Újból önmagunkra találni!

Tavaly március óta, a koronaidők kemény ragálykezelési regulái miatt, jó esetben is csak behúzott kézifékkel zajlik az egyébként élénk, javarészt épp a közösségi szellemiség és a csoportmunka élményének katarzisán nyugvó Csemadok-tevékenység.

Tény, hogy a társasági érintkezést tiltó és az önkorlátozást parancsoló pandémia sok mindent ellopott az életünkből. Viszont a pszichológusok nemcsak az akaratlan bezártság kedvezőtlen hatásaira figyelmeztetnek, hanem arról is beszélnek, hogy ez a hosszasan kényszerű állapot – előre tekintve – egyúttal az átgondolt megújulás lehetősége! A szlovákiai magyarság legnépszerűbb civil szervezete vajon hogyan tud/tudott hozzáedződni a koronaidők kénytelenségéhez? A riporter érdeklődésével Görföl Jenő, a Csemadok központi titkára szembesült.

Kedves Jenő, te márciusban voltál hetvenéves! Mennyi erőd van még az állandó országjáráshoz, az örökös szervezőmunkához?

Lassan valóban fél évszázada dolgozom a Csemadok kötelékében. Szándék meg lelkierő jócskán akad még bennem, bár érzem, hogy fizikailag azért kopik az ember. Persze, kiráz a hideg, ha az jut eszembe, hogy az általam legjobban szeretett munkát végezve egyszer nem vehetem nyakamba az országot, nem találkozhatok az ismert arcokkal, nem láthatom viszont változatlan rendszerességgel a megszokott tájakat.

Mi az, ami öregedő fejjel és hát mostanában a rengeteg macerát okozó ragályidők terhe alatt is motivál?

Talán az, hogy ez befejezetlen, befejezhetetlen munka. Mi ide születtünk, így a mi dolgunk és az utódaink kötelessége lesz az anyanyelvünkön megőrizni mindazt, amit az őseink ránk hagytak. Egyszóval felmutatni: ezek vagyunk mi.

Mostanság, a koronaidők lehangoló rendszabályai alatt is értek olyan „titkári” ingerek, amelyek a ragályügyi regulák folyamatos lazítása után megjelennek a mindennapi munkádban?

Az erősen tudatosul bennem, hogy okvetlenül folytatni kell azt a kezdeményt, amely röviddel a koronaidők kitörése előtt a „födémesi ifjúsági programként” népszerűsödött. És ezzel széles működési teret adni a Csemadok ifjúsági tagozatának. Hiszen azt magam is jól látom, hogy akik megalapozták és fennállásának első évtizedeiben becsülettel elvégezték a napjainkig értéknek számító Csemadokmunka dandárját, ők bizony korosabbak már, meg hát a koronajárvány óhatatlanul velünk maradó gondjai-bajai szintén befolyásolhatják a lelkiségüket, a közösségi élet iránti érdeklődésüket.

Válaszolj akár csak diplomatikusan is, de a kénytelenség hosszadalmas hónapjai után a Csemadok hogyan fogja fölállítani szép számú tagságát és támogatóinak még népesebb körét az örökös otthonlét karosszékeiből?

Ha erre hirtelen lehetne jó választ adni, akkor talán gazdagok lehetnénk, hiszen úgy annak nyitját is ismerhetnénk… Nyilván nem mindenkit sikerül megnyerni, hogy a korábbi odaadással folytassa azt, ami a Csemadok-élet sajátja, de a súlyos járvány alatt abbamaradt. Különösen azokra gondolok, akiknek köznapi életét, bármi okból, komolyabban érintették a járvány okozta vesződségek. És hát feltételezhető, hogy sokakban továbbra is megmaradt némi félsz, a fertőzésveszély aggálya. A Csemadok körül szerveződő fiatalok viszont csinálni akarnak valamit! Még ha nem kizárólag a sablonos formában, a hagyományos módon meg eszközökkel.

Felmérhető a csapás nagysága, hogy ez a rendesen elhúzódó behúzottkézifék-helyzet a Csemadoknak mekkora ártalmakat okozott?

