Útvesztőből útkeresőben

Idén nyáron nemcsak a hazai magyar pártok „egyesüljünk, de hogyan” dilemmája volt élénk téma, hanem hogy az utóbbi évek csöndessége után – a két házelnök, tehát Boris Kollár komjáti, illetve Kövér László somorjai „belépője” révén – a közélet több szintjén ismét fölszikrázott a szlovák–magyar viszony.

Úgy tűnik, az örvénylések dacára végül sikerrel fordult célegyenesbe hivatalos nevén az Aliancia–Szövetség, azaz a három szlovákiai magyar párt hányattatásban gazdag egyesülési odisszeája is. Noha még júliusban, a gombaszögi tábor egyik fórumán, inkább a megosztottság tüskéivel, mintsem az összhangzat szálaival tömködték fuzionálásuk strózsákját… Az utóbbi hetek friss híre viszont, hogy Petőcz Kálmán korábbi aktív diplomata, az EBESZ Civil Társadalom Platformjának tagja lemondott a szlovák kormány emberi jogi tanácsának alelnöki posztjáról; az pedig kérdéses, vállalja-e tovább a szlovákiai Helsinki Bizottság elnöki tisztét. Az események halmozódása láttán vele beszélgetünk.

Petőcz úr, sokévi angazsáltsága után kiszeretett a közügyek gyámolításából?

Éppen ellenkezőleg. Csak most más formában, főként kevesebb tiszteletbeli posztot betöltve fogok tevékenyen hozzászólni az emberi jogi, így a kisebbségi kérdésekhez is. Mert ha jól számolom, az utóbbi nyolc esztendőben hét olyan tiszteletbeli funkcióm volt, ahol azért joggal elvárják, hogy az ember becsülettel odategye magát.

František Mikloško nemrég akár történelmi leckének beillő újságcikkben vázolta, hogy a rendszerváltás óta a szlovákok és a magyarok miért nem követték meg egymást; ön pedig a minap „A szlovákok és a magyarok viszonyának tündöklése és ínsége” címen írta meg a jelen itteni realitásait összegző véleményét. Milyennek látja hát 2021 őszén a két nemzet kapcsolatait?

Én konzekvensen két síkra bontom ezt a sokat ragozott kérdéskört. Egyrészt az államközi kapcsolatokra, másrészt a szlovák politikai képviselet és a szlovákiai magyar politikai képviselet, meg hát a szlovák társadalom és az itteni magyarság közötti viszonyra. Így vizsgálódva a két ország közötti kapcsolatok fejlődése az utóbbi harminc évben megkérdőjelezhetetlen, a kormányközi viszonyok pedig főként az utóbbi tíz esztendőben voltak lényegében felhőtlenek. A másik síkon viszont, sajnos, tartós fennakadást tapasztalok. Általános következtetésként megállapítható, hogy a szlovák társadalom és a szlovákiai magyar közösség a társadalmi kérdések dolgában nemhogy közeledett volna, hanem inkább távolodott egymástól. Nem mélyült el a kétirányú párbeszéd, megfeneklett az interetnikus megértés és a kölcsönös empátia. Erre csupán részben adhat magyarázatot, hogy az itteni magyarságnak lassan két éve már nincs parlamenti képviselete, hiszen a szlovák civil társadalom és a szlovákiai magyar civil szféra közötti viszony szintén holtpontra jutott.

Ön szerint a mindennapokban mitől érezheti magát lehangoltnak a szlovákiai magyar polgár?

Az, hogy most nincs parlamenti képviselete, a közösség önhibájából alakult így. Különben pedig, szerintem, mindattól, amitől mára már az ország zöme, javarészt tehát a szlovákság szintén fásult. Hogy a kormányváltás után nem következett egy láthatóan pozitív és reformokat jelentő változás. Nem lépett magasabb szintre a kormányzati politika nívója, az emberek továbbra is hiába várják, hogy a politikusok betartsák a saját ígéreteiket, a saját maguk szorgalmazta szabályokat. Ami viszont kétségtelen, hogy tavaly elkezdődhetett az előző másfél évtizedben elharapódzott súlyos korrupció elleni harc, az „elit” körében megszűnt a kéz kezet mos büntethetetlenség elve.

A rendőrségen belüli zűrzavarban viszont szinte egy banánköztársaságra hasonlítunk, ahol a nyomozók egyik csapata az akcióra kész rendőrök másik csoportját veszi előzetes letartóztatásba!...

