Valahol a mesés messzi északon

Élt valahol a hetedhét galaxison innét, a Fortyogó Csillaghalmazon, még a Változó Gázgömbökön is túl, élt Fény apó és Fény mama. Ők teremtették a világosságot, de annyi munkájuk volt, hogy például a Déli Szupernovák vagy Ihaji Fehér Törpék megrendeléseinek már nem is tudtak teljesen eleget tenni. Egymásra alig maradt idejük, de rövid együttlétük mindenért kárpótolta őket, s mivel örökéletűek voltak, lett is annyi porontyuk, mint csillag az égen. A csemeték fénysebesen felnőttek és világgá mentek. Örült is, búsult is Fény mama és Fény papa ennek a jövés-menésnek, amikor a sors ikrekkel ajándékozta meg őket, Fény Picurkával és Fény Ugrikával.

Itt, a messzi északon rohamosan telt-múlt az idő, Fény Picurka takaros Fény Piroskává fejlődött, s bejelentette, hogy egy legényt hoz a házhoz, s itt fényezik ki egymás életét. Bezzeg Fény Ugrika, akit valamelyik fényleány Fény Szökellő néven szólított meg, egyre inkább elvágyódott.

– Nincs miért tartóztatunk őt – szólt is egy napon Fény apó Fény mamához. – Menjen az útjára.

Fény Szökellő felkészülődött a vándorlásra, és búcsút vett a ház népétől. Öreg dadájához is betért egy szóra.

– Csak egyszer ha híradást kaphatna tőlem dédunokám, Szivárványka – adta elő ebből az alkalomból az öreg néne, aki annyit sopánkodott a csöppség után –, ha aztán egy percet sem élnék már, abba is beletörődnék.

Hogyne hallott volna Fény Szökellő a dédunoka szépségének páratlanságáról, szívének szelídségéről.

– Jól van, dada – biztatta az öreg nénét a legényke –, adj útbaigazítást, hírt hozok felőle.

– Figyelj hát, öregségem vigasza, úgy figyelj, mintha életed-halálod múlna ezen – kezdett bele a dada. – Tudd meg, hogy Szivárványka, aki olyan, mint a forrás tiszta vize, rabságban szenved.

– Értem – feszítette meg karját e szavak hallatán Fény Szökellő. – Én tudtam, dadám!

– Jaj, Fény Szökellő, hallottál-e már a Vízbolygóról, a világűrnek erről az elvarázsolt sarkáról, ahol fogva tartják az én szemem fényét? Ez idáig hány, de hány ifjú határozta el, hogy kiszabadítja, de mind odaveszett az úton! Fogd hát ezeket az átkokat oldó eszközöket – szólította fel a dada az útra kelőt, és átadott neki egy tűt, egy gyűszűt és egy cérnagombolyagot. – Ha úgy érzed, nem bírod már a megpróbáltatásokat, vedd elő őket hamarjában, s mondd ki a nevem, miközben hátad mögé hajítod valamelyiket közülük.

Másnap aztán volt nagy búcsúzkodás, és könnyből szakadt annyi, mint a zápor, amikor Fény Szökellő pirkadatkor útra kerekedett.

Kint a világűrben sűrű sötétség fogadta, és olyan hideg volt, mint a kés vasa. De Fény Szökellő fénysebességgel száguldott ebben az irdatlan rengetegben, s a dada tanácsára egyenesen a Kútágas csillagképnek tartott. Annak kávájánál keresztútnak véve az irányt keletnek kanyarodott. Ekkor szépséges fényeket észlelt maga előtt. Megtorpant.

– Ez lenne a Vízbolygó? – bizonytalanodott el, miközben különös csörgedezést hallott, sőt kedves, marasztaló szavakat. – Csodálatos látvány vagy, bolygó – rebegte erre. – De fényed megvakít, hideg vagy. Csakhogy akkor mitől olvadozom, mit teszel velem?!

– Jöjj, kedves! – hallotta ekkor a legény ismét a hívó hangot. – Nem hiába vártalak!

– Szivárvány? – szaladt ki sóhajként Fény Szökellő köszöntése, de erre gúnyos kacaj csapott végig rajta, förgeteg támadt az égbolt színei között, kavargások és roppant erős örvénylések, amelyek be akarták szippantani a vándor legényt.

– Segítség! – kiáltott fel kétségbeesetten, s maga elé tartotta a tűt. Erre felhangzott a dada szava: „Az emlékeid jöttek utánad látvány képében, azok fojtogatnak. De te győzelemre kötelezted magad, Szökellő. Ha élni akarsz, felejts el mindent, és hajítsd magad mögé a tűt!”

