Trumpi valóságshow-k európai politikai plázákban

A döbbenet persze annak is szólt, hogy Trump kampánya, és azóta elnöksége, a nyilvánosság fókuszába állította az elnök támogatóit is. Közülük talán egyetlen csoportot sem övezett akkora indulat és érdeklődés, mint az úgynevezett alt-right mozgalmat. A felfokozott érdeklődés nem magyarázható kizárólag azzal, hogy az alt-right egyik meghatározó fórumának számító platform, a Breitbart tulajdonosa, Steve Bannon az elnökkel együtt megérkezett a Fehér Házba, és egy időben Trump stratégiai főtanácsadója volt. Az általános tanácstalanság annak is szólt, hogy megjelenésükkel egy olyan kultúra, beszédmód jelent meg újra, amelyről az Egyesült Államokban már azt hitték, soha nem térhet vissza.

Populizmus az USA-ban (mindig is) volt

Bármennyire is el akarják sokan felejteni, a populizmus nem volt idegen az amerikai politikai élettől. Már 1800-ban az alapító atyák egyikének, Thomas Jeffersonnak a pártja is azt rótta fel a New England-i elitnek, hogy kifosztja a szegény déli farmerokat. 1828-ban pedig az elnökségért induló Andrew Jackson egyik kiemelt kampánytémájává vált a Bank of the United States elleni kirohanások sorozata, azzal vádolva a pénzintézetet és támogatóit, hogy nem tesznek mást, csak kiszolgálják a keleti szövetségi államok érdekeit. Az 1850-es évek fontos formációja volt az American Party, amelynek rendkívül sokszínű támogatói köre egyvalamiben megegyezni látszott: mindannyian ellenezték a bevándorlást az Egyesült Államokba, különösen akkor, ha katolikusokról volt szó. Theodore Roosevelt és Franklin D. Roosevelt sem riadt vissza egy-egy populista szólam használatától (erről lásd George R Goethals összefoglaló írását a Leadership 2018. évi 5. számából). Az 1950-es évek végén megjelenő George Wallace azonban sok szempontból határvonalat jelentett a populizmus terén az Egyesült Államokban. Az általa hirdetett populizmus – szemben az előbb megfogalmazottakkal – nem gazdasági kérdésekre fókuszált, hanem a rasszizmusra és az ehhez szorosan kapcsolódó kulturális kérdésekre. Wallace 1958-ban még afro-amerikaiak támogatásával próbálta elnyerni a kormányzói széket a déli szövetségi államban, Alabamában, amikor elveszítette a választást, azt a következtetést vonta le, hogy a rasszista kártya kijátszása nélkül soha nem nyerhet. Ekkortól változik az általa használt retorika is, amely gyakran veszi célba a liberális elitet, de leginkább a feketék ellen szónokolt, illetve a szövetségi kormányzat azon szándékát és lépéseit kárhoztatta, amely a faji szegregációt kívánta felszámolni az Egyesült Államok területén. 1963-ban ezzel a politikával nyerni is tud Alabamában, megszerzi a kormányzói helyet, és ekkortól szinte bérelt helye van az amerikai nyilvánosságban. 1968-ban elindul az amerikai elnökválasztáson is, a demokrata és a republikánus jelölt mellett függetlenként. Öt déli államot hozni is tud, sokak emberévé válik, akiknek túl sok volt az a változás, amely John F. Kennedy és Lyndon B. Johnson elnöksége alatt történt, ebben az időszakban fogadnak el számos olyan törvényt, amely felszámolja az amerikai faji megkülönböztetést az élet megannyi területén.

Mint arra Brian Lyman rámutatott, Donald Trump kampánya számos elemében hasonlít George Wallace kampányaihoz. Mindkét politikus szerint Amerikát megtámadták, és egy lefelé tartó spirálba került. Mindketten rendkívül erőteljesen támadták a liberális elitet, és nagyon hasonló szlogenekkel operáltak: Trump a „Make America Great Again” fordulatot használja, Wallace jelmondata a „Stand Up for America” volt.

Wallace-t követően más elnökjelöltek is használták finoman a populizmus-kártyát. Richard Nixonnak 1968-ban külön „déli stratégiája” volt arra, hogyan húzhatók be a konzervatív, faji előítéletekkel küzdő déli tagállamok. Ronald Reagan és id. George Bush is élt a populizmus adta lehetőségekkel. Azonban olyan erősen megosztó, nyíltan rasszista üzenetekre, mint amilyenek George Wallace kampányaiban elhangzottak, nem volt példa az Egyesült Államokban egészen Donald Trump 2016-os megjelenésééig.  

Fehér felsőbbrendűség újramárkázva

Trumppal az Európában napjainkra is hírhedté vált, és egyes elemeiben számos politikai erő által alkalmazott alt-right mozgalmiság kért magának helyet a Fehér Házban. A mozgalom képviselői a nyíltan fehér, nacionalista mozgalmak új hullámának azonosítására vették át ezt a fogalmat. Önmeghatározásuk szerint a jobboldali/konzervatív establishment alternatíváját kívánják megteremteni. Az alt-right hívei egy rendkívül heterogén csoportot alkotnak (vagy alkottak, hiszen mozgalmi súlyuk napjainkra meglehetősen visszaesett), néhány ponton azonban azonosak a célok: a tömegsajtó és a középutas politika elutasítása, a szólásszabadság védelme (ennek a politikai korrektség a legnagyobb ellensége szerintük), közös ellenség a progresszív politika és a liberalizmus, meghatározó eszközük a provokáció és a polgárpukkasztás.

