Vajon mekkorát tudnak ugrani a feketék?

Az apját még senki sem látta. Tim jóképű, mindig komoly kamasz. A többiekkel nem nagyon beszélget: a Washington előkelő kertvárosából verbuválódott csapatban ő az egyetlen fekete. Egyelőre nem állnak fényesen a bajnokságban, a többieknél jobb a játékosanyag. A kőhajításnyira lévő District of Columbia – az USA fővárosának helyt adó közigazgatási egység – lakosságának 61, Maryland államénak 29 százaléka afrikai amerikai. Márpedig az tudvalévő, hogy mint egy rossz vígjáték címe is megállapítja, „a fehér ember nem tud nagyot ugrani”. Másrészt, ha nem kosárlabdáról van szó, Timnek össze kell kapnia magát: életesélyei a kosárlabdán kívül minden más téren rosszabbak, mint amilyenek fehér csapattársaié.

Az 1990-ben született fekete férfiak átlagosan 64 és fél éves élettartamra számíthatnak, ami 3,8 évvel több, mint Martin Luther King idején, 1960-ban volt. A javulás azonban mind abszolút értékben, mind százalékosan elmarad a fehéreké mögött, akik 1960-ban 67,4, 1990-ben 72,7 évre tervezhettek. A jelenség okai között van az alacsonyabb iskolai végzettség, főleg ebből fakadóan a rosszabb pénzügyi helyzet, ami viszont meghatározza a rendelkezésre álló egészségügyi szolgáltatások minőségét. A feketék között több a kórosan elhízott, kevesebb az egészségére tudatosan vigyázó. A fekete férfi a fehérnél sokkal nagyobb eséllyel kap AIDS-et, agyvérzést, szívrohamot vagy cukorbetegséget. Gyakorlatilag nincs olyan kór, amely kivétel lenne.

Martin Luther King annak idején méltóságot, egyenlőséget, állást és szavazójogot követelt a feketéknek. Ebből az elsővel sikerült a legmesszebb jutni. Az afrikai származású amerikaiakat ma nem lehet büntetlenül sértegetni. Az egyik legismertebb jobboldali médiaszemélyiség, Rush Limbaugh csak annyit tett, hogy egy sportadásban megpedzette: a liberális média és a hivatásos labdarúgóliga, az NFL nagyon szeretné, ha a „tojásfociban” sikerre jutna az egyik fekete irányítójátékos. Nem mondta ki, de mindenki értette a kijelentés mögött meghúzódó logikát: a feketék gyors szélsőként vagy brutális erejű hátvédként lehetnek sikeresek, de a magas fokú játékintelligenciát, a pálya átlátását igénylő, gyors döntési kényszert jelentő irányítói feladat nem nekik való. Az érintett játékosnak – csapata, a Philadelphia speciel bejutott a bajnokságban a legjobb négy közé , majd a döntőbe, az Amerikában az év első számú médiaeseményének számító Super Bowl-ba kerülésért játszik – gyakorlatilag egy szót sem kellett szólnia. Limbaugh-t darabokra marcangolta a liberális média. A laza jókedve és politikája miatt félig tréfásan „az első fekete elnöknek” nevezett Bill Clinton kíméletlen bírálatával karriert csinált konzervatív rádiós műsorvezető napokon belül elvesztette a sportcsatornánál frissen kapott mellékállását. A szavazójog ügyével is majdnem minden rendben lenne, bár 2000-ben Floridában éppen az volt az egyik panasz, hogy a feketéket minden lehetséges módon – például félrevezetéssel és lebeszéléssel – távol tartották a szavazóhelyiségektől. A feketék legnagyobb baja az, hogy a fehéreknél sokkal kisebb arányban mennek el szavazni, ami nem használ az érdekérvényesítő képességüknek. A fiatalok a leginkább közönyösek. A „hip-hop nemzedék” meggyőzésére komoly erőfeszítéseket tesznek a fekete politikusok. A nagy washingtoni menet és King „van egy álmom” beszéde 40. évfordulóján, tavaly augusztusban a lelkész fia, Martin Luther King III. is azt tartotta a legfontosabb feladatnak, hogy a fekete fiatalokat rábírják a szavazásra. Ha sikerül, annak Bush nem fog örülni. Hiába először afrikai amerikai a külügyminiszter és a nemzetbiztonsági főtanácsadó, hiába udvarolnak a republikánusok újabban hősszerelmesként a feketéknek, a vonzalom egyelőre jórészt egyoldalú.

Ebben alighanem szerepe van annak, hogy 2002 végén egy fekete család éves jövedelme csak 29 177 dollár volt, ami sokkal kevesebb az országos átlagnál (42 409). Bush három éve alatt folyamatosan csökkentek a családok bevételei – a feketéké mindenki másénál jobban –, amiből az is következik, hogy egyre nő a szegénységi küszöb alatt, illetve közvetlenül a fölött élők száma és aránya. A legfrissebb adatok szerint a fekete családok 23,9 százaléka szegény vagy nagyon szegény.

