Vajdasági magyarok a vízumkényszer árnyékában

Egy kínai mondás szerint ha valaki rosszat akar a másiknak, így szól hozzá: kívánom, hogy előbb légy gazdag, utána meg légy szegény. A vajdasági magyarok szempontjából ilyképpen is hangozhatna: előbb utazz a világban, kedved szerint, aztán meg maradj otthon, a ketrecen belül.

A képlet viszonylag egyszerű. 2004-ben Szlovákia, Magyarország és Szlovénia egyszerre lép be az Európai Unióba, s mivel Románia meg Horvátország vízummentességet élvez, így a Jugoszláviában és Ukrajnában élő magyarok kerülnek majd a schengeni választóvonalon kívüli veszélyes zónába. Ez pedig rendkívül komoly gondokat okozhat a gazdasági és kulturális együttműködés, valamint a családi és baráti kapcsolatok megtartásában. A téma megkerülhetetlen volt a Magyar Állandó Értekezlet legutóbbi (november 17-i) ülésén, s némi reménysugár, hogy a testület külön munkabizottságot alakított a módozatok kidolgozására, hasonlóképpen a zárónyilatkozatba is bekerült a követelmény: „az uniós tagsággal járó kötelezettségek vállalása és tisztességes végrehajtása ne járjon együtt új választófalak emelésével”. A konferencián a magyar külügyminiszter lehetséges variánsokként a hosszabb időre, illetve a többszöri beutazásra szóló vízum megadását említette, úgyszintén a különféle kedvezményeket a csoportos szakmai és csereutak esetében. Egészében véve azonban megállapítható, hogy jelen pillanatban az ügyre vonatkozóan még nincs szilárd álláspont, letisztult elképzelés.

A vajdasági magyarságot mindez különösen érzékenyen érinti. A történet a csak viszonylag távoli 1965-tel kezdődik, az akkor végrehajtott gazdasági reform révén, a tömeges munkáselbocsájtások miatt hirtelenében mintegy egymillió jugoszláv állampolgár (köztük közel százezer itteni magyar) próbált szerencsét külföldön (elsősorban Ausztriában, Svájcban, Németországban és Ausztráliában), s többségük nem is tért vissza. Belgrád gyorsan liberalizálta a kiutazási rendszabályokat s ezt a világ is elfogadta: a jugoszláv útlevélnek hosszú időn át még rangja volt. A vendégmunkások tehát gyakorta hazalátogattak, az itthon maradt családtagok pedig náluk vendégeskedtek, majd az életszínvonal emelkedése folytán a kisebb-nagyobb külföldi turisztikai utazások is mindennapossá váltak. (Nem beszélve arról, hogy a horvát és a szlovén tengerpart akkor még országon belül volt.) Tényszerűen rögzíthető, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok körül a vajdaságiak váltak elsőként világpolgárrá.

Azonban: az elsőkből lesznek az utolsók. A kilencvenes évek véres balkáni háborúi nemcsak az állandó életveszélyt, hanem az életminőség hihetetlen romlását is jelentették. A különféle szankciók miatt a milosevicsi Szerbia határai jószerével bezárultak, a határátlépési illeték bevezetésével, továbbá a rendkívül alacsony értékű keresetek miatt az utazás szinte lehetetlenné vált. A jugoszláv állampolgár máskülönben mindössze három-négy ország közül „válogathatott”, más államok esetében vállalnia kellett a – gyakran megalázó, ugyanakkor nem kis költséggel járó – sorban állást az áhított vízumért. Magyarország azonban e vészterhes időkben is nyitva maradt. A magyar áru (s időnként a benzin) elborította egész Vajdaságot; sok munkanélküli „szakosodott” hiánycikkek beszerzésére, a határ menti városokból pedig magántaxisok szállítják az utasokat Szegedre vagy Bajára, és persze vissza. A háborús években – a katonai behívók miatt vagy a jobb megélhetés reményében – becslések szerint mintegy 25–30 ezer vajdasági magyar költözött át Magyarországra, úgyszintén igen sok itteni diák tanul magyarországi középiskolákban, egyetemeken. Amennyiben a sorompó lezárulna, teljességgel lehetetlen helyzet állna elő, szinte kivédhetetlen következményekkel.

Néhány vajdasági magyar párt a kettős állampolgárság intézményében látja az egyedüli (és végleges megnyugtató) megoldást, mások a Máért ügyes taktikai manőverezésében bíznak. Tíz év eróziója és megpróbáltatásai után az itteni magyarok jelentős része azonban csüggedten és szorongva várja a fejleményeket. Nem beletörődve ugyan, de a mentsvár összeomlásától tartva. Mindezek kapcsán idéződik emlékezetembe, Dudás Károly írónk, még a nyolcvanas években, igaz, némileg más témát feldolgozva, írt egy regényt Ketrecbál címmel. Nos, ha a vízumkényszer tekintetében nem sikerül gyógyírt találni, a délvidéki magyarok könnyen egy szürrealista és szomorú ketrecbálban találhatják magukat.

Azzal persze mindenki tisztában van, e súlyos gond nem terhelheti pusztán az anyaországot. A nagy ütemben tartó privatizáció, a külföldi tőkebeáramlás igénye és az elkezdődött regionális együtt-működési programok várható hozadéka végett Belgrádnak is vitális érdeke a „ketreclét” elkerülése. Magától kínálkozó megoldás, hogy Jugoszlávia is kerüljön fel a vízummentesek listájára, Romániához és Horvátországhoz hasonlóan. Ehhez azonban néhány feltételnek eleget kellene tenni (például a szavahihetőbb és korrektebb együttműködés a hágai bírósággal). Kötelezően el kell fogadni Szerbia és Crna Gora új államszövetségének alapokmányát. És illene végül megválasztani Szerbia elnökét. A Balkánon azonban nem megy minden egyik napról a másikra...