Ezzel el is kezdődött a fehér felsőbbrendűség „márkájának” újrapozicionálása konspirációs félelmekkel kiegészítve. A University of Alabama Institute for Family Studies 2018-as kutatása szerint az Egyesült Államok 198 milliós (nem latino) fehér lakosságának 5,64 százaléka szimpatizált akkor az alt-right nézeteivel, ez kb. 11 millió amerikait jelentett.

A politikai populizmus és technológiai demokratizmus találkája

Az alt-right követői megértették az idők szavát, ezért az általuk működtetett felületek segítségével – 4chan, 8chan, Reddit’s vagy a leginkább ismert, ma már viszont kisebb jelentőségű Breitbart – széles közönséghez is szólni tudtak és tudnak. Ez persze csak úgy valósulhatott meg, hogy üzeneteiket átvette a tömegmédia – a 2016-os kampány során pedig ez még inkább igaz volt –, így hallgatóságuk száma megsokszorozódott. Ezzel pedig elkövette azt a hibát az amerikai és európai nyilvánosság számos szereplője, hogy az alt-right mozgalom kontrollálni tudta saját történetét, meg tudta őrizni az irányítást a saját üzenetei kapcsán.

Ruth Wodak ennél tovább megy, és egyenesen a profin mediatizált és személyre szabott „trumpizmusok”, valamint a nacionalista és kollektivista „orbánizmusok” modelljének hibridjeiről beszél, amelyek a politikai viselkedésformák hagyományos kontextusában pont azért értelmezhetetlenek, mert nemcsak hogy egyaránt működőképesek jobb- és baloldali többségű politikai környezetben is, de támogatóik sem kategorizálhatók a megszokott nemi és társadalmi sémák szerint.

Természetesen ez utóbbi magyarázat nem elégséges arra, miként történhet meg az, hogy ’89 katartikus élménye után 30 évvel divatossá és politikailag is sikeressé válik Európában a társadalmi érzékenységek diszkurzív respektusának elutasításától egészen a „mi” és az „ők” világát fizikálisan is elválasztó falak és kerítések glorifikálásáig terjedő populista diskurzus. Anton Pelinka és kollégái ennek okát a késő modernitás kontinentális társadalmi-politikai kategóriáinak és törésvonalainak (Észak és Dél, Kelet és Nyugat) feléledésében, a „másikkal” mint politikai idegennel kapcsolatos sztereotípiák megerősödésében látja. Mindezt összekapcsolják a globális gazdasági válság utóhatásaival, valamint azzal, hogy neoliberális gazdaságpolitikák megszorító intézkedési a hagyományosan baloldali „munkásosztálybeli” szavazókat is a szélső- és populista jobboldali pártok felé terelik. Ezt egészíti ki a tömeges migráció jelentette munkaerőpiaci fenyegetés, és az egynemzetiségű kelet-európai államok tévesen társadalmi hagyományként értelmezett szociológiai öröksége, ami az etnikai sokszínűségre inkább problémaként, semmint lehetőségként tekint – erről Claudia Alveres ír részletesen a European Journal of Communication 2016/1. számában.

Egy populista vezető pedig természetes módon fogja kihasználni ezeket a félelmeket, ideológiáját pedig a fenyegetésekre adott válaszok szerint alakítja, vagy – Cas Mudde után szabadabban – a politikai napirend részévé téve hozzákapcsolja egy „ideológiai gazdatesthez”.

Amikor tehát az alt-right és a jobboldali populizmusok kapcsán innovációról beszélünk, az nem csak technológiai. John Postill egyenesen arra figyelmeztet minket, hogy a politikai kommunikációnak a kétezres évek közepétől megjelenő új csatornái, a különböző közösségi médiaplatformok nem az új populisták monopólumai – Barack Obama az Egyesült Államokban ugyanolyan magabiztosan használta fel az internetet saját kampányaiban, mint tették ezt később Európa és Amerika újpopulista vezetői. Napjaink jobboldali populizmusának innovációja éppen ezért sokkal inkább diszkurzív természetű: nem elsősorban az az újdonság, amit mond, hanem ahogyan mondja.
 

Újabb politikai beszavazóshow-k jöhetnek?

Többféle netes hálózatépítési gyakorlat van az európai populista jobboldalon, ezek nagy része azonban a tengerentúlról „importált” eljárás, ami azért lehet sikeres az európai közegben, amiért a populista retorika is egylényegű: mind ott, mind itt hasonló társadalmi ellentmondásokra reflektál. Nem lett politikai értelemben trumpistává az európai jobboldal egy része, de technológiájában Európa, sőt, Közép-Európa részben egy trumpi valóságshow-ban is szereplő.

Azokban az országokban, ahol jelentős populista jobb- vagy baloldali párt van, továbbra is biztosak lehetünk, hogy az egyébként is a hálózati lefedettség növekedésével, