Új nyelvi váltópénz

Az új századfordulón az angol a lingua franca, a „frankok nyelve”, az a napi használatban lekoptatott nyelvi váltópénz, amin a levantei cserebere folyt annak idején, és folyik manapság minden, ami mindenek figyelmére számot tart. Még a nyelvileg elvben semleges brüsszeli bizottság ülésein is többnyire angolul beszélnek az Európa négy sarkából származó biztosok. Angol a hollywoodi filmek nyelve is, angol nevekkel, szavakkal borítva el a televíziók képernyőit birodalmában, melyben sosem megy le (vagy kel fel?) a nap. És egyre több országban válik a tudomány és (legalább részlegesen) a felsőoktatás nyelvévé is, utolsó rezervátumából is kiszorítva az első világbirodalomtól ránk hagyományozott latint. Angolul – és angol szavakból – épül az új bábeli torony.

Néhány éve egy holland oktatási miniszter azzal állt elő, hogy legyen angol a tannyelv minden holland egyetemen. És komolyan is gondolta. A XIX. századi Japánban a Meidzsi-kormányzat egyik közoktatási minisztere nemkülönben radikális reformgondolatokat hirdetett: csak úgy lesz Japánból modern és civilizált nemzet, ha áttér az angolra. Nem így történt, olyannyira nem, hogy jóllehet a japánok szinte habzsolják az angolul fogant „világkultúrát”, máig gyatrán beszélnek angolul. Nem így a nyelvileg jóval védtelenebb hollandok. Szintén oktatási miniszter volt valamikor, aki úgy nyilatkozott, hogy meggyőződése szerint egy-két generáción belül az angol lesz a hollandok első nyelve. Ha jól gondolja, akkor a hollandra ugyanaz a sors vár, ami például a fríz nyelven már beteljesedett: a veszendő identitás nosztalgikus jelképévé válik. A hollandok pedig úgy járnak majd, mint a nyelvi öngyilkosságot elkövető szingapúriak, akik fél tucat nyelven megértetik magukat, de otthon egyikben sincsenek: a lingua franca az anyanyelvük. Ha ez vár a hollandra, mire számítson a többi, államhatárait elveszítő – államnyelvből egy tagállam nyelvévé leszállított (?) – európai kisnyelv?

Némelyeket annyira aggaszt az angol eluralkodása, hogy „nyelvgyilkosságot” emlegetnek – „glottofágiát”, akárcsak a XVI. században, az európai nyelvek rohamos és általános „ellatinosodásának” korában. Mintha az angol valami ragályos kór lenne, melynek hatására a népek elveszítik az anyanyelvüket.

A nyelvhalál természetesen valóságos jelenség, amióta a világ világ. Avagy nem halt-e ki a kun meg a jász nyelv is? – hogy ne menjünk messzebb. Tévednek azonban, akik az angol nyelv rovására írják az ausztráliai mbabaran vagy az észak-amerikai (indián) wappo közelmúltban bekövetkezett kihalását, mintegy ökológiai kontextusba helyezve a nyelvvédelmet. Összekötik az esőerdő pusztulásával, állatfajok kihalásával és ritka növények eltűnésével. Való igaz, hogy a „biológiai hullámokban” támadó európaiak és amerikaiak nemcsak a flóra és a fauna őserdei élettereit dúlják szét, hanem a törzsek és kisnépek világának esendőn kiszolgáltatott s védtelen televényét is, a nyelvükkel egyetemben. Ma még állítólag hatezer nyelvet beszélnek a földtekén, de ezeknek – szintén állítólag – a tizede sem fog fennmaradni.

Az izmosabb nyelvek védelmezőit, mint például a francia akadémikusokat, nem annyira a nyelvhalál, mint inkább anyanyelvük „elszennyeződése” (sic!) aggasztja. (Ez sem újdonság persze, Henri Estienne a XVI. században, az olasz kulturális hegemónia idején, az italianizmusok ellen harcolt, miként John Cheke, az angol humanista is a „tiszta és romlatlan” angolságot hirdette, melyet „nem torzít el kölcsönszavak vegyüléke”.) Pedig hol van még az elátkozott „franglais” a mai japán nyelv manapság főleg angolból (azelőtt a leginkább a kínaiból, de portugálból és hollandból is) összeszemelgetett modern szókincséhez képest! A strike neve japánul a „sutoraiki”-ből rövidült „suto”, aki leszokik a dohányzásról, az „dokuta sutoppu”-t (doctor’s stop) csinál, a personal computerből meg „pasokon” lett, a világkarriert befutott és időlegesen a magyarba is beszivárgott „pokemon” pedig a pocket monsterből ered, hogy csak néhány tréfásabb átvételt említsünk.