Valóban, ember legyen a talpán, aki kiigazodik a bűnüldöző szervek fura háborúskodásában. Hogy kik a jók és kik a tényleg rosszak. Meglehetősen aggasztó, hogy maga a belügyminiszter sem látja át eléggé átfogóan a szóban forgó káoszt, pedig mégiscsak ő a tárcavezető! A jogállamiság térnyerésének jeleit mutatja ellenben, hogy az úgynevezett kiemelt bűnügyek tíz éven át érinthetetlen és sorra mindent a szőnyeg alá söprő, tavaly letartóztatott speciális ügyészét az ellene emelt vádakban bűnösnek találta, és első fokon már börtönbüntetésre ítélte az illetékes bíróság. Erre a következményre érdemes külön felfigyelni, hiszen a jelen kormánykoalícióban is akadnak személyek, akiknek nem érdekük, hogy a bűnüldöző hatóság becsülettel végezhesse a munkáját, merthogy egyes saját jelöltjeik szintén sárosak.

Ez a koalíció másfél éve van hivatalban. A kormányzat tett valami érdemlegeset a szlovákiai kisebbségpolitika, ezen belül az itteni magyarság elvárásainak témakörében?

Ebben a tekintetben nem történt szót érdemlő előrelépés, ezek a dolgok tulajdonképpen megrekedtek az általános stagnálás állapotában.

Ebben a szituációban – hamukázás helyett konkrétumokkal – hogyan lehetne a szlovák–szlovákiai magyar viszonyban egyről kettőre jutni?

Ez bonyolult kérdés. A válaszkeresés pedig úgy korrekt, ha a kormányzat kétségbevonhatatlan közönyének felvetése mellett számba vesszük a magunk idevágó gondjait is. Hamarjában két-három dolgot tudnék felhozni. Az például, szerintem, zsákutca, amit gyakorlatilag Magyarországról ösztönözve a szlovákiai magyar politika különböző szintjei képviselőinek jelentős hányada lényegében körültekintés nélkül elfogadott. Hogy úgyszólván kizárólag a nemzeti kérdésre koncentrál, szinte mindent annak nagyítólencséjén néz. Javarészt csak a saját agendáját tolja fennhangon maga előtt, közben nem ügyel arra, hogy ez így egy ponton végül félrevezető lehet.

Tévedésbe ejtő? Miért?

Mert ez a kisebbségpolitikát előbbutóbb, elsődleges szempontként, már nem az egyetemes emberi jogok tárgykörében kezeli. A mi helyzetünkben ez a hozzáállás az országban élő többi kisebbségi közösséggel vállalandó szolidaritásunkat gyöngíti; így valószínűleg azok a kisebbségi csoportok sem lesznek szolidárisak a mi problémáinkkal. A mai időkben a magyarságpolitikát sem tanácsos egyetlen szűk mederben szorgalmazni, hanem jóval célravezetőbb azt a demokratikus országokban természetes, széles körű emberi jogi és a jogállamisági normák közé beépítve kezelni. Egyszerűen nem kreálhatok emberi jogi kérdést a saját ügyemből, ha közben ignorálom a többi kisebbség sajátos gondjait. Ahogyan a mai globalizált világban, illetve a jelenlegi Európában egyetlen respektált kisebbségi párt sem lehet pusztán a nemzeti kérdést forszírozva szűken egytémájú. Ha ugyanis a társadalmi irányultságát már-már kizárólag erre redukálja, akkor a kritikailag és a tágabb közéleti összefüggésekben gondolkodók szemében könnyen hiteltelenné válik, ami aligha célszerű.

Magyarán: a most egyesülő új szlovákiai magyar pártnak át kell lépnie elődpártjai árnyékát?