A család különben a feketék egyik érzékeny pontja. A fekete gyermekek 9 százaléka a nagyszülőkkel él – ez az Egyesült Államokban élő egyetlen más etnikai csoportnál sem ilyen gyakori. Amerikai átlagban a családok 8 százalékában nincs felnőtt férfi, a feketéknél ez az arány 22 százalék. A fekete nők jobban képesek alkalmazkodni a társadalmi elvárásokhoz, jobban tanulnak, gyakran magasabbra jutnak, mint a férfiak. Egész szubkultúra alakult ki, amelyben a sikeres fekete nők vagy lemondóan megvetik, vagy nagylelkűen megpróbálják magukhoz emelni férfi társaikat – de közben mindenképpen lenézik őket.

Külön probléma, hogy fekete férfiból nincs elég. Különösen nem szabadlábon lévő fiatalból. 2002 végi állapot szerint a 25–29 év közötti fekete férfiak 10,4 százaléka volt börtönben. Ez már elég nagy szám ahhoz, hogy a nők egy része emiatt ne tudjon férjhez menni vagy legalább tartós párkapcsolatot kialakítani. Ráadásul vannak olyan térségek, ahol a börtönben lévő fekete fiatalemberek aránya az országos átlag négyszeresét is eléri! Az összes fekete férfi 3,4 százaléka van rács mögött, a fehérek esetében ez az arány valamivel 0,4 százalék fölött alakul.

Kriminológiai szempontból részleges magyarázat, hogy a feketék körében a crack a legelterjedtebb kábítószer, márpedig ennek forgalmazásáért 10-15 év jár, szemben a fehérek által előnyben részesített, por alakú kokainért általában kiszabott 2–5 évvel. A statisztikák szerint az is igaz, hogy a feketéket a rendőrök könnyebben veszik őrizetbe, az ügyészek előbb emelnek ellenük vádat, az esküdtszékek gyakrabban tartják őket bűnösnek, a bírók pedig súlyosabb büntetéseket szabnak ki rájuk, mint a fehérek vagy akár a spanyol ajkúak esetében. Az már csak a hab a tortán, hogy a feketéket gyakrabban ítélik halálra és végzik ki, s mióta a génvizsgálatot bevezették, kiderült, hogy körükben a legnagyobb az ártatlanul bűnhődők aránya is.

A legnagyobb gond azonban az oktatással, és ebből is fakadóan a munkalehetőségekkel van. Mi Washington egyik marylandi elővárosában lakunk, ahol remek iskolák vannak. Néhány mérfölddel beljebb, az Egyesült Államok fővárosában találhatók talán az egész ország legpocsékabb állami tanintézményei, ahol nemcsak nem készítik fel a gyerekeket az életre, de már az is nagy szó, ha a testi épségükre vigyázni tudnak. Óriási eredmény, hogy a fekete fiatalok csaknem négyötöde elvégzi a középiskolát, és az egyetemi diplomások aránya a 30 év alattiaknál már eléri a 17 százalékot. De ezek a számok egyrészt elmaradnak a fehérek, az ázsiaiak és a latinok mutatói mögött, másrészt nem feltétlenül mutatják a valós képet.

Utóbbira az amerikai társadalomban megvan a készség, még ha a Fehér Ház nyáron arra is kérte a legfelső bíróságot, hogy semmisítse meg a Michigani Egyetemnek a kisebbségi diákoknak kedvező felvételi gyakorlatát. A konzervatív többségű taláros testület azonban fenntartotta a pozitív diszkriminációt – amelyre, mint azt a többségi bírói vélemény megfogalmazta, még legalább 25 évig szükség lesz. Pláne, hogy fekete pedagógiai szakemberek panaszkodnak: az afrikai amerikai gyerekek a legrosszabb viselkedésmintákat lesik el, fehér társaiknál kevesebbet olvasnak, de többet néznek tévét.

A feketéket csak a tudás segítheti hozzá a teljes társadalmi egyenlőséghez. Meg az, ha a munkaadók körében elterjed az a felfogás, miszerint az afrikai amerikai jó munkaerő. Ma ez még nincs így. Egy chicagói jogvédő csoport tagjai álláshirdetésekre betelefonálva tipikus „fehér”, illetve „fekete” neveken mutatkoztak be. Charlest vagy Kathyt általában behívták személyes találkozóra, Jamalnak vagy Jasmine-nak legtöbbször azt mondták, már betöltötték a posztot. Ez nem jó helyzet, főleg, hogy az elmúlt 3 év során Amerikában 3 millió ember vesztette el a munkahelyét. Az alkalmazásban lévő fekete férfiak 28 százaléka segéd-, betanított vagy szakmunkás, csak 19 százalékuk van adminisztratív vagy menedzseri beosztásban. Igaz, van az országban 41 ezer fekete orvos, 91 ezer fekete mérnök és 43 ezer fekete ügyvéd. Mint a statisztikai hivatal összeállításából kitűnik, a liberálisok által hőn áhított célt, a teljes társadalmi színvakságot még nem sikerült elérni.