Máris sorolhatom, persze a teljesség igénye nélkül! Például Kassán és Pozsonyban, azaz a két nagyvárosban, sajnos, valamelyest csökkent a taglétszám. Mindenütt elmaradtak a személyes kapcsolattartás bevált formái, zátonyra futott a szervezeti és a klubélet, nem tarthattuk meg az évzáróinkat, illetve a tisztújító konferenciáinkat. A helyi szintektől az országos fesztiválokig rendre elmaradtak a művészeti mozgalmak rendezvényei. Pedig éppen a közönség előtti szereplés ad igazi fényt és értelmet a próbák folyamán csiszolt amatőr művészeti munkának.

Egyelőre tapintatból nem hoztad szóba a pangás okozta kínos pályázati bonyodalmakat?

Dehogy! Csak nem jutottam még a bajlódásaink végére. Ez a téma különösen érzékeny, hiszen a pályázati rendszerre kiemelten szigorú előírások és határidők vonatkoznak. Ráadásul azok többnyire hitelből fedezett önrészei pedig jelentős tételekre rúgnak; az ilyen-olyan engedélyek és tanúsítványok beszerzéséről vagy az előlegben fizetendő terem- és buszfoglalási költségekről nem is beszélve. Mindennek már csak amolyan „áfája” a füstbe ment rendezvény okozta erkölcsi fiaskó! Ebben a megbízhatatlanságban bizonyos fokig szerencsénk, hogy mind a hazai Kisebbségi Kulturális Alap, mind a magyarországi Bethlen Gábor Alap nagy belátással viszonyul ezekhez az önhibánkon kívül adódott gondokhoz.

A már bejelentett járványügyi lazítások hírére optimista vagy?

Túlzott derűlátás helyett inkább a biztos bizonytalanban élek. Mert most ki mer, ki vállalhat biztosítékot adni arra, hogy idén már tényleg megvalósulhatnak legalább az őszre tervezett rendezvényeink? Beleértve központi fesztiválnaptárunk eseményeit. Pillanatnyilag rengeteget töprengünk az állandó újratervezések és reménykedések kételyei között. Arra szintén gondolni kell, hogy felkészületlenül senki, egyetlen csoport sem áll ki a színpadra.

Ez érthető is. Hiszen a hosszú üresjáratban egykönnyen meggagyisodik a tegnap még jó ötlet, a legnívósabb szándék is. Reálisan nézve, a Csemadok berkeiben milyenek az igényes és értékes intézményi igyekezet kilátásai?

Az tartja bennünk a lelket, hogy kellő hozzáállással a vacak helyzetekből, a legrosszabb szituációkból is ki lehet jönni. Erre ugyan nincs recept, de odaillő akarattal a Csemadok jól felépített hálózati rendszerének valamennyi szintjén – átvészelve az egyre-másra meghosszabbított vészhelyzeteket – tennünk kell, amit a lelkiismeretünk diktál. Ebben sokat segíthet, hogy a Csemadok országosan felmutatható hagyományai ma már több mint hetven évre tekintenek vissza. Közel ötszáz alapszervezetünkben éppen ez tartja meg a jelenlét folyamatosságát, a tagságunkban és a támogatóink körében ez fűzi szorosabbra a Csemadok iránti ragaszkodás szövedékét. Az itteni magyarság soraibanrengetegembertudatábanott él a gondolat, hogy már az ő szülei és a nagyszülei ehhez a szervezethez kötődtek.

Ez az érem fényesebb oldala. Viszont talán nem is kevesen akadnak olyanok, akik rálegyintéssel beszélnek a Csemadokról…

Igen. Azok, akik manapság azt látják benne, hogy a kezdeti szerveződése még az ötvenes évek legelejére esik, így kommunista csökevénynek tartják. Azt ugyanakkor nem teszik hozzá, hogy Csehszlovákiában, a jogfosztottság évei után, a Csemadok hőskora jelentette a nyilvánosan elhangzó magyar szót, a leplezetlen anyanyelvhasználatot. Igaz, ami igaz, a tagsági gyűlésein meg a különféle rendezvényein sokáig a vonalas párttagok is jelen voltak, de ott mert volna valaki a magyarság ellen csak egyetlen rossz szót szólni!

