Utcaháború botrányokkal, kétségekkel

Álljon meg a menet! A szerző felvételei A látvány krimibe illő: három rendőr órákon át figyel egy fiatal nőt, amíg ő az ablakpárkányát festi. De a rendőri felügyelet – pontosabban védelem – nem a nőnek, hanem idős szomszédasszonyának szól. A helyzet ugyanis az, hogy a látszólag békésen ecsetelő fiatalasszony előzőleg két alkalommal szétvágta már a közös kerítést, hogy a szomszéd udvarára néző ablakhoz jusson. Igaz, nem szó nélkül vagdosott, hanem válogatott szidalmak kíséretében. Ez önmagában még nem lenne elegendő indok a rendőri védelemre, csakhogy a fiatal nő agresszív viselkedésével már számtalanszor felhívta magára a „szervek” figyelmét. A három év alatt, amióta beköltözött frissen vásárolt családi házába, gyökerestül felforgatta az ott élők békés életét.

Kutyaugatás és kukkolás

Tokodi Zsuzsanna hetvenéves nyugdíjas. Amióta megözvegyült, egyedül neveli születési rendellenessége miatt rokkantnyugdíjas nagylányát, Zsuzsit. A törékeny, idős nénit – aki nyugdíjaztatásáig a helyi alapiskola konyháján dolgozott – sokan ismerik a városban. A házat, amelyben leányával él, még évtizedekkel ezelőtt építette a férjével. Az utca legtöbb lakója szintén tősgyökeres párkányi. Vagy ha mégsem, akkor beköltözése után nagyon gyorsan beilleszkedett a rendezett, kisvárosi környezetbe. Ahol – ha futólag is –, de mindenki ismeri a másikat. És segíti is, ha arra van szükség. A csöndes nyugalomnak S. (nevezzük így a negyven felé közeledő hölgyet) megjelenése egy csapásra véget vetett. Tokodiék szomszédai elköltöztek a városból, és S. vette meg a szinte még új, kétszintes családi házukat. A fiatalasszony elvált, kiskamasz fiával kettesben költözött az új otthonba, de a fiú már régóta nem nála lakik. Tokodi néni ugyan hallott valamit S. viselt dolgairól (hogy az előző lakhelyén – egy panelházban – is sokat kötözködött az ott élőkkel), de hitte is, nem is. Sőt, az első napokban úgy tűnt, az új szomszéddal minden a legnagyobb rendben lesz. Nem így történt. S alig pár héttel a beköltözése után – amiben mellesleg az egész szomszédság segítette – átkiabált a kerítésen, hogy idegesíti az „öregasszony” kutyája, fáj a feje az ugatásától. A néni szót sem szólt, de attól a naptól kezdve éjszakára bevitte a házba a kutyust...

– Egy kertes házban elkel a házőrző, van itt az utcában is szinte mindenkinek, de nem akartam vele vitatkozni – mondja könnyes szemmel az idős asszony. – Azt hittem, ezzel megelégszik. Hanem aztán amikor észrevettem, hogy naphosszat a fürdőszobaablakban ácsorog, és bámul be az udvarunkba, csak szóltam mégis. Annyit, hogy „Kedvesem, talán nem kellene bennünket figyelnie...” No, erre elindult a pokol. Attól kezdve ordítozott és szidalmazott, ahányszor csak meglátott. De hát ez még csak a kezdet volt...

Horrorfilmbe illő vádak

Amikor felkerestek az utcabeliek azzal, hogy több éves hivatalos huzavona után most már kénytelenek a sajtó nyilvánosságához fordulni, úgy véltem, afféle szomszédok közötti „tyúkperről” lehet szó. Aztán leültünk beszélgetni, és előkerültek a különféle beadványok, a rendőrségtől a járási hivatal peres ügyeket intéző osztályáig. A tucatnyi dokumentum egészen elképesztő emberi drámát rejtett, és – itt most hangsúlyoznom kell – nem csupán az utca lakóinak, hanem S.-nek a személyes sorsát illetően is. A szálakat két fiatalasszony segített kibogozni. Bathó Éva Tokodi néni régi ismerőse, Balesz Adrianna és családja pedig S. szemközti szomszédja.

