Újra felragyog Kijev fölött a nap?

Utóbbiban előbb fordított, aztán egy szép napon megszólították, hogy nem menne-e oda szerkesztőnek. Előbb fél munkaidőre vállalta a nevelési rovatot, s amikor Ildikó lánya, aki ma a Szlovák Rádió és Televízió (RTVS) fő dramaturgja, kilencéves lett, már rendes munkaidőre. A nevelésihez megkapta a családi rovatot is.1970-től 1987-ig, nyugdíjba vonulásáig helyettes főszerkesztője volt a lapnak. Riportokra járt, szerette a munkáját. A férjével, Janda Ivánnal, a pozsonyi Duna utcai magyar gimnázium egykori igazgatójával, az Ifjú Szivek és a Magyar Tanítók Központi Énekkarának alapító tagjával és karmesterével ismert párost alkottak hazai magyar berkekben. Ők ketten sziámi ikrekké nőttek össze, de „Ivánka” ötvenhét évi házasság után, 2007-ben, magára hagyta. Magdi néni, bár fiatalkorában sem volt sudár magas, mostanra összement a csontritkulás és a több mint kilencven esztendő súlya alatt, de szellemileg csodálatosan friss maradt, emlékezetében a legapróbb részletek ragadtak meg. Nemcsak magánéletéből, de a riportútjai során szerzett gazdag élményraktárából. Ezekből próbáltunk felidézni néhányat.

Kezdjük egy szomorúan aktuálissal: Ukrajnával. Néhány éve egy beszélgetésünk során a szép emlékeid között kutatva említetted, hogy riportúton jártál ott a rossz emlékű 1968 augusztusa előtt. Idézlek: „Két héten át ragyogott nekem a napsugár”, mondtad. Most nagyon sötétek Ukrajna fölött a felhők.

Vonattal mentem Pozsonyból, mert látni akartam az országukat, a tájat, a vidéket egészen Kijevig, hogy minél többet magamba szívjak, mire odaérek. Előtte itt járt nálunk Natasa nevű kolléganőm az ottani laptól, a Ragyanszka zsinkától, két hétig a szerkesztőségünk vendége volt, én kísértem. Elvittük a Tátrába is. Szép idő volt, nagyon jól érezte magát, fölmentünk a Lomnici-csúcsra. Mivel jött egy szélvihar, néhány órán át fönnragadtunk. Pozsonyban  koncertre, színházba vittem, s egy napot, amint ő mondta, a legszebbet, nálunk töltötte. A férjem zongorázott, ukrán és orosz dalokat, Natasa énekelt, még táncra is perdült, annyira jól érezte magát. Ott volt néhány kolléga is, például a fotós Nagy Laci, aki nemrég hunyt el.

A te látogatásod hogyan sikerült? Milyen volt a fogadtatás?

Nagyon kedves. ’68 májusa volt, s ahogy kiszálltam a vonatból, a szerkesztőség sofőrje végigvitt a végeláthatatlan, széles kijevi Hrescsatik sugárúton. Csodás látványt nyújtott a mindkét oldalán virágzó vadgesztenyefákkal szegélyezve. A szerkesztőségben valamennyien aranyosak voltak, finom tízóraival fogadtak, s elém tettek két programot, amelyiket választom, oda visznek. Mondtam, hogy nagyon szeretnék látni kulturális eseményt, látni a tengert, megtapasztalni a dolgozó nők helyzetét, nemcsak hallani róla, látni a vidéki életet. El is indultunk, először Lvovba (ma Lviv, Lemberg – a szerk megj.), a csokoládégyárba. Mindenből kóstolni adtak, s ezekből az autó csomagtartójába is betettek egy-egy dobozzal. Onnan a pezsgőgyárba mentünk, ott is azt akarták, hogy mind a hétféle pezsgőt megkóstoljam. Mondtam nekik, hogy ez lehetetlen, mert négykézláb megyek el innen. Megkóstoltam kettőthármat, a többitől eltekintettek, de berakták az autóba.

