Vedd a helyit, védd a hazait?

Honi vesződségeink nagy általánosságban elhíresült gunyoros szállóigéje lett immár, hogy „Szlovákiában ez már csak így járja…” András, gondolom, maga nemigen szívleli ezt az epés adomát, ha a sűrűn lenézett hazai agráriumról bárhol szó esik. Tud még örülni annak, hogy a családi tradíciókat követve a gazdaember életét választotta?

Ha nem lelkesülten tenném a dolgomat, már rég felhagyok ezzel a munkával, ami elszántság, elkötelezettség nélkül nem megy. Persze szakmai becsület nélkül sem, hogy azt folytassam, amiben fölnőttem. Örökségként pedig kitartó szenvedélyesség, tudás kell hozzá. Szerencsés vagyok, mert szeretem, amivel foglalkozom.

A gondok dacára? Hiszen azt a magamfajta laikus is látja, hogy a mezőgazdaság nálunk nem tartozik a preferált ágazatok közé.

Ez igaz. De engem a szüleim arra neveltek, hogy a nehézségeket leküzdeni kell, nem megijedni tőlük. Szembesülni velük, nem megfutamodni előlük. Mert ebben a munkában annyi értékes és komoly teljesítmény van. Aki napról napra ezzel él, látni is valahogyan másképp látja a körülöttünk lévő világot, mint bárki más.

Nem feszül ebben valami ellentmondás?

Talán annyiban, hogy egyre inkább átalakult a képünk a közvetlen környezetünkről. Az átlagpolgárt többnyire csak az élelmiszerüzletek kínálata, az árucikkek ára révén, közvetve érinti a mezőgazdaság. De aki hivatásszerűen gazdálkodik, az megszereti és őt izgatja is ez a terület. Mert tevőleges részese annak, hogy évről évre új nyomot hagyhat a munkájával.

Másként nekünk, a közömbös fogyasztóknak régen fölkopik az állunk. Bár Szlovákiában önmaga karikatúrája az a rikító jelszó, mely szerint vedd a helyit, védd a hazait! Nálunk miért megy ez ennyire nehézkesen?

Mondjam, hogy ez jó kérdés? Az ugyanis csak kifogás, hogy ma már mindenki ott lehet és minden áru ott van a globális piacon. Viszont távolról sem mindegy, melyik ország hogyan támogatja a saját gazdáit. Tehát a mezőgazdászokat és a helyi élelmiszeripart. Hadd említsek csupán egyetlen példát: számunkra szinte képtelenség, hogy konkurenciaképesek legyünk a magyarországi vagy a csehországi termelőkkel, Ausztriáról vagy Németországról már nem is szólva. Ők a sokkal jobb támogatási rendszerük útján, eleve jóval olcsóbban és megfelelő választékban tudják előállítani a kitűnő minőségű alapvető termékeket. Mi lépéshátrányban vagyunk, amit a legjobb szándék mellett sem lehet a végtelenségig eltűrni. Kedvező esetben, nálunk legföljebb a növénytermesztés biztosíthat annyi profitot, hogy az kiegészítse az állattenyésztés elhibázott árpolitikájának termelői veszteségeit. Bár arra is csak addig van némi garancia, amíg a növénytermesztésben legalább az átlagos árak érvényesek, de hát azt sem mi, hanem a párizsi tőzsdén a piac szabja meg. Ilyen kételyekkel nehéz biztos kilátásokkal talpon maradni.

Háklis felvetés, hogy Szlovákiában leépülőben van-e az agrárágazat?

Inkább talán túlzottan direkt ez a kérdés. Ellenben ténynek tény, hogy a környező országok mezőgazdasága és élelmiszergyártó ipara határozottan előnyösebb támogatást kap az államkasszából, az Európai Unió költségvetéséből érkező anyagi források kiegészítéseképpen. Amíg nálunk a hazai segítség jövőre minden „brüsszeli” euróhoz 36 cent lesz, addig például Magyarországon ennek bőven a duplája, azaz 80 cent! Ezek az összegek nemcsak az agrárium meglévő kapacitásainak megtartását könnyítik, hanem főként a helyi fejlesztésekhez is segédkezet nyújtanak, hogy így a helyi termésből hazai élelmiszer készüljön. Szlovákiában éppen ezek a befektetések hiányoznak. Pedig azokkal javarészt elkerülhető lenne, hogy az ország az értékes kész termékekből nagy volumenű behozatalra szoruljon. Nálunk az üzletekben nem az árucikkekből, hanem a szlovákiai termékekből van tartós hiány, miközben naponta 800 kamion élelmiszer érkezik az országba!

