogy figyelmeztessen: ne engedjenek a nyomásnak, mert úgy járnak, mint a máramarosi város, ahol sok ember megbetegedett már, ám ahol most már képtelenek leállítani a Transgold ausztrál–román céget – a Lápost, a Szamost és a Tiszát megmérgező „halálgyárát”. Pedig a nagybányai gyár ötször kisebb annál, amit Verespatakra terveznek! Tatar szerint a tüntetők Európa legnagyobb majdani ökológiai katasztrófájának színhelyén állnak. Azok pedig, akik az új „halálgyár” terveit engedélyezik és megvalósítják, igazi tömeggyilkosok, akiknek Hágában a helyük.

Francoise Heidebroek Ausztriából érkezett ide. No, nem ma, még néhány évvel ezelőtt. Az asszony Bucsonyban, a szomszéd faluban vett magának egy gyönyörű parasztházat. Mára megtanult románul is, annyira mindenképpen, hogy elmondja: pontosan tudja, hogy Verespatak után Bucsony következne, neki viszont esze ágában nincs lemondani az idillikus környezetben álló házáról. Beszédét tapsviharral honorálják.

Herwig Schuster és Andrea Eberl, a Greenpeace ausztriai fiókjának aktivistái úgy vélik, a demonstráció elérte célját: felhívták a kormány és a világ figyelmét arra, ami Verespatakon készül. Ezután kevesen figyelnek már oda az utolsó beszédekre, a Nagy-Románia Párt Fehér megyei szenátorára, aki ellenzékiként a kormányt ostromolja, illetve a magyargyűlölő Avram Iancu Társaság vezetőire, akik azonban ezúttal nem a magyaroktól, de éppen egy szemfüles romántól féltik Romániát.

Az asszonyok finom süteménnyel kínálják a résztvevőket. A férfiak a régi időkről beszélnek, aranybányákról, hatalmas kincsekről. Mások csak legyintenek, s útra kerekednek. Ebédidő van – az emberek békében hazamennek.

Verespatak, 2002. augusztus