Hazafelé teherautót kellett rendelned az állomásra…

Telefonáltam a férjemnek, hogy ne a Škodánkkal várjon, hanem tehertaxival… De hadd folytassam. A következő állomás a Pravda szerkesztősége volt, a főszerkesztő találkozni akart velem. Azt hittem, hogy az itteni helyzetről akar kérdezni, hisz ’68 tavaszát írtuk. Rögtön, ahogy bementem, mondtam neki, hogy én nem politizálok. „Nem is fogok olyat kérdezni”, hárított. Kisült, hogy jól ismeri az itteni nagykövetet, felőle akart érdeklődni, s egy kis csomagot küldeni neki. S azzal állt elő, hogy délután elmegyünk fürödni a Fekete-tengerbe. De nincs fürdőruhám, mondom, mire ő: „Nekem sincs. Van egy fekete klottgatyám, s nálunk a nők melltartóban és bugyiban fürödnek.” A kolléganőm csak bólogatott, hogy így igaz, ő se hozott fürdőruhát. Hát, így szégyenlősen melltartóban és bugyiban fürödtem a Fekete-tengerben, de azért voltak ott fürdőruhás emberek is, azok turisták voltak. Mikor kijöttünk, kifeküdtünk a partra, amíg megszáradunk. A főszerkesztő addig elment egy halászcsárdába, ott megrendelte az ebédet, és finom sült halat ettünk. De nem bírtuk mind megenni, hát becsomagolták. Leterített egy újságpapírt, arra tette a kivasalt, hófehér zsebkendőjét, abba csomagolta, és hazavittük vacsorára. Azt még elfelejtettem említeni, hogy ahogy jöttünk le a nagy, széles lépcsőkön a tenger felé, fönn volt egy nagy üzlet, s a kirakatában megláttam egy nagyon szép, világoskék zsorzsett ruhát. A kolléganőm beráncigált, hogy ez egy varroda, megnézzük a szabónőket. Én kedveskedve mondtam a főnöknőnek, hogy becsalt az a csinos ruha a kirakatban, mire fogta a centimétert, és levette a méreteimet. „Hová mennek?”, kérdezte. Mondtuk, hogy a Pravdába, aztán úszni. „Mire visszajönnek, készen lesz a ruha”, jött a válasz. Megvarrták nekem ugyanazt a ruhát az én méretemre. De itt még nem ért véget az odesszai meglepetések sora. Késő délután újabb meghívást kaptam egy kétórás sétahajózásra a parton veszteglő háromszintes tengerjáró hajóval a Fekete-tengeren. A kapitány először végigvezetett a vízi óriáson, majd megálltunk egy csillogó kirakatüveg előtt. Az első szinten. „Ez a mi bazárunk, teli dollárért megvehető ajándékáruval” – mondta. Bámulatos választék volt, arany, ezüst, borostyán ékszerből, kristályból. Aztán megláttam valamit, azt hosszabban nézegettem. Észrevette, levette a polcról, a nyakamba akasztotta: „Ez az én ajándékom neked.” Ellenkezést nem fogadott el. Egy gyönyörű, csiszolatlan borostyánból készült nyaklánc volt, melyet a mai napig szívesen viselek.

Ezt ma úgy mondják, hogy VIP-vendég. Az voltál.

Én úgy mondanám, figyelmesség. Mindenki megölelt, éreztem a szeretetet és a tiszteletet, ami egy külföldi vendégnek jár. Elvittek egy háztartási gépeket gyártó üzembe is, rengeteg nő dolgozott ott, nagyon nagy volt a fegyelem. Szólította őket a csoportvezető, hogy ti gyertek, aztán visszamentek, s jött a további kettő, mert a gyártás nem állhatott le. Beszélgettem velük az ukrán, orosz, magyar, szlovák nyelvet keverve.

Voltak magyarok is?

Voltak! Legalábbis tudtak magyarul. Ott is kaptam ajándékot, még egy díszes kis szamovárt is. De kaptam egy másik üzemben egy nagy szamovárt. Natasa, viszonozván, hogy nálunk nagy vendéglátásban volt része, meghívott hozzájuk, hogy főz nekem borscsot. 

