Ügynökmenü III.

Szóval, rég volt, igaz is volt. Ha nem is szó szerint. Mit lehet tenni, az igaz nem tunkolható ki a zaftos tényekből önkényesen kiragadott „szöveghű” citátumokkal; a művészi képzelőerő szolgálatába állított, beretvaélesre fent szavakkal kell azt kiszabni a valóból, hogy úgy simuljon a kollektív tudatalattira, mintha ráöntötték volna. Az élet goethei „aranyfáján” azonban vannak, voltak és mindig is lesznek olyan vadhajtások, amelyekhez képest „mind szürke az elméletünk”, és amelyeket lehetetlen az igazság nagy műgonddal kialakított fazonjához hozzáigazítani. Az elméleti alapvetést követően lássunk hát erre is egy példát.

Szegény mezítlábas gyalogspicliket a motiváció szempontjából négy csoportra oszthatjuk: 1., a hithű rendszerpártiak, vagyis a meggyőződéses ügynökök; 2., a cinikus karrieristák, akik társadalmi pozíciójuk és anyagi helyzetük javítása érdekében vállalták a feladatot; 3., a névtelen levelek írói, a mániákus feljelentők, akik titkos szenvedélyüknek végre egy jól szervezett hálózat keretei között hódolhattak; 4., a legnépesebb csoportot pedig a meghasonlott zsaroltak és megfélemlítettek alkották. Az én emberem azonban (nevezzük Andornak) kívül állt minden kategórián.

Andor, a nyolcvanas évek egyik dél-szlovákiai értelmiségi törzskávéházának közismert titkos ügynöke nagy borisszaként vonult be a közép-kelet-európai vendéglátó-ipari informátorok máig megíratlan történetébe. Nevezett Andor különösen a kis-kárpátoki kékfrankost komálta, és nem csupán az íze miatt. Nyomós oka volt rá: a vörösbor garantálta (és ezt számos alkalommal részletesen taglalta a jelenlétemben is) a napi egyszeri rendes székletét (krónikus székrekedése volt ugyanis, mint az ülő foglalkozást űzők nagy hányadának). Ezenkívül az intelligenciája, vagyis a vérnyomás-szabályozó hatása miatt is kedvelte a vörösbort (ez se volt kevésbé komoly érv, hiszen a rengeteg, garatján leengedett hegylevétől Andornak igencsak magasra szökdösött a vérnyomása, kisujjnyira duzzadtak az erek a halántékán, és bibircsókos burgonyaorrát az elpattant hajszálerek garmadája az alkonypír színeire festette). Ami pedig a konkrét bazini kékfrankos iránti vonzalmát illeti, abban a magas ciántartalom játszotta a legfontosabb szerepet. Megfelelő vegyi közegben ugyanis (amint ezt jelentőségteljes hunyorítások közepette napról napra megtudhattuk Andortól) még a cián is nagy fontossággal bír az emberi szervezet számára. A bazini minden kétséget kizáróan ilyen közeg volt. És ilyen közeg volt a törzskávéház. És ilyen közeg volt maga Andor is.

Andor nem tartozott a titokzatoskodó ügynökök közé. Ha új kliens ült az asztalához, hepehupás orrkreációjáról feltolta vastag feketekeretes szemüvegét kétujjnyi homlokára (homorú volt az, könnyen megállt rajta a divatjamúlt órjás okuláré), és neki szegezte a kérdést: – Ideküldték? – Ha a válasz tagadó volt, mély sóhaj következett: – Azért kérdezem – emelte magasra horgas állát –, mert itt mindenki tudja, hogy ezen a helyen én vagyok a besúgó, meg azt is, hogy annak, aki mellém ül, fizetni szoktam. No, mit iszik? Én azt mondom, a bazini kékfrankos a legjobb... – és rátért a széklet, az intelligencia és a ciántartalom szerepének ecsetelésére. Aztán kihörpintette maradék borát, hangzatosan rendelt („Sanyikám, egy ügynökrundot az apósom cechjére!”), és elmesélte beszervezésének történetét.

– No, hát tudja-e maga, hogy ki az én apósom?! – Ehhez a kérdéshez egy akkora hirtelen fejrándítás tartozott, hogy a súlyos keletnémet szemüvegkeret visszahuppanjon csimbókos ormányára. – Nem tudja. Honnan is tudná. Én se tudtam. Pedig ha tudtam volna, most nem ülnék itt. ... Sanyikám, hol van már az a bazini, hogy Júdás próféta áldjon meg!?... Jól van, no! Kezdjük az elejéről – fújta ki a fölös luftot, és ormótlan szemüvegét akkurátusan az asztalra helyezte. – Az apám fasiszta volt, a Hlinka-gárda főtisztje. Megvetettem érte, nem beszéltünk, még a temetésén sem voltam. De ezek se igen szerettek engem. Csak asztalosnak tanulhattam ki nagy nehezen. Ez még rendben is lett volna, csakhogy én egy pionyírbálon még tizenhat évesen teherbe ejtettem ennek az államvédelmis főmuftinak a kiskorú lányát. Az meg zavarában gyorsan elintézte, hogy elvehessem feleségül. Mikorra kiderült, hogy ki is vagyok én, már útban voltak az ikrek. Veszélybe került az após karrierje. ... Köszönöm, Sanyikám, hogy Szent Berija csókoljon homlokon! ... Egy napon azt mondta az öreg, hogy a kettőnk sorsa most már szétválaszthatatlanul összefonódott, ezért hát bizonyítanom kell. De az apám miatt legfeljebb besúgó lehetek. Vállalnom kell, különben kicsináltat. Legyen a lánya inkább özvegy. Eminens spiclinek kell lennem, de ne féljek semmit, ő majd besegít. Azóta itt ülök, iszom és fizetgetem a kékfrankosokat, és nagy hangon pofázok. Megtehetem. Ezek itt már megszokták, amazok meg ambiciózus provokátornak hisznek.

Andor a dramaturgiai csúcsponton leemeli füle mellől a vaskos ácsceruzát, és jegyzetelni kezd egy papírszalvétára: „Akasztófára a kommunistákkal!”, „Vesszen a Párt!”, „Ruszkik haza!”, aztán alaposan meghúzza a bazini kékfrankost, és sátáni mosollyal megjegyzi: – No, ne rezeljen be! Ezek csak az irányelvek. Az após majd formába önti, és megjelöli a forrást. Rendes embert úgyse ismer az. Hadd essenek csak egymás torkának, ... hogy Dzsugasvili húzná őket a f...ára! Sanyi, hallod?! Még egy kör vörös misebort!...

Utoljára ’89 novemberében találkoztam Andorral. Együtt csörgettük a kulcsot a téren. Andor egy palack kékfrankost húzott elő a kabátzsebéből, meghúzta, aztán odanyújtotta nekem. – Mostantól minden másképp lesz, fiatalúr! Csak az emberanyag marad a régi... (Később aztán valóban kiderült, nem ezek a ricsajozó kulcsok nyitják a mennyország kapuját.)