Tudós ember huncutsága

Erre a legjobb példa minden idők egyik legragyogóbb elméjéről, Albert Einsteinről fabrikált történet, amely szerint olyan szórakozott volt, hogy esténként gyertyát gyújtott, ellenőrizendő, eloltotta-e a lámpát. Mondani sem kell, hogy ez csak koholmány. Annál is inkább, mivel kevés olyan, széles érdeklődéssel és sokoldalú tehetséggel megáldott tudóst ismerünk, mint ő. Való igaz, a felfedezői kutatómunka nagy szellemi összpontosítást kíván, ez viszont nem jelenti azt, hogy a szellem óriásai különböznének az egyszerű halandóktól. Az oldalon olvasható történetek is azt bizonyítják, hogy a tudomány legnagyobbjai semmiben sem különböztek tőlünk: ugyanúgy találunk közöttük nagyvonalú világfiakat, mint fösvényeket, magányos álmodozókat és nőcsábászokat; ahogyan ez megszokott a többi halandó körében. Legfeljebb feljegyezték a velük kapcsolatos eseteket. Amelyek vagy megtörténtek, vagy csak megtörténhettek volna velük. Esetleg teljes egészében a fantáziája szüleményei. Azt követően, hogy az első világháború után a dél-afrikai napfogyatkozás alkalmával sikerült igazolni Einstein általános relativitáselméletének helyességét, az Egyesült Államokba látogató tudóst kétszázezres ünneplő tömeg várta a New York-i kikötőben. A város utcáin nyitott fiákeren kocsikázó tudóshoz odahajolt a mellette ülő Charlie Chaplin: „Látod, kedves Albert, mindkettőnket másért ünnepelnek. Engem azért, mert mindenki megért, téged meg azért, mert senki.”

Fiatal a saját előadására

Egy alkalommal a már világhírű Max Planck elfelejtette, melyik teremben kell előadást tartania. Ezért a tanszéki titkárságra sietett: „Mondják meg, legyenek szívesek, melyik teremben ad elő Max Planck?” Az ügyeletes hölgy nem sok jóval bíztatta: „Ne is keresse, fiatalember. Ön még túl fiatal ahhoz, hogy Planck professzor előadását megértse.” A százötven évvel ezelőtt született John Joseph Thomsonnak, az elektron felfedezőjének George nevű fia ugyancsak Nobel-díjas fizikus volt. Kettejük bensőséges kapcsolatának különös gyöngyszeme az egyik fennmaradt levél: „Kedves apám! Ha adott egy gömbháromszög A, B és C csúcspontokkal...” Ezután négy oldalon matematikai levezetés következik, majd az aláírás: „Fiad, George”.

Problémás cipőzsinór

Néhány tudósról azt is mondták, hogy cipőjének zsinórját sem tudja megkötni. Ez pontosan ráillett Werner Heisenbergre, aki huszonkét évesen doktori értekezését igyekezett megvédeni. A bizottság elnöke, a Nobel-díjas Wilhelm Wien mentve a menthetőt – mivel a dolgozatot meglehetősen zavarosnak találta – feltett az ifjú doktorjelöltnek néhány, alapismereteket igénylő kérdést. Heisenberg egyiket sem tudta megválaszolni. Wien felháborodása nem ismert határt: „Ezt a fiatalembert feneketlen tudatlanság jellemzi!” – csattant fel. A bizottság másik tagja, a témavezető Arnold Sommerfeld, a róla elnevezett atommodell megalkotója kiállt ifjú kollégája mellett: „Páratlan tehetség!” Wien megkegyelmezett az ifjúnak: hagyta átmenni. Nem kellett döntését megbánnia: néhány év múltán Heisenberg már át is vehette a Nobel-díjat. Azért a szakdolgozatáért, amelyet Wien zavarosnak tartott.

Milyen fiatal és máris ismeretlen

A kvantummechanika legendás vezéralakja, az osztrák Wolfgang Pauli leplezetlen őszinteségétől sokan rettegtek. Az atombomba előállításának egyik későbbi kulcsfiguráját, Victor Weisskopfot a következőképpen fogadta első munkanapján: „Ah, milyen fiatal és máris ismeretlen.” Maró humora még a fizika legnagyobb élő alakját, Albert Einsteint sem kímélte. Egyik fiatal kollégáját az alábbi levél kíséretében küldte el hozzá: „Ez a fiatalember jó fizikus, bár nem tudja kellőképp megkülönböztetni a matematikát a fizikától. De ez Önt, kedves Mester, valószínűleg nem zavarja majd, mert a szóban forgó különbséget már jó ideje Ön sem érzi.” Leon Lederman egyszer egy elmegyógyintézet ápoltjaival utazott. Az ápolónő létszámolvasást tartott: „Egy-kettő-három-négy... Maga kicsoda?” „Kérem szépen, én Leon Lederman Nobel díjas fizikus, a Fermilab igazgatója vagyok.” Az ápolónő arcán fáradt mosoly suhant át: „...öt-hat-hét-nyolc...”