Üvegbe zárt múlt

Egyre szaporodtak a nedves galacsinok. Lassan ellepték a szőnyeget. „Szeretlek” – suttogta a szép szál, fekete, göndör hajú, deltás, csillogó szemű romantikus hős, aki egy lovagregényből is kiléphetett volna. „Én is szeretlek” – válaszolta könnyes szemmel a karcsú, szőke, kék szemű lenge lány. Aztán egymás karjába omoltak. Majd összeházasodtak. Májusi virágesőben. A bölcsőringató, kandallótűzzel enyhített, zord téli estékről már nem szólt a történet. Anna ajkáról záporoztak a sóhajok. „Milyen baromság ez már megint? Sehonnan sincs normális műsor?” – férje dörgedelmei úgy érték, mint a kőzápor. Mintha durva vasmarok szorította volna gyenge, sebzett, rózsaszín lelkét.

Anna szótlanul fölállt, összeszedte a szanaszét heverő pa-pír zsebkendőket, és kisomfordált a nappaliból. Halkan, nagyon halkan szerette volna becsukni maga után az ajtót, de mindkét keze tele volt a zsebkendők maradványaival, a kilincs kicsúszott kezéből, az üvegezett ajtó hangosan csattant. „Bocs, nem...” – de nem tudta befejezni a mondatot, nem tudott elnézést kérni, mert ura rámordult: „Még neki áll följebb?!” – kiabálta személytelenül, mintha nem Annának szánná. Ő nem is reagált. Húsz kemény esztendő alatt megszokta. Sőt már házasságuk ötödik évében tisztázta magával, a romantikus tengerparti séták, a végigtáncolt éjszakák csak csali volt. Egyébként is minden a múlté, s a titkos találkákra a holdfényes éjszakákon csak a fehérneműje közt titokban őrzött, orvosságosfiolában dédelgetett homokszemek emlékeztették, meg az a néhány kagyló, amelyből a szerelem hevületében, a holtomiglan, holtodiglan bűvöletében szép kis képet ügyeskedett, s amely először a hálószobában függött, az ágyukkal szemben, hogy napkeltekor arra essen első pillantásuk, később a gyerekszobába vándorolt (szedd már le végre onnan azt a vackot, igazán vehetnénk egy tisztességes képet), most a konyha falán lóg, ételszag lengi körül, mert Anna képtelen megválni tőle, csakúgy, mint kamaszkori ábrándjaitól.

Az asszony kidobta a ronggyá ázott zsebkendőket, majd a konyheszekrény elé térdelt, és a legalsó fiókból, ahol nagyanyja receptjeit őrizte (vidd csak el, édes lányom, bajban segít a szerelmeslevél) előhalászta azokat a leveleket, melyeket férje katonáskodása alatt váltottak. Micsoda szerelem volt! Anna szeme könnybe lábadt. „Nem ezt ígérted!” – suttogta maga elé keserűen, de nem ez volt az ábrándozás ideje, legalábbis a férje így határozott. Ajtó tárult, fiók zárult: „Ahelyett, hogy itt piszmogsz, inkább adj vacsorát! De valami rendeset, nem olyan kotyvalékot, mint a tegnapi krumplifőzelék. Vasárnap húst akarok enni! És ne felejtsd el kivasalni a fehér ingemet, holnap fontos tárgyalásom van! ”

Anna engedelmesen fölállt, kivette a hűtőből a húst, s mielőtt nekilátott volna a főzésnek, hogy ne legyen olyan magányos, bekapcsolta a rádiót. „Operettrészleteket közvetítünk” – szólt a bemondónő, és felcsendült a dal: Tenyeremen hordom...