Nincs kilátástalanabb harc, mint a nyelv „tisztaságának” megőrzése a külső hatásoktól. Minden nyelv magán viseli használói történetének nyomait. Mégis folyton támadnak bajnokai a nyelvi tisztaságnak világszerte – és e mögött mindig az identitás megerősítésének természetes vágya húzódik meg. A legradikálisabb japán nyelvvédő Tanizaki Dzsunicsiró volt, az író, aki azt hirdette, hogy igaz japán művekhez olyan kifinomult nyelv kívántatik, mely mentes minden kínai jövevényszótól. Minthogy azonban a japán nyelv szókincsének mintegy 60 százaléka kínai eredetű, eszméje kivihetetlennek bizonyult.

A franciák se tegnap kezdtek el aggódni az angolszász hatás miatt. Charles Maurras, a szélsőjobb Action Francaise megalapítója, aki stilisztának kiváló volt, de filozófusnak méregkeverő, felháborodottan írta az 1896-os athéni olimpiáról, hogy mindenfelé csak angol szót hallott. Kivált az amerikai angolság dühítette. A legszívesebben betiltott volna minden nemzetközi sporteseményt, mert úgy látta, hogy ezek révén furakodnak be az angol szavak a világ nyelveibe. A francia nyelv klasszikus tisztaságának nagy védelmezője szemében az angol gyökértelen és kozmopolita nyelv volt, fertőző ragály. Maurras mellesleg – természetesen – nagy antiszemita is volt. A belgiumi flamandok is régóta harcolnak már az idegen nyelvi hatások ellen – csak az ő számukra éppenséggel a francia az ellenség, vallon polgártársaik anyanyelve, akik csak néhány évtizede is még általában gazdagabbak voltak a flamandoknál, és persze az államhatalmat is birtokolták. A flamandok nyelve, mely a holland egyik dialektusa, természetesen tele volt francia jövevényszavakkal, ahogy tele van francia jövevényszavakkal maga az angol is, csak épp Flandriában – politikai okokból – flamand szavakból összeeszkábált kifejezésekkel helyettesítettek minden francia jövevényszót, és ma már két változata él a hollandnak egymás mellett. A külön identitás megteremtésének vágya olyan hatalmas erő, hogy Flandriában egyre többen meg se tanulnak már franciául – mintegy megtorlásképp azért, hogy a vallonok se tudnak flamandul, és soha nem is beszéltek ezen a „parasztnyelven”. Ma már ott tartanak, hogy ha két belga összetalálkozik Antwerpenben (Anvers) vagy Liege-ben (Luik) kénytelenek angolul beszélni, hogy megértsék egymást – akárcsak egy bengáli például Mumbaiban, azaz a hajdani Bombayben.

Az erőszakos, állami nyelvtervezés csődjének Szingapúr az iskolapéldája: a hajdani miniszterelnök, Lee Kuan Yew, a vaskesztyűs modernizátor és fordított nyelvvédő, olyan ádáz indulattal vetette rá magát honfitársai nyelvhasználatának megrendszabályozására, hogy nemcsak a különféle kínai nyelvjárások nyilvános használatát tiltotta be, de azt is, hogy az emberek a maguk sinomaláj köznyelvének szavait belekeverjék a haladás és a nemzeti egység nevében kötelezővé tett angolba. A szingapúriak ma azért nem tudnak semmilyen nyelven sem jól, mert míg a nyilvános érintkezésben az 1950-es évek BBC-jének avítt angolsága a norma, a magánéletben – a szigorú osztályfőnök úr elleni dacból – a singlish nevű laza hibridnyelvet beszélik, mely a szó eredeti értelmében vett konyhanyelv maradt, vagyis másra nemigen való, mint házi használatra.