Bathó Éva: – S. az édesapjával vette meg a házat, és először nagyon jó volt a kapcsolatuk Zsuzsa nénivel. Be is járt hozzá, vizet kért, vagy létrát... Azután egyszer csak elkezdett kiabálni a kutya miatt... Ha napközben meglátta a kutyust, kalapácsot emelt rá, meg azt ordítozta, hogy úgyis megmérgezi. Legutóbb át is dobott neki valamit a kerítésen, de Zsuzsi meglátta, és odaszaladt, hogy kiszedje a kutya szájából. ĺgy harapta meg a saját kutyájuk, a lányt orvoshoz kellett vinni. S. 99 tavaszán költözött be a házba, és nyár végén elkezdődtek a cirkuszok. Amikor Zsuzsi néni szólt, hogy ne leskelődjön az ablakból, tudta, miért mondja. Mindannyian ismerjük azt a házat, és tudjuk, a fürdőszobaablak olyan magas, hogy csak úgy lehet rajta kilátni, ha az ember rááll valamire. De S. azóta is csinálja, csak most már rettentő ocsmányságokat is kiabál közben. Olyasmiket, hogy „a vén dög meg a lánya biztosan a kutyával alszik...”

Balesz Adrianna: – Sem Tokodi néni, sem más nem provokálja S.-t, neki az a szórakozás, hogy kiáll az utcára és szidalmazza az embereket, a nyelvét öltögeti... A lányom most tizenhárom éves, nyaranta a barátnőivel szívesen játszottak a házunk előtt, az árnyékban. Amióta S. ideköltözött, már szó sem lehet ilyesmiről. Volt, hogy megszólította a gyereket, és sátáni mosollyal közölte vele, hogy „úgysem éri meg az öregkort”, s több alkalommal is megfenyegette, hogy elkapja és megveri. De tényleg „sátáni” a mosolya, esténként még én is körülnézek, ha ki kell mennem az utcára, hogy nincs-e a közelben. Az utcánk, ha nem éppen forgalmas is, de járókelő mindig akad. Ha napközben végképp nincs senki, aki odafigyelne rá, akkor bekapcsolja a rádiót, és a kapuban kiáll tornászni, táncolni... Ha pedig Tokodi néniéket észreveszi, akkor legtöbbször hangosan fenyegetőzik. Akkor is hallja az ember, ha nem akarja. Már azt is kiabálta, hogy leönti #ket benzinnel, kitapossa a belüket... Szinte hihetetlen, hogy ekkora gonoszság létezik, én eddig azt hittem, csak a filmekben van ilyen. És ami még hihetetlenebb, hogy itt ez a csomó beadvány, és semmilyen hivatalos szerv nem vette még a fáradságot, hogy valamilyen módon megfegyelmezze ezt a fiatal nőt.

Az első panaszlevél

A tucatnyi dokumentum egészen elképesztő emberi drámát rejt Ha a szomszédok összetűznek, bizony gyakran elhangzik olyasmi is, amit valójában senki sem gondol komolyan. Az is megesik, hogy két szomszéd úgy hajba kap valami semmiségen, hogy azután évekig nem is szólnak egymáshoz. Az azonban már meglehetősen szokatlan, hogy egy fiatal nő éveken át háborúzzon egy egész utcával.