– Dada! – siránkozott Fény Szökellő. – Múltamtól szabaduljak? – És mint aki a végsőkre is elszánta magát, maga mögé hajította a tűt. Erre Fény Szökellőnek visszatért az ereje, ítélőképessége, nekifohászkodott, és tovairamodott a Vízbolygó felé.

Este vagy reggel – az űrben a napszakok összemosódnak – elérkezett az Androméda-galaxis szomszédságába. Ekkor visszaemlékezett a dada intelmére: „A Vízbolygó a Mindenség kacér lánya, szépsége a csillagóceánban csodával határos, de nem él a természet törvénye szerint. Úgy hírlik, kétlábú, félelmetes élőlények lakják, mondják azt is, úrrá lettek a többi faj fölött. Ám bármennyire hatalmasak is, sokan közülük boldogtalanok, annyira elkábította őket a jólét, hogy saját maguk, de mások sorsát is romlásba döntik vele.”

Beleborzongott Fény Szökellő ezekbe a szavakba, amikor egyszer csak a félelem acélgyűrűként szorította el a torkát. Nem látott maga körül semmit, vagyis azt érezte, hogy itt a semmi, hogy innen már nincs visszatérés. Majd hullócsillagokat látott fellángolni, s elrettentette, amint pillanatok alatt nyomuk veszett. Ekkor feltűnt előtte a Fekete Lyuk, ami élőt-élettelent, mindent elnyelt maga körül. Várta, hogy most rája kerül a sor.

– Dada! – kiáltott fel rémületében Fény Szökellő utolsó erejével.

– Gyorsan a gyűszűt! – hallotta az öreg néne hangját, és megrettenve előkapta a mentő tárgyat.

– Drága gyermekem! – szállt feléje ekkor a dada hangja. – A halál nyújtotta ki feléd karmait. Azt mondd meg, megörvendeztettél-e valakit földi életedben mosolyoddal, emelted-e valakinek az egészségére szívből a poharad? Ha csak egyszer is valakinek tiszta szívből adni tudtál, akkor meg fogsz tudni vigasztalódni, és el fogod tudni viselni az elmúlás közelségét. Fény Ugri, ha irgalmas voltál életedben, dobd magad mögé a gyűszűt, most majd kiderül, igazmondó vagy-e. Ha hazug voltál, akkor nem lesz, mi erőt adjon neked, és szörnyethalsz.

Fény Szökellő elhajította a gyűszűt, és életben maradt. Száguldása erre úgy felgyorsult, hogy pillanatokon belül a Vízbolygó közelébe érkezett Aztán érezte, hogy megragadják, de úgy, hogy azt hitte, menten kettészakad. Ekkor megpillantotta a kék bolygót, a Vizet. Meglátta, s azt hitte, hogy látványába nyomban belevakul.

– Dada! – súgta erőtlenül, eszméletét veszítve, de szívébe belopakodott a dada hangja: „Vedd a cérnát, s hajítsd magad mögé! Tudd meg, aki idáig is eljutott, az olyan erőre tett szert, hogy akár a sarkaiból is képes kifordítani a világot. Hidd, és fordulj meg!”

Fény Szökellő ekkor föleszmélt, s újra képes volt hinni. Maga mögé ejtve a cérnát megfordult, s a magasból olyat látott, amiről már életében hallott, de ami minden elképzelését fölülmúlta. Alatta fodros, fehér szegélyű, mélykék felhők gomolygásában-örvénylésében szeleburdi hullám vágtatott, s nyaldosta a föld partszegélyének végeláthatatlan aranysárga homokcsíkját, látta a zöld minden árnyalatában pompázó szárazföldet, de mindenekfölött egy sokszínű fénykapu boltíve ragadta meg figyelmét, amint az sárga, kék, piros és még más fénysávokban lángolt...

– Szivárvány! – tört ki Fény Szökellőből a felismerés.

– Álmodtam rólad! – visszhangozta erre Szivárvány, s a kimondhatatlant is megérezték a másik nézéséből.

Egymásra találásuk után, ahogyan telt-múlt az idő, Fény Szökellőben is csak megvilágosodott, hogy Szivárvány a Vízbolygón a reményt sugározza maga körül. A dada meg odahaza egyre várta a legényt, de ehelyett fényüzenetet kapott: „Aki a Vízbolygóra lel, s aki elnyeri Szivárványka kegyeit, annak örök maradása lészen a világmindenség e különös szigetén. Őrzi majd a reménység lángját, míg csak egy lény is akad, akinek a szíve bánattól terhes.” És mert amióta világ a világ, ilyen eset mindig is fönnállt, a dada megnyugvására is örök életet nyert egymás mellett Fény Szökellő és Szivárvány.