Miközben a hajdani BBC angolsága ma már Angliában sem számít normának; a hatvanas évek végén sikk lett és mintegy demokratikus kívánalom a köznépi ejtés és a tájszólás, aminek következtében a mai brit média bemondói és közszereplői szabadon használják a nyilvánosságból eladdig kizárt hangokat. A norma pedig London keleti elővárosai kispolgárságának nazális, éneklő angolsága lett, melyen átsejlenek a proletár ősök cockney beszédének nyomai. ĺgy beszél Tony Blair is, Mick Jagger pedig szinte kérkedik a maga affektált cockneyságával.

Természetesen nem ez az angolság lett lingua francává az üzleti életben, a számítógépes világban és a szórakoztatóiparban, honnan leszakadó szavai feltartóztathatatlanul továbbterjednek a világ minden nyelvébe a modernitás véráramával, ahogy annak idején a francia vagy a német, a szanszkrit, arab vagy perzsa szavak. Miközben maga a lingua franca is széttöredezik, nemzeti nyelvek fölötti szakmai zsargonok alakulnak ki, mint például a brüsszeli angolság, melyet az Európai Unió intézményeinek a munkatársai beszélnek, vagy a„phonia”, a pilóták nyelve, akik többnyire nem is ismernek semmilyen más angolságot.

Valószínűtlen mindazonáltal, hogy ezek a töredezett zsargonok nyelvcserével vagy konyhanyelvvé zülléssel fenyegető veszélyt jelentenének más nyelvekre, ha mégannyira átitatják is őket. India a legkézenfekvőbb példa, ahol 150 évig volt az angol a hatalom és egyszersmind a modernitás nyelve anélkül, hogy identitásválságba taszította volna a hatásának kitett többnyelvű indiai elitet – melynek pedig más közös nyelve nincs is, mint az angol, amely máig megmaradt az immár nemzeti kormányzat nyelvének, holott legfeljebb a lakosság 5 százaléka beszéli. Mégis, ha létezik indiai nemzet, akkor csakis az angol nyelv által létezik, mely ebben az értelemben nemzeti nyelve Indiának.

Mellesleg, Nehru és mások is, eredetileg a hindit szerették volna nemzeti nyelvvé tenni. Csakhogy egy olyan kifinomult, avítt szanszkrit szavakkal terhelt változatát jelölték ki e célra, mely mesterkéltnek hatott a népnyelvhez képest. A nemzeti nyelv megteremtése tehát kudarcba fúlt, és az indiai állam visszamenekült az angolhoz. Ma is akadnak azonban, akik kísérleteznek a hindi egy népiesebb változatával, mely mögött ott sötétlik az izmosodó indiai újnacionalizmus. Míg az angol – pontosabban mind önállóbb indiai változata – a politikai harcok és nem szűnő vallási ellentétek következtében a hadsereggel egyenrangú oltalmazójává vált az állami egységnek. Bármely más nyelv államnyelvvé emelése másodosztályú állampolgárrá alázná a más anyanyelvűeket.

Az elmúlt két évszázad során a nacionalizmus volt a legnagyobb veszély, amely a kisebbségi nyelveket fenyegette – legalábbis Európában. Kétszáz évvel ezelőtt még Franciaország is többnyelvű ország volt, csak épp a szabadság, egyenlőség, testvériség köztársasági eszméi megkívánták, hogy minden francia polgár – sőt lehetőleg mindenki más is – franciául beszéljen, mert erről ismerszik meg a citoyen s a hazafi. ĺgy lett reakcióssá és királypártivá a breton, és állam-, illetve nemzetellenessé minden kisebbségi nyelv. A hatalmi centrum nyelvének eluralkodása, legyen az az angol vagy a holland (a szegény rokon frízek számára), a kasztíliai vagy a mandarin, esetleg a magyar, másutt a román, mindenkor félelmetes, mert az identitást fenyegeti: az anyanyelv természetes közegből titkos „jelszóvá” alakul át, amelyről a hasonszőrűek felismerik egymást – ha még akarják.