Amit mi elsődleges termékként kiszállítunk, azt máshonnan feldolgozott kész termékként behozzuk? Azaz: ami eminnen ki, az amonnan be? A fizika nyelvén: az anyag nem vész el, csak átalakul?

Igen. És így a természetes hozzáadott értéket sem idehaza alkotjuk, hanem átengedjük másnak. E különbség éves szinten kétmilliárd euró! Kiszállítunk lisztet, behozzuk félkész áruként a péksüteményt; kivisszük a repcét meg a napraforgót, behozzuk az étolajat; kiszállítjuk a keménybúzát, behozzuk a száraztésztát. Húst Hollandiából vagy Belgiumból importálunk, ahelyett, hogy annak a későbbi feldolgozását is beleértve, hazai termék lehetne. De ez vonatkozik a tejtermékekre vagy hatványozottan akár a zöldségfélékre is, amiben pedig korábban „nagyhatalom” voltunk.

Aki belelát ebbe, ha nem szakmabeli is, annak azért ez megfekszi a gyomrát. Veszett fejsze nyele nyíltabban beszélni erről?

Amit én látok, hogy a lakosság nem tudatosítja, talán nem is érti a tényleges súlyát ennek a problémának. Hiszen itt az emberek még semmiben sem éreztek/éreznek hiányt, az élelmiszerüzletek polcain mostanában egyre drágábban ugyan, de folyamatosan árubőség van. Az állam hozzáállása viszont továbbra is csak az, hogy amire szükség van, azt zokszó nélkül behozzuk. Itt a mezőgazdaságot másodlagos fontosságúnak nézi mindenki. Amikor tavalyelőtt márciusban megalakult az új kormány, az agrártárcáért egyik párt sem kapkodott, és ez a minisztérium az utolsók között talált gazdára.

Az nem baj, ha a szakmáját tekintve eleinte egy erdész, most pedig – politikai zsargonban – ejtőernyősként banki szakember áll a tárca élén?

Biztos, hogy ez sincs egészen rendben. De hát a szakemberek iránti illúzióról én már akkoriban letettem, amikor még nyugodjék édesapám részt vett egy szakmabeli találkozón az ágazati minisztériumban, ahol is a kérdéseire kapott válaszokból rádöbbent: az adott témában a miniszter kevésbé volt tájékozott, mint ő...

Szlovákiában milyen ma a gazdaember társadalmi rangja, megbecsülése?

Sokszor megkapom én is, hogy mi csak az állami és egyéb pályázati támogatásokra hajtunk. Ez persze rosszulesik. Noha az szintén igaz, hogy mind az ágazat egészén, mind a gazdaemberek tekintélyén rengeteget rontott az elburjánzott korrupció. Különösen a Marhapásztor-ügy és a szaktárca Agrárkifizető Ügynökségében történtek. Viszont a kemény munka dandárját nemigen látják az emberek. Esetleg nem is akarják látni. Azt, hogy itt nincs ünnep, nincs víkend, ha a kötelesség úgy hozza, akkor rendre feladat van. Ha nyakunkon ennek-annak szezonja, akkor ott kell lenni és dolgozni. Ha a növény megkívánja, öntözd és törődj vele. Az állattenyésztés pedig éjjel-nappali lekötöttség. Aki elmulaszt valamit, egykettőre ráfizet. Ráadásul a klímaváltozás gondjai is egyre aggasztóbbak.

És a gátlástalan infláció? Az a termelőt és a fogyasztót egyaránt érinti. Mi jellemzi azt most a leginkább: árvágta, árverseny vagy árpárbaj?