A jelzett utca lakói 2000 tavaszán adták be a párkányi városházára az első panaszlevelet: „Mi, a párkányi ... utca lakói ezennel szeretnénk feljelentést tenni S. ellen. Ideköltözése óta az utcában nincs meg az előtte megszokott, nyugodt, csöndes légkör... Folyamatosan zaklatja az utca többi lakóját, főleg az időseket, nőket és gyermekeket támadja hangos kiabálásával és fenyegetéseivel... Némelyik szomszédját már életveszélyesen is megfenyegette, ha nem veszi őt figyelembe senki, akkor perverz kifejezéseket használva töri meg a csendet, sőt már több esetben este tíz óra után is zaklatta a lakókat.” Ezt a levelet az utca huszonöt lakója írta alá. Nem történt semmi. S.-t ezután többször is feljelentették az Érsekújvári Járási Hivatal peres ügyeket intéző osztályán, rendszerint valamilyen konkrét és durva ügy kapcsán. Közben S. sem maradt az utca „adósa”, és ő maga is több feljelentést írt. Eleinte azzal, hogy éppen fordítva áll a dolog, mert az utcabeliek – és különösen Tokodiék – azok, akik őt zaklatják. Később már valódi oka is lett a feljelentéseinek. Vagy inkább okozata? Tény, hogy „valakik” betörték az ablakait, felgyújtották a kapucsengőjét, bedobták a szemeteskukát az udvarába, sőt tavaly nyáron két elszánt férfiember egy biciklin egyensúlyozva kicsavarta a háza előtt álló villanyoszlop biztosítékát, hogy áram nélkül maradjon. Ez azonban korántsem az utcabeliek műve. Az áramot egészen konkrétan azért kapcsolták ki az utcájukkal párhuzamosan három sorral feljebb (!) levő lakótelepi panelház felbőszült családapái, mert S.-nél kora hajnaltól késő estig megállás nélkül szólt a rádió. Hogy ez miért zavarta a több utcával arrébb élőket?! Nos, a hangerő miatt.

Bathó Éva: – Leggyakrabban valamilyen komolyzenei adóra kapcsol, főleg ha operát közvetítenek. A kereskedelmi adókat már ritkábban halljuk. És persze elhallatszik a lakótelepre is, ahol emiatt a harmincfokos melegben nem tudják kinyitni az ablakot a kisgyermekes családok. Ráadásul S. szándékosan úgy állítja be a hullámhosszot, hogy ne csak bömböljön, hanem recsegjen is az adó. Az is megesett már, hogy két különböző rádiót rakott ki az ablakba, két különböző „műsorral”. Nem hiszem, hogy ő maga élvezné, ez is csak a mi bosszantásunkat szolgálja. A rádió ugyanis akkor is szól, ha ő nincs is otthon. Csoda-e, ha ezek után a környékbeli kamaszok „vissza akarnak vágni”?!

Tokodi Zsuzsanna: – Mi itt nem bántjuk, elhiheti! Most, hogy bedobták az ablakát, egész éjjel sikoltozott. Máskor is gyakran megteszi, főleg hajnalban. Ilyenkor olyan a hangja, mint az eltévedt állaté, amelyik fél az erdőben. A minap fiatal vendégek voltak az egyik utcabeli családnál. Azok azt gondolták, ölnek valakit, és rohantak volna segíteni. Alig hitték el, hogy ez itt nálunk megszokott üvöltés... A lányomnak, szegénynek az volt a kedvenc foglalatossága, hogy jó időben az udvaron vagy a kertben szöszmötölt. De már csak akkor mer kijönni, ha tudja, hogy S. nincs itthon.

Pereskedés, visszhang nélkül

Meglehet, a kedves olvasók most azt gondolják, ilyen vádakat egyszerűen nem szabad leírni. Nos, ezek mind jegyzőkönyvbe vett konkrétumok, s azoknak is csupán egy része. De az objektivitás érdekében szerettük volna, ha maga a „megvádolt” fél is elmondja, ő hogyan látja mindezt, illetve mit gondol, miért fajulhattak el a dolgok ennyire. S.-t több alkalommal is felkerestük, reggel, délelőtt, délután és este is. Egyetlen alkalommal sem nyitott ajtót. Végül írásban is kértük, szánjon egy negyed órát a beszélgetésre. A levél eltűnt a postaládából, de a jelzett időpontban ismét hiába dörömböltünk a kapun. S mindehhez az is hozzátartozik, hogy valamennyi látogatásunk alkalmával őrült hangosan szólt (vagy inkább recsegett) nála a rádió. A szomszéd udvarára néző nyitott ablakba állítva...