A háromszobás lakásban a férje, egy akadémikus, magyarul fogadott, hogy „jó napot kívánok!”, és kezet csókolt. Kijevben, annak idején. Ilyen is volt. Behívott a dolgozószobájába azzal, hogy „beszélgessünk a mi speciális székünkön”. Könyvek voltak egymásra rakva a lábak helyett, azokon volt egy deszkalap. Arra még nem tellett, hogy ezt berendezzék, de a szellemi táplálékról már gondoskodtak.

A két hétbe nagyon sok minden belefért.

Május 31-e volt, s az odesszai Nagyszínházat adták át tatarozás után. Mindent, ahol arany ciráda volt, kívül-belül rendbe hozták. Gyönyörű lett. Én hivatalos meghívót kaptam az átadásra és a másnapi gyermeknapra. Amikor bevezettek, nem a nézőtérre, hanem a színpadra vittek, egy hoszszú asztalhoz, előtte egy pulpitus állt. Folyt az ünnepség, egyszer csak fölállt Natasa, elmondta, hogy vendéggel jött, mire a mellettem ülő fiatal, katonaruhába öltözött hölgy odasúgta nekem, hogy „készülj, mert te következel”. Egy tű nem ment volna a... Mit mondjak? „Azt, hogy a ti színházatok, ahová elvittél, nagyon hasonlít a miénkre. Meg hogy hogyan ünneplitek a gyermeknapot.” Hát elkezdtem: „Szlovákiából jöttem, de magyar vagyok, és tudok egy kicsit ukránul, így most nemzetközi nyelven fogok beszélni.” Aztán mondtam, mondtam... Vastapsot kaptam… Ezután vidékre vittek, az ottani falvakba, a Tisza-partra. A túloldalon Kistárkány, Nagytárkány. Odaérkezve már messziről hallottam, hogy cigányzene szól, nagyszerű a hangulat, és én velük énekeltem, majd tiszai halból készült finom halászlével vendégeltek meg.  A szövetkezet elnökével, úgy hívták, hogy Anton Zízik, tiszteletből szlovákul beszélgettem, bár tudott magyarul. Bevitt a könyvtárba, s megmutatta, hogy hét nyelven vannak könyveik, mert hétféle nemzetiség él a faluban. Petőfi versei is ott voltak, szlovák fordításban, az Anyám tyúkját, amit az unokái is ismertek, el is szavalta nekem. Reggelig tartott a mulatság a Tiszánál, s onnan kikísértek Csapra, ahonnan hatkor ment a vonat. Ott felzörgették a háztartási bolt vezetőjét. Lehetett fél öt, az sem tudta, mi a csudát akarnak. Egy jó nagy műanyag vödröt kértek tőle, abba vizet öntöttek és beletettek száz szál vörös rózsát, úgy kísértek ki a vonathoz. Búcsúzáskor a könnyeim is potyogtak a meghatottságtól. A sok ajándékból, amit kaptam, jutott a vámosoknak is, a három szamovárból is nekik adtam egyet. Hálából külön kupét kaptam a vonaton.

„Megvesztegetted” a vámosokat...

Rögtön mondtam nekik, hogy én mi mindent viszek. Ők segítettek felvinni a csomagjaimat és a vödröt is a száz rózsával.

Ebben a történetben az a legszebb, hogy mentes minden politikától.

Teljesen emberi. A jóság, a közvetlenség, a baráti összetartozás, a figyelmesség példája. Hazajövet szép riport kerekedett belőle, négy részben. Sok helyen jártam szolgálati úton, de a legemlékezetesebb ez és egy finnországi volt. Ott a Magyar Tanítók Énekkarával voltam, ’69ben. Oda a lányunkat is elvittük. Visszafelé jövet a finánc megkérdezte, hogy „Csak ez az egy lányuk van?” Nem értettük, miért akarja tudni. „Normálisak maguk – folytatta –, miért mennek vissza?” Ezt meg ő nem értette.

Hol, merre jártatok?