Szerintem az utóbbi. Nincs üzlet, ahol a tavaly májusban fizetett összegért ma nem kapna az ember láthatóan kevesebbet. A kereskedelem ezzel a kihívással kénytelen zöld ágra vergődni. Viszont a termelők komoly gondjai már tavaly kora ősszel előjöttek, amikor például műtrágya iránt érdeklődve nem az volt a kérdés: mennyiért, hanem hogy lesz-e egyáltalában. És ugyanannak a dolognak a mai ára, a tavalyihoz képest, 300 százalékkal több!

Mindezt a fogyasztó fogja megfizetni? Lassan nemcsak a vaj, hanem a kenyér vagy az egyszerű étolaj is luxus.

Hogy ennek az inflációs spirálisnak költségei hogyan, milyen arányban fognak megoszlani a termelők, az állam és a fogyasztók között, az egyelőre szintén bizonytalan. Mindenesetre az államkasszába az infláció révén sokkal több pénz folyik be, így onnan is lehet/lehetne segíteni. Egyelőre azonban nagy az általános tanácstalanság. Az árak megszabásánál senki sem tudja, vajon egyazon tétel másnap is még természetes hasznot hoz-e? Legyen szó a beszállítókról vagy a kereskedelemről. Közben kúsznak fölfelé az energia- és csomagolóanyag- árak, február óta háború van Ukrajnában, ami sok mindent tesz máról holnapra viszonylagossá. Mindenki csak kalkulál, senki sem garantál árakat; ahogyan persze az örökös spekulánsokban is azért ott kísért a kisördög.

Ebben a zavarodott világban kár arra emlékeztetni, hogy az egykori Csehszlovákiában a mezőgazdaság megbízható nívón állt? Három évtizeddel később hol tartunk ma és itt?

Hát most ott, hogy azokban az időkben számos tekintetben Szlovákia látta el a cseh és morva országrészt is, manapság meg sok vonatkozásban fordított a helyzet. Ha mondhatom így, hát Csehországban jobban megbecsülték a parasztot. Szakágazatként a mezőgazdaság és az élelmiszergyártás egészét. Ott fölérték ésszel, hogy stratégiai szempontból mennyire fontos, ha az állam önerőből látja biztonságban lakosságának alapvető élelmiszer-ellátását. Hiszen ami az én kezemben van, arról dönteni is én dönthetek! Ha ez nincs így, az hatalmas rizikó. Különösen, ha egy ország az élelmezési cikkekből nagyrészt behozatalra szorul.

A rendszerváltás óta, a szlovák kormányok akár csak egyike is tudatosította, hogy a Csallóköztől a Bodrogközig a mezőgazdaság jóval nagyobb jelentőséggel bír, mint a nyelvhatár fölötti régiókban?

Az a baj, hogy nem. Ha mégis történt valami előrelépés, erősen nyögvenyelősen. Általában nem a helyileg előnyös megoldások keresése kapott prioritást. Pedig a helyi problémákra helyileg kellene jó megoldásmódokat találni. Hogy a gondokból kiutat keresve mit kell más, okosabb, gyakorlatiasabb alapokon újragondolni.

Ehelyett, főként a kilencvenes években, nálunk az agrárvilágban még az is eltűnt, ami oda volt hegesztve… Végül is tehát a hazai mezőgazdaság és élelmiszeripar tagadhatatlan gondjainak enyhítésében mi lenne a politika reális feladata?

Eldönteni, hogy Szlovákia számára ez fontos ágazat-e vagy mégsem. Fontos-e a hazai élelmiszeripar vagy nem. Elsődleges-e az önellátás kérdése, vagy csak másod-harmadlagos dolog. Mert ha mindez fontos, akkor viszont cselekedni kell és támogatni az agráriumot. Magyarán: célirányos beruházásokkal pénzt kell belefektetni. Hogy a gazdának meglegyen a motivációja termelni, annak javát itthon hasznosítani. Akkor ez az ágazat visszanyerheti az attraktivitását, életpályaként a vonzerejét. A közvélemény szemében is újra ázsiója lesz az itteni terméknek, a kereskedelemben pedig keletje a hazainak.

Pont ebben nem állunk jól most.

Nekem mégis erről szól a mindennapi munkám. És azt gondolom, mielőbb ebbe az irányba kellene menni.