Ügynökmenü II.

Akkoriban, a munkásosztály utolsó kétségbeesett világhatalmi nekirugaszkodásának idején, de még később, a proletár hatalmi étvágy drámai gyöngülésének korában, a nyolcvanas évek második felében sem sejtette az ember, hogy az igazi csemegék nem szerepelnek a nyilvánosság számára készített étlapokon. Pedig való igaz, a nagy halak (akiknek lepedőnyi képeivel a lapok akkortájt tömve voltak) inkább csak a szemet ingerlik, zamatuk meg sem közelíti az apró halakét. Nem is beszélve a tiltott gyümölcsben ősidők óta ott lappangó hatványozott élvezetekről, amely élvezeteket szintén csakis a történelmi folyam(at)ok padmalyai alatt megbúvó kisebb kopoltyúsok képesek kiváltani. No de, mondom, erről az egyszerű ember annak idején még mit sem tudott. Csak utólag, a bársonyos folyamelterelés idején derült ki, hogy a letűnt korszak gasztronómiai rétegzettsége jóval összetettebb volt, mint gondoltuk.

Hát, bizony, bonyolult időket éltünk akkor is, amikor ezeket a bonyolult időket éltük, de mi ez ahhoz a bonyolultsághoz képest, ami a bonyolult idők lezárulta utáni korszakot jellemezte. Az ügynöklisták napvilágra kerülésének idejét. Az akkor már egyszerre pletykaéhes és bosszúszomjtól fuldokló közvélemény rögvest elfordult a hosszú évtizedek óta tukmált nagy halaktól, és rávetette magát a korábban csupán nagy halak számára hozzáférhető spájzcédulák zsenge csemegéire. Ezzel aztán a pártállami tápláléklánc hál’ istennek végre felbomlott, ami viszont egyáltalán nem jelentette azt, hogy a természetes kiválasztódás azon nyomban helyreállt volna. Sőt, tovább bonyolódtak a dolgok: a fejétől büdösödő sok-sok vízi jószág most már fejetlenül falta egymást. Persze az ízletes húsú piciny halacskák is egymásnak estek, s miközben egyre fokozódó étvággyal rontottak egymásra, az egyszeri választópolgár tányérján akkora piranhás ramazúri támadt, hogy inkább már csak szemlélőként csemegézhetett. Aztán megcsömörlött a puszta látványtól is. De még mielőtt megcsömörlött volna, azt kellett látnia, hogy az agresszívabb példányok politikai tőke tekintetében rendkívüli módon fölhíznak (ezekből lettek később a tőkehalak), miközben kezdenek csoportokat alkotni, tömbösödni, s ezek az új, jól szervezett formációk aztán már tervszerűen cserkészik be egymást, és az ellenlábas harci halrajokból igyekeznek kiragadni egy-egy egyedet – és viszont. A felbőszült halfalkák e tekintetben azóta is kivétel nélkül sikerrel járnak. A világ még mindig ennyire bonyolult.

Persze mi, egyszeri választópolgárok sem elégedtünk meg azzal a kis hamuban sült csömörrel, amellyel a bővített újraelosztás korszakának hajnalán minket is útnak indítottak a szebb világ felé. Eleinte nem volt egészen világos, merre is induljunk, de egy kis habozást követően hamarost megtaláltuk a helyes irányt. Nem csoda, hiszen immáron demokrácia lévén nem egy, hanem mindjárt két zsákutca is kínálkozott. Vagy hagytuk magunkat tömbösíteni, s függőségbe kerülve ma már remegő ajakkal, vérben forgó szemmel epedezünk a rivális halhordából számunkra felhajtott mámorító csemegék után, vagy öklendezésre ingerlő undor lett a csömörünkből, lelki egyensúlyunkat megőrzendő amolyan derűs letargia uralkodott el rajtunk, és már réges-rég csak a szemünk sarkából követjük a terítékünk környékén zajló baljós eseményeket.

Bezzeg a daliás időkben! Amikor még a besúgókból is hasznot lehetett húzni! Igaz, akkoriban édeskevés dologból lehetett hasznot húzni, de a spiclik egy része feltétlenül ilyen volt. Ezek majdnem kizárólag a vendéglátó-ipari informátorok népes családjába tartoztak; koruk ötven vagy több, szomjuk (nem csak tudásszomjuk) kiapadhatatlan. Talán szebb napokat is megéltek, nemesebb vadak felhajtásából is kivették a részüket, de amikor megközelítették a félszázat, menthetetlenül megindult velük a föld, egyre lejjebb csúsztak, míg végre egy lerobbant vendéglőben találták magukat, s noha pislákolt még bennük a szakmai önérzet, és lelkük mélyén soha nem adták fel életük nagy fogásának reményét, be kellett érniük holmi borgőzös kommunistázásokkal és az egyre megkopottabb Brezsnyev- és Husák-adomákkal. Annyi tény, mind egy szálig az akusztika mesterei voltak, úgy tudtak asztalt, széket, sőt fejtartást választani, hogy a helyiség legtávolabbi sarkaiból is minden hang eljusson hozzájuk. Rendkívüli képességük volt még a lassú evés és ivás tudománya. Különösen az evés igényel különlegesen kifinomult technikát, mivel rágás közben zavaró hanghatások képződhetnek a hallójáratokban. Ráadásul az emésztés is önfegyelmet követel, ilyenkor ugyanis az ügynöki eszköztár legfontosabb eleme, a célszemélyre kihegyezett figyelem hajlamos tompulni.

A széles körben ismert vendéglátó-ipari informátoroknak azonban általában nem volt szükségük a cizelláltabb szakmai eszközök bevetésére. Az ügynök cechjét ugyanis az államkasszából fizették, jól tudták ezt a célszemélyek is. Köréje gyűltek, fizettettek maguknak, és szinte a szájába rágták a zaftosabbnál zaftosabb történeteket. Nyelhette, mint kacsa a nokedlit. Rágni se kellett. És félni se kellett. Még majdnem szeretni is lehetett. Azért célszerű volt leitatni, hogy felejtsen. És az egy ültő helyben felfogható információknak a többszörösével kellett elárasztani. Az sem volt baj, ha ezek egy része kibogozhatatlan ellentmondásokat tartalmazott. Lehetett hadarni, dadogni, nyújtani, belegabalyodni. Štb. És közben jóízűen fogyasztani az államkincstár terhére. Rég volt, szép volt, igaz is volt. (Még ha nem mindig úgy volt is, ahogy ma sokan szeretnék láttatni.)