Vasárnap délután – Bécsben

Valószínűleg mindenki másképp látja a várost, nemcsak az ismert és milliószor fényképezett csodákat bámulja meg, nemcsak a Mariahilfer járdáit koptatja, hanem valami mást, valami kis csodát is felfedez magának. Egy házat, egy bizonyos templomot, egy kis parkot, egy gyönyörűséges szobrot, egy múzeumi kupolát. Vagy egy szállodát, amely kintről-bentről annyira elkápráztatja, hogy nem tud betelni a látványával. Ilyen volt számomra a patinás Imperial Szálloda, benne a pazar szalonok, sejtelmes régi folyosók, márványból épített fürdőszobák. Mintha a császári időkbe repültem volna vissza hirtelen.

De miért pont az Imperial? Véletlenül fedeztem fel magamnak. Egy koncert csábított, a Musikverein–Karlskirche–Imperial „háromszögbe”, s mivel volt még elég idő a kulturális eseményig, barangoltam egyet a környéken.

Meg kellett nézni a barokk templomot, ahol nagyszerűen lehet bámészkodni és mélázni, körbe kellett járni a régi épületeket, megcsodálni a mesterien megvilágított szobrokat, és természetesen be kellett térni egy Kaffeehausba.

A kévéházi látogatás Bécsben kihagyhatatlan program. Itt jó pihenni, trécselni egy melange, egy sütemény vagy borocska mellett, itt lehet kiélvezni a bécsi életérzést, amely semmi máshoz nem hasonlítható. A Café Imperial útba esett. Csupa márvány, csillár, bársonyfotel a  hotel hallja, elegáns a legendás kávéháza is, melyben régi békebeli hangulat honol. Szépen öltözött idősebb hölgyek, urak a vendégek, ki tudja, miről diskurálnak, de a téma izgalmas lehet, mert nagyon belemerültek. Lehet nézelődni, találgatni, mennyibe kerül majd a bécsi kávé, mi lehet a málnás rakottas, jó lehet-e az almás rétes. Sacher torta nincs – talán csak a konkurencia választékához tartozik. A pincér komótosan jár föl és alá, de nem is sietteti senki. Hozza a megrendelt kávét s mellé a csinos Esterházy-szeletet. Finom mandulaíze felejthetetlen, még a koncert alatt is érezem a számban.

A koncert. Egy vasárnap délutánt nem is lehetne jobban eltölteni, mint a Musikverein nagy koncerttermében, amelynek szépségétől tátva marad az ember szája. Ezt is kis csodaként éltem meg. Pompázatos az ógörög templomot idéző Nagyterem, amely Aranyteremként is ismert. Nézi az ember a hatalmas orgonát, a kinyúló széles erkélyeket, az aranyozott kariatidákat – kár, hogy mindegyik egyforma, de még mit nem akarnánk, nyilván sorozatgyártásban születtek. A mennyezetről megannyi múzsa és Apolló néz le ránk, minden csodaszép, csak azok a kényelmetlen székek ne lennének… Ebben a teremben rendezik meg minden évben a Bécsi Filharmonikusok híres újévi koncertjét, amelyet világszerte közvetítenek a tévék. A Musikverein Nagyterme azonban az év többi napján is nagyszerű koncertek színhelye. Múlt vasárnap például az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának 75. évfordulója alkalmából adott emlékkoncertet a fiatal tehetségekből álló ismert nemzetközi zenekar, a Bruno Walter Symphony Orchestra, melynek vezetője és egyben a koncert karmestere a pozsonyi születésű Jack Martin Händler volt. Ő az a dirigens, hegedűművész és kulturális diplomata, aki a Pozsony–Bécs–Budapest térség multikulturális örökségét viszi tovább, és legfőbb feladatának a zene humánus üzenetének átadását tekinti. Ő volt David Oistrach egyik utolsó diákja, Yehudi Menuhin és a pozsonyi zenei életet formáló Ladislav Mokrý barátja. Olyan sztárokkal lépett fel, mint Martha Argerich, Gidon Kremer, Msztiszlav Rosztropovics, Gil Shaham, most pedig a két nagyszerű izraeli pianista, Sivan Silver és partnere, Gil Garburg volt a vendég. Mozart kétzongorás Esz-dúr versenyművét adták elő, olyan precizitással, ahogy valószínűleg csak egy házaspár tud játszani, amely mindig együtt ül le a zongorához, és gyakorol, gyakorol, nehogy egy nüánsz is elvesszen.

Számomra azonban Csajkovszkij VI. (h-moll, Patetikus) szimfóniája volt a nagy ajándék. Maga a zeneszerző is ezt a szimfóniát, utolsó művét szerette a legjobban. Ahogy ő állította: „ez eddigi műveim közül a legjobb. Úgy szeretem, mint még soha egyiket sem”. Nem csodálom. Bár eléggé távol állok a zenei profik világától, merem állítani, hogy mindenkiben mély érzéseket vált ki ez a zenemű. A bécsi közönség is szerette.