Állam (sőt: ideológia!) és nyelv közé egyenlőségjelet tenni bizonyára nagy – ám bizonyára elkerülhetetlen – tévedés volt. Következményeit – melyek többnyire visszafordíthatatlanok – máig nyögi a világ. Másrészt azonban korántsem a nyelv az identitás egyetlen fészke: kultúrák képesek fennmaradni és tovább élni más nyelvi talajon is. A világtörténelem a nyelvcserék története.

Vajon ha 1066 után a normann hódítók nyelve nem szorítja ki az óangolt, akkor nem lett volna Chaucer, Shakespeare és Dickens? Úgy volna, hogy Shakespeare csak angolul lehetett képes kifejezni magát? És ha az ír marad az ír sziget nyelve? Akkor nem lett volna Joyce, Yeats, Wilde és Shaw? Valóban csakis az angol nyelv (kultúra?) varázsolta-e elő őket az atlanti ködből?

Tagadhatatlan, hogy az ember a legjobban akkor sajátít el egy nyelvet, a ritmusát, az árnyalatait, ha benne cseperedik fel, ha gyermekként tanulja meg a mondókákat, ha az osztálytársaival gyakorolja. (Vajon szlovák édesanyja milyen nyelven babusgatta Petőfi Sándort?) A jelek szerint azonban ez (a nyelv?) nem tartozik a lényeghez – vagy legalábbis nem nélkülözhetetlen kelléke az íróságnak. Nabokov vagy Beckett művészetére nincs racionális magyarázat – származásuk vagy nemzetiségük firtatása nem sokat segít. Joseph Conrad a nyelvcsere ellenére lett nagy íróvá.

A ma angolul író, de nem angol származású írók egészen másféle világban élnek, mint amilyen Conrad, Nabokov vagy Arthur Koestler világa volt. A háború előtt még írók és olvasóik – bármilyen nyelven írtak és olvastak is – Londonban, Szentpétervárott és Budapesten is egyazon kulturális közegben éltek. Még létezett a közös európai vagy nyugati civilizáció – ez volt a nyelvekben a közös. Mára viszont csak nyomaiban maradt fenn. A közös referenciális háttér ma egyszerre globális és provinciális, azaz főleg amerikai: Hollywood, a popzene, a légi közlekedés és a computertechnika zsargonja. Lesz-e ezekből a tünékeny pszeudomítoszokból irodalom?

A kisnyelvek – és ma már „kisnyelv” a német vagy a bengáli is – tulajdonképpen jobb helyzetben vannak, mint a globalizálódó és eközben lassan ízeit veszítő, kiürülő angol. Aki hollandnak, dánnak vagy magyarnak születik, kénytelen-kelletlen megtanulja a lingua francát, ha közlekedni óhajt a nagyvilággal. Erre való az angol, miközben az anyanyelv őrzi a történelmet, a kultúrát, az identitást: ez az irodalom nyelve. Lehet, hogy ez a fajta funkcionális és szituatív kétnyelvűség lesz a jövendő közös európai állam nyelvi modellje?

Az angol nyelv sokkal nagyobb mértékben vált a nemzetközi elit nyelvévé, mint a latin vagy a francia valaha is. Ennek történelmi okai vannak, nem pedig magában az angol nyelvben keresendők. (Gondoljuk csak meg, hogyan szorul vissza a nemrégen még hatalmas kiterjedésű orosz még a hajdani birodalom területén is, amióta alig egy évtizede felbomlott a Szovjetunió, mellyel a sorsa eggyé vált!) Meglehet – bár nem könnyű elképzelni, még ha félretesszük is kulturális előítéleteinket –, valamikor a távoli jövőben majd a kínai lesz az üzleti élet és a kultúra lingua francája. Ma mindenesetre az egész földkerekségen milliók és milliók törekszenek, hogy bejussanak az angolul értő-beszélő elitbe.