Először Helsinkiben, ott csak rövid ideig, mert Kouvolában vártak bennünket, az ottani énekkarral voltak kapcsolatban a mieink. Oda is vonattal mentünk, s amint megérkeztünk, zengett az állomás az énektől. Ivánka rögtön kihajolt az ablakon, az énekkari tagok már szálltak le, s ahogy leértek, ő az ablakból dirigálta őket, s énekelték azt a dalocskát, amit megtanultak finnül. Az ott lévő utasok csak néztek, hogy mi van. Bennünket egy állomásfőnök özvegyénél szállásoltak el, s amikor megérkeztünk hozzá, tejjel kínált. Ez a szokás náluk. Megkóstoltuk, nagyon finom tej volt, lehűtve, jólesett nagyon. A nénivel németül beszélgettünk, a férjemnek magyarul megjegyeztem, hogy „milyen finom ez tej”, mire a néni, aki lángost sütött, elkezdett vele csapkodni, hogy miért mondom, „tetves ez a tej”. Kiderült, hogy a „täitä” finnül tetűt jelent. Este a polgármesterhez voltunk hivatalosak fogadásra. Amikor készülődtünk, a fehér éjszakában még teljes világosság volt, s a férjem megkérdezte, hogy hová tettem a zakóját? „A vonatban levetetted”, mondtam. „Hát te nem hoztad el?”, csodálkozott. Nos, ottmaradt a vonatban, benne az útleveleink, az összes pénzünk, minden, minden. Ivánka egy szvetterben ment a polgármesterhez, elnézést kértünk tőle, hogy nem tiszteletlenségből. Elmagyaráztuk, hogy mi történt. Áment mondhatunk a zakóra. „Dehogy – reagált –, mindjárt felhívom Pétervárt, mert ott van a vonat végállomása, s értesítem az állomásfőnököt.” Másnap 12 óra körül jön egy küldönc, becsomagolva, viaszpecséttel ellátva hozza a zakót. Az utolsó fillérig minden benne volt. Pedig megjárt jó néhány kilométert.

Na, nem tudom, manapság hogy végződött volna...

Máig nem győzök csodálkozni, mert tele volt a vonat emberekkel. De hadd folytassam. A finn szaunával. Együtt férfiak és nők, lepedőbe burkolózva, egy nyírfavesszővel a kezünkben. Ahová mentünk, mindenütt volt szauna. A néni, akinél laktunk, szintén mindjárt szaunába küldött, mikor megjöttünk, pedig bérházban lakott. A nagyáruházban, amikor beléptünk, hangszórón jelentették be, hogy a magyar vendégeknek minden árut ötven százalék kedvezménnyel számoljanak el. Sajnos, a pénzünk kevés volt a vásárlásra, mivel csak öt dollár költőpénzt vihettünk fejenként magunkkal.

Később is megmaradt a kapcsolat ezekkel az emberekkel?

Elküldtem nekik a lapokat, amelyekben megjelentek a riportok, Ukrajnából is elküldték azt, amit rólunk írtak annak idején. Azután, hogy ’68-ban bejöttek az oroszok, megszakadt minden. Csak ünnepekre küldtünk egymásnak üdvözlőlapot.

Most, a szomorú események kapcsán, hogy az oroszok Ukrajnát bombázzák, több mint kétmillióan menekültek el az országból, nők, gyermekek, egy kofferben egész életükkel, nem jutnak eszedbe, hogy mi lehet velük?

Valószínűleg már csak a gyerekeik, unokáik élnek. Natasa idősebb volt nálam, és sokan azok is, akikkel találkoztam.

Magdi néni, átéltél csaknem egy évszázadot, egy világháborút, ’68-at, a bársonyos forradalmat. A II. világháborút tinilányként. Annak emlékei mennyire váltanak ki benned félelmet a jelenlegi szörnyűségek kapcsán?

Nagyon nagy szorongás van bennem, és nagyon fáj a tudat, hogy a menekültek hazája vérzik. Borzasztó egy élet munkáját egy csapással tönkretenni, szétrombolni az otthonukat, földönfutóvá tenni őket. Én átéltem a világháborút. Az örökös bunkerbe járástól súlyos klausztrofóbiám lett, amitől egész életemben szenvedek, sokáig nem tudtam repülőre, eleinte autóba se, liftbe szállni. Aztán lassan-lassan megszoktam, de máig nem tudok bezárt ajtók mögött élni, aludni, a lakásomban minden ajtó tárva-nyitva. A rossz emlékek lassan elhomályosodnak, de ilyen alkalommal, mint a mostani orosz–ukrán vérengzés, az ember mélyen átérzi a szenvedők fájdalmát.