Főként erre a pótolhatatlan anyanyelvőrző hagyományra célozva feszegetem, tudatosítja-e a Csemadok mai felső vezetése, hogy a (közel)jövőben nem lehet holmi bakikat meg botlásokat – alibiként – a koronaidőkre fogni.

Azon nincs mit vitázni, hogy elsősorban a tagság és az érdeklődők tágabb köre látja majd, környezetükben újra úgy zajlik-e a Csemadokélet, ahogyan 2020 tavaszáig országosan természetes volt. De az sem titok, hogy a fejekben gyakran ott motoszkál az ötlet, mit lehetne jobban, eredményesebben tenni. Ezért az országos tanács ülésein eléggé kritikus felszólalások is elhangzanak. Így azokért a hibákért vagy mulasztásokért, amelyek nem a járványidők sajátos gondjaihoz lesznek köthetők, kifogások keresése helyett vállalni kell a felelősséget.

Van a Csemadoknak B meg C terve arra az esetre, ha lakossági könnyelműség, az oltásellenesség vagy a ragály újabb mutációi miatt a pandémia további hullámai törnének ránk?

Gondolom, erről még az országnak sincs kész elgondolása. Sajnos, akkor valószínűleg ismét főszerepet kap a telefon, az sms, a népszerű „ímél” és az internet egyéb korszerű eszközei.

És általában? Az elkényelmesítő virtuális tér mennyiben fogja szegényíteni a Csemadok közvetlen befogadáson alapuló tevékenységét?

Énszerintem nagyon. Személyesen nem is vagyok a híve, bár most szükségszerű pótmegoldásként elfogadtam. Számomra ez olyan, akár a levelező sakk! Én továbbra is a személyes kapcsolattartást preferálom. Mert dolgaink megbeszélése közben nem árt egymás szemébe nézni, hiszen kíváncsi vagyok a másik egyenes véleményére, a hangszíne őszinteségére. Meg hát mi van akkor, ha a megszólított fél egy-két napig rá sem hederít a mailjeire?! Persze most, a járványhelyzetben ezzel kell(ett) élni. És tudatosítom, hogy a mai fiatalokhoz igazán közel áll ez a kütyüvilág, bár talán ők is érzik a személyes találkozások hiányát.

Mi kell ahhoz, hogy a Csemadok égisze alatt zajló széles körű amatőr művészi mozgalom ismét magára találjon?

A legfőbbnek azt tartom, hogy helyben, ahol ezek a csoportok élnek és a világjárvány előtt derekasan dolgoztak, ott az önkormányzatok, a tanítóság, a művelődési házak vezetői, a faluközösség megbecsülje és támogassa a törekvéseiket. Vegyék észre, hogy ezekben a helyi csoportokban alkotó emberek értéket teremtenek.

A minden közéleti jelenlétet és kulturális tevékenységet beszippantó pandémia reguláinak fokozatos lazítása után mi lehetne az az ok és érv, ami növelhetné az emberek bizalmát a Csemadok iránt?

Az, ha örülni tudnánk annak, hogy rátalálva önmagunkra az anyanyelvünkön újólag életszerű dolgok történnek. Ha észrevennénk, hogy a hazai magyarság kisebb-nagyobb közösségeiben a hosszas kényszerszünet ellenére nem a lelombozódás, hanem az összekovácsolódás jelei erősödnek.

Tudunk majd új értelmet adni mindannak, amin az utóbbi 15-16 hónapban keresztülestünk?

Ez elsősorban nem a szép kor éveit taposók feladata, hanem a középgenerációé és a még fiatalabbaké. Hiszen ez már az ő útjuk lesz, mi, idősebbek csak a lépést tartjuk velük.

Szkepszis vagy dilemma munkál több benned?

Nézd, a járvány egyszer elfárad, de a belőlünk fakadó hibákat önmagunkban és önmagunknak kell mielőbb legyőzni.