Üdvözlés

A pozsonyi autóbusz-állomás felső szintjén eszegettem kedvenc, talán csak itt kapható muffinomat, olvastam kedvenc napilapomat egy fázós kora reggelen, amikor megjelent előttem egy nyolc év körüli kisgyerek. Külseje átlagos volt, nem mondanám, hogy kimondottan hajléktalan típus lett volna. Megállt előttem és lehajtott fejjel, nyivákoló halk hangon mormolni kezdett valamit, amiből nem igazán értettem semmit, de nyilvánvaló volt: a kezét azért nyújtogatja felém, hogy pénzt kapjon.

„Hol vannak a szüleid? Miért nem vagy iskolában?” – kérdeztem. „Ez biztos ad nekem!” – mondta már világos szlováksággal a kisfiú, nem törődve kérdéseimmel. „Nem ad” – biztosítottam a kis kunyerálót. „Hol vannak a szüleid?” – próbálkoztam még egyszer. „Menj a p...-ba!” – mondta erre a gyermek agresszív hanglejtéssel, és gyűlölködve nézett rám, mintha én tehetnék minden rosszról az életében. Lassú csoszogó léptekkel továbbhaladt a nem meszsze ülőkhöz, akiktől ugyancsak pénzt koldult. Ott sem kapott. Ott is agresszív lett, de nem vitte túlzásba, mert a páros fele férfi volt, attól láthatóan tartott.

Elég sokáig nem tudtam visszatérni az olvasmányomhoz ott, a padon. Nem az bántott a legjobban, hogy letegezett.

Szép kis fogadtatás, ennyi hónap távollét után! Egy kis koldus rögtön el is küld melegebb éghajlatra, gondoltam. Bezzeg New Yorkban, ha egy koldus nem kap pénzt tőlem, szép napot kíván, megáld. És még mi merünk bunkó amerikaiakról beszélni! Várjunk csak – szakítottam félbe saját magamat –, hiszen én a két ott töltött év alatt sosem találkoztam gyerek koldussal!

Méltatlankodó gondolataim új irányt vettek: érdekes, ahogy New Yorkban a hajléktalanok és szegények beépültek a rendszerbe, együtt élnek a várossal. Legtöbbjük nyújtani próbál valamit. Zenél, énekel, ceruzaelemet vagy hajléktalanújságot árul stb. Akinek tehetsége nincs, az egy rövid és manipulációtól mentes mondókával szólítja fel azokat, akik tehetik, segítsék őt meg. Azt is hozzáteszi, hogy a többinek is szép napot és minden jót kíván. Sosem megy el üres kézzel. Hajléktalanmarketing. Hatásos, intelligens. Senki sem veszíti el méltóságát. És ezt a különféle, a szegénységgel és hajléktalanokkal foglalkozó szervezetek is támogatják, amelyek adományokból működnek.

Hogy is van ez? Mitől vannak nálunk koldusmaffiák, akik nyomorékokat, nőket és gyerekeket használnak kéregetőként, akik agressziót árasztanak, és együttérzés helyett lelkiismeret-furdalást akarnak bennünk ébreszteni? Hogy válhatott ez kultúránk, mindennapi életünk részévé? Törődik valaki az ilyen kisfiúkkal? Mi lesz ezekből 10 év múlva? Ezek természetesen költői kérdések.

A nyolcmilliós New Yorkban sokkal kisebb az esélye annak, hogy egy koldussal újratalálkozik az ember, mint a pozsonyi Nivyn. Gondolom, nem tudatosítja a kis koldus és szülei, hogy ilyen módon csak veszítenek, nem nyernek támogatókat. És ebben az esetben is igaz, hogy gyűlölet gyűlöletet kelt, és szeretet szeretetet szül: én mosolyogni szoktam a hajléktalanokra, de erre a kisfiúra nem biztos, hogy fogok, ha legközelebb találkozom vele, bár nem ő tehet a helyzetéről.

Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, nekem elég nehéz volt megbirkóznom mindazzal a durvasággal, ami pár másodperc alatt zúdult rám. A nap végén hálát adtam azért, hogy ilyesmivel csak nagyon ritkán találkozom.