A feketék egyébként most éppen nagy társadalmi mozgásban vannak: költöznek vissza Délre, ahonnan egyszer alig győztek menekülni. Mostanra a 38,3 millió afrikai amerikai több mint a fele már megint a déli államokban él, ahol több a munkalehetőség. A legnagyobb az arányuk Mississippiben (37 százalék), Louisianában (33 százalék) és Dél-Karolinában (30 százalék). A latinok a vártnál is gyorsabban szaporodnak, és a közelmúltban lehagyták a feketéket.

„Megtanultunk madárként repülni, tudjuk, hogyan ússzunk halként a tengerben, de nem tanultuk meg a legegyszerűbbet, hogyan éljünk együtt testvéri módon” – mondta Martin Luther King a Nobel-békedíjat elfogadó előadásában. Most minden szülő együtt drukkol Timnek, hogy bemenjen a dobás, mert akkor győz a csapat. Ez alighanem így van hosszabb távon, és társadalmi méretekben is, ha nem is olyan kézenfekvő.

Washington, 2004. január

MARTIN LUTHER KING (1929–1968)

A múlt csütörtökön lett volna 75 éves, de Amerika csak hétfőn – mindig január harmadik hétfőjén – ünnepelte a születésnapját. A kijelölt emléknap így messzebb van a karácsonyi-szilveszteri lakomáktól, és gyakran háromnapos munkaszünetté duzzasztja az amerikaifoci-bajnokság döntőjének hétvégéjét. Milyen praktikus!

A kompromisszum másfél évtizedbe tellett. Jesse Helms szenátor a végsőkig ellenállt, szerinte a lelkész egyszerűen kommunista volt. Ronald Reagan sem volt elbűvölve, elnökként mégis ellenjegyezte az új ünnepet bevezető törvényt. Az Egyesült Államokban George Washington mellett Martin Luther King az egyetlen történelmi személyiség, akinek születésnapjából országos munkaszüneti napot csináltak.

Nagyapja, apja is baptista lelkész volt. A georgiai Atlantában született, ahol a szegregációt akkoriban nem jónak vagy rossznak, hanem természeti adottságnak tartották, mint például a meleg nyarat vagy a viharos őszt. A feketéknek fenntartott iskolákban tanult – más lehetőség, értelemszerűen, nem volt –, de gyorsan, sokat és jól. Tizenöt évesen már egyetemre jár, tizenkilenc, amikor megkapja első diplomáját. Pennsylvaniában folytatja – a teológiai szeminárium fehér többsége őt választja az évfolyam elnökének. Huszonnégy évesen Bostonban doktorált, és azonnal visszament Délre, ahonnan jött. Az alabamai Montgomeryben a Dexter sugárúti baptista templom hamarosan híres hely lett, 1955 decemberében pedig King tiszteletes meghirdette a mára történelmi legendává magasztosult buszbojkottot: Montgomery fekete lakosai többé nem szálltak fel a városi buszokra, ahol csak hátul utazhattak, de ott is felszólítás nélkül át kellett adni helyüket a fehéreknek. 382 nappal később az Egyesült Államok legfelső bírósága kimondta, hogy a buszok szegregációja alkotmányellenes. A gát átszakadt.

A keresztény meggyőződést Gandhi erőszakmentes eszméivel ötvöző ifjabb Martin Luther King 1957 és 1968 között tízmillió kilométert utazott, legkevesebb 2500 beszédet mondott – legalább az egyiket, amely arról szólt, hogy „van egy álma”, minden amerikai ismeri. Elnökökkel tárgyalt, de közben több mint hússzor tartóztatták le, legalább négyszer megverték, öt tiszteletbeli doktorátust kapott, és 1963-ban a Time magazin őt választotta az év emberének. Harmincöt évesen ő lett minden idők legfiatalabb Nobel-békedíjasa, a negyvenet nem érte meg. A memphisi szemétszállítók sztrájkjáról akart tárgyalni, amikor a Lorraine motel erkélyén James Earl Ray lelőtte. Ray előbb beismerte a gyilkosságot, majd meggondolta magát, és a börtönben, 1998-ban bekövetkezett haláláig tagadta, hogy ő húzta volna meg a ravaszt. King családja hitelt adott a tágabb összeesküvést sejtető verziónak, de az ügyet nem nyitották meg újra. (H. G.)