Bathó Éva elmondta, hogy az eddigi feljelentéseknek nem volt semmilyen komolyabb következményük. A polgármester úr már a fejét fogja, ha S. szóba kerül, mert a rendőröket is nemegyszer feljelentette. Vagy azért, mert szerinte nem értek ki időben hozzá, vagy mert nem akartak jegyzőkönyvet felvenni (vélt) panaszairól. Önkormányzati képviselők is jártak az utcában, megígérték, hogy segítenek, de hiába. – Zsuzsi néninek az a legnagyobb félelme, hogy mi lesz a lányával, ha vele történik valami... – mondja Bathó Éva. – Én már minden elképzelhető fórumon megpróbáltam tanácsot kérni. Még a bel- és az igazságügyi minisztériumba is írtam. Meg is kaptam az általános, paragrafusokkal megtámogatott, nagy és semmitmondó feleleteket. Azután kapcsolatba léptem a járási ügyészséggel, elküldtem az összes iratunk fénymásolatát. Onnan jött a válasz, hogy S.-nek egyszer már volt egy komolyabb ügye is. De az lezárult. És ha legközelebb valakinek az életére tör, akkor azt bizonyítani kell! Mert a „feltételezett” szándékot, illetve a szóbeli fenyegetés tényét a törvény nem ismeri el.

Az egyik ügyésznő végül is azt javasolta, hogy forduljanak a bírósághoz. De kik?! A fél utca, vagy külön a hetvenéves néni?! Fogadjanak és fizessenek ügyvédet, esetleg nyerjék meg a pert, de mi lesz azután?! Rendbontásért majd S. kifizet egy szimbolikus összeget, és nyugodtan tovább garázdálkodik. Ezt már Balesz Adrianna sorolja, és még hozzáfűzi:

– Nem először pereskedünk S.-sel, legalábbis a járási hivatalban. Hol az egyikünket jelenti fel, hol a másikunkat. A végeredmény mindig az, hogy amíg nem tudjuk bizonyítani az igazunkat, senki nem tehet semmit. Bizonyítsam be, hogy megfenyegette a lányomat, Zsuzsi nénit, engem... Már videóra is felvettük, ahogy a szomszédokkal veszekedett, de amikor észrevette, belenevetett a kamerába. Rafinált nő, tudja, hogy ezzel nem sokra megyünk. Meg az is igaz, hogy a felvételre sem volt eddig kíváncsi senki... Engem az rázott meg a legjobban, amikor legutóbb a fiatal Zsuzsit megharapta a kutya. Akkor kijött három rendőr, és S. a három rendőr füle hallatára kiabálhatta Tokodi néninek, hogy „sz...s p...ú öregasszony”!!! És egyik rendőr sem szólt rá, hogy asszonyom, legyen szíves, hagyja abba a trágárságokat...

Epilógus helyett

Pszichiátriai vélemény szerint az elmondottak alapján valószínűleg nem pusztán rossz szomszédkapcsolatokról van szó: „Vannak olyan lelki problémák, amelyek az embert túlérzékennyé teszik, és egy idő után az önkontrollal együtt elveszíti a konfliktuskezelő képességét is. Kiszámíthatatlanná válik, úgy érzi, mindenki bántani akarja...“ Ennek boncolgatása azonban már nem az újságíró feladata. S. szülei mindenesetre – bár vidéken élnek, és ritkán találkoznak a lányukkal – valószínűleg nem hiszik, hogy ennyire elmérgesedett a viszony S. és az utcabeliek között. Néhány hete S. ismételten feljelentette Tokodi Zsuzsannát. Három oldalon át ecsetelte, hogyan „tör az életére”. A hivatalos válaszlevélben az idős hölgynek adtak igazat... Úgy tűnik, a helyzet rendezéséhez valóban sürgős (és szakszerű) segítségre lenne szükség. S feltehetően nem csupán az utca lakóit kell „megvédeni” S.-től. Hanem az „összeférhetetlennek” titulált fiatal nőt is: önmagától.