Gondolom, most nem a fogadkozások, a hangzatos kinyilatkozások, hanem jóval inkább a józan útkeresés időszakát éljük. Mert akkor őszintén és hamar belátjuk, hogy a hazai magyar politika eddig többnyire másodkézből kezelte a pártok tágabb szakmai holdudvarainak tudatos megfontoláson nyugvó kialakítását. Ez az egyik fő oka annak, hogy a közügyekben gyakran nem tudjuk érvényesíteni a sajátos érdekeinket. Könnyen ráfogjuk: nincs hozzá politikai akarat, ahelyett hogy reálisan fölmérnénk, az államigazgatás vagy a különböző állami és regionális hivatalok különféle szintjein hány olyan magyar „ül” olyan pozícióban, ahol szakmailag elismert tudása révén és az adott témában érdekelt szlovák partnerekkel egyenrangú beosztásban hozzászólhat, mi több, az érvelési készségével akár befolyásolhatja is a számunkra fontos döntési folyamatokat. Manapság a közéletben már nem lehet sikeres az a párt, amelynek civil hátterét nem erősíti egy, a mindennapi pártélet kötöttségeitől független szakértői gárda. Ennek előfeltétele az állandó műhelymunka. És persze a szakmailag felvértezett szlovákiai magyar civil szféra mielőbbi önösszeszedése. Mindez meghatározó módon szerves része az egész közösség jövőjét alakító felelősségtudatnak. De annak is, hogy a szakmai kádereink kiválasztásában a mély gyökeret vert kontraszelekció helyett tényleg a szaktudás érvényesüljön. Természetesen a korábbi hibák leküzdéséhez megbízhatóan felkészült és nyitottabban gondolkodó fiatalokra van szükség.

Ebben hozhat fordulatot, hogy napokon belül létrejön a három elődpárt egypártja: a Szövetség? Amely szerencsés esetben akár a hazai kisebbségpolitika pozitív elmozdulásának éceszgébere és garanciája lehet/lehetne?

Ez az elvárás úgy reális, ha a Szövetség a következő országos választáson bejut a parlamentbe, esetleg akár kormányzati pozíciókba is. Ha az egyesülés eredménye csupán annyi, hogy a hazai magyar pártok helyett most egy lesz, de az országos politikai-közéleti folyamatokba való komolyabb beleszólás esélye nélkül, akkor az új párt meglétének puszta tényétől vajmi kevés fog változni. A választási küszöb megugrásáért azonban nagyon keményen kell majd megdolgozni – a mai összetákolt kormány örökös vitái láttán, az így ki tudja meddig tartó országlási ciklus hátralévő idejében. A Szövetség vontatott egyesülési folyamata során ugyanis túl nagy hangsúllyal, túl sok szó esett az ellentétekről, ami elkedvetlenítette a szlovákiai magyar választópolgárt. Meglehetősen sokan kiábrándultak, az ő „visszaábrándításukért” jócskán meg kell küzdeni.

Megéri abban bizakodni, hogy az eddigi harapós párttorzsalkodás nem modifikálódik a platformok torzsalkodásává?

Kőbe véshető igazság, hogy a politikában mindenki torzsalkodik, itt, Közép-Európában pedig eleve ezen az egyenetlenkedésen edződött a politikai kultúra. A Szövetség vezérelveiben viszont tisztázni fog kelleni a különbséget a társadalom és a nemzet között. Ez két egymást átfedő, de egymásnak több szempontból ellentmondó fogalom, mert más-más a mozgatóerejük alapja. A demokrácia lényege a különböző társadalmi érdekek legkedvezőbb egyeztetése, míg a nemzet lényege az egyek vagyunk, egyet hiszünk elvrendszerének hangsúlyozása. A Szövetség platformjainak ezekben az eltérő, ám mégis összeolvadó elgondolásokban kell majd belső-külső hatásoktól és odakötözöttségtől függetlenül közös szóhasználatot, közös nevezőket találnia. Elveket meg érdekeket kulturáltan és civilizáltan „finomhangolnia”. Ami általában nem olyan egyszerű.

Végül a skrupulusainknál maradva: az egyesülő magyar párt mihez kezdjen az egyszer már a mečiari időkben is megélt Gyimesijelenség reprodukciójával?

Gyimesi György politizálási stílusa egy kicsit Igor Matovičéra hasonlít. Bombasztikus és önmutogató, de kézzelfogható eredmény nélkül. A Szövetség dolga, hogyan tud megbirkózni az öntörvényű Gyimesi-jelenséggel, ami még az MKP „vérmesebb” szárnya számára sem elfogadható. Persze, valamiféle konzultációk szintjén szükséges a kapcsolattartás, elvégre Grendel Gábor mellett ő a másik bevallottan magyar nemzetiségű parlamenti képviselő. Egy párbeszéd mindig hasznos, ám a populista stílus elfogadhatatlan.