Csakhogy a kölcsönös és egyetemes megértés vágyától hajtott emberek számára egyszersmind az anyanyelv intimitása is nélkülözhetetlen: a nyelv egy-szerre a közlés és a rejtés eszköze is. Ugyanolyan makacsul őrzik a „jel-szavakat”, mint amilyen ellenállhatatlan erővel vonzza őket a „központ” egyszerre vonzó és fenyegető nyelve. Óhatatlan, szükséges és elkerülhetetlen, hogy az emberiség mindig újra nekirugaszkodjon a bábeli torony felépítésének, de ugyanilyen óhatatlan és elkerülhetetlen, hogy a külön identitás megteremtésének vágya minduntalan le is rombolja majd.

Úgy látszik, az unió valóban tanult az európai nyelvek elmúlt kétszáz évének történetéből: oly mód igyekszik elkerülni állam és nyelv összekapcsolódását, hogy minden tagja államnyelvét egyenrangúnak nyilvánítja. És vállalja a minden nyelvről minden nyelvre fordítás (tolmácsolás) terhét. Ám ahogy az unió lassan, de biztosan és szükségképp mindinkább állammá fejlődik, óhatatlanul hatni fog rá az a közigazgatási és kommunikációs kényszer, mely mindig is megteremtette az államnyelvet – s ez annál is inkább így lesz, mert a tagállamokra külön-külön is hat a globális angol magnetikus ereje. Az unió egymással mind sűrűbb és szorosabb kapcsolatba kerülő, különféle anyanyelvű polgárai között már ma is az angol a lingua franca. Vagyis olyanok leszünk, mint India? A jövendő európai állam polgárának talán kettős, de valószínűleg nem két szimmetrikus félből álló identitása lesz: európai és nemzeti. Ezek természetesen hatni fognak egymásra, bizonyára nyelvileg is, ám anélkül, hogy bármelyik el-nyeléssel fenyegetné a másikat. Az anyanyelv csak akkor válik a veszendő identitás nosztalgikus jelképévé, ha a terjeszkedő központ terjeszkedő nyelve erőszakos kulturális hatásokat is hordoz. Vagyis a kultúrában van a védelem. Maga a szituatív és szelektív kétnyelvűség épp Közép-Európában még nem is túlságosan régi, talán mondhatni, élő emlék, melyet még meg is szépít – az annak idején persze minden tagországa által rühellt – közös állam letűnte óta eltelt szörnyű évszázad. Nyelvi nyomait az idő mára kitörölte, még a hajdani lingua francájából is, éppen mert nem a közös kultúra, csak a közös határ tartotta össze. Európa is csak civilizációs – és nem kulturális – egység, amit az államrezon teremt meg. A terjeszkedő kancelláriai angol lingua francája sem fogja helyettesíteni a kulturális egységet – aminthogy fenyegető szupernyelvvé sem válhat.

Ahogy Róma egyre növekedett, a hadsereg kénytelen volt módosítani az újoncozás szabályait, hogy immár ne csak itáliai származásúakat fogadhasson be, miáltal a katonaság – légiók, lovasság, gyalogsági segédcsapatok – többnemzetiségűvé vált, és a katonákat kizárólag a Róma iránti kötelezettségek fűzték egymáshoz, meg a latin vezényleti nyelv. Egy felmérés, amely tíz római katona pályafutását tekintette át, akik sírkövük latin felirata szerint a birodalom szolgálatában estek el az I. és a II. század folyamán, azt mutatja, hogy egyikük, egy mauritániai (azaz marokkói) születésű lovas katona a Hadrianus falánál esett el, míg a II. Legio Augusta zászlósa, aki Lyonban született, Wales-ben, a X. Legio Gemina egyik centurió-ja pedig, aki Bolognában jött a világra, Germániában, a teutoburgi erdőben vívott katasztrofális kimenetelű csatában vesztette életét. A légiónak egy másik katonája meg, aki a Rajna eredetvidékén született, a mai Budapest területén halt meg veteránként, a II. Legio Adiutrix egyik katonája viszont, aki a mai Ausztria területén született, Alexandriában fejezte be az életét. A legmegindítóbb történetet az a két sírkő – férj és feleség síremléke – beszéli el, mely a Hadrianus fala két túlsó végén került elő: az asszony ott született, Britanniában, a férj viszont Szíriából származott. Azt persze legfeljebb csak gyanítjuk, hogy a házaspár alkalmasint otthon is a birodalmi lingua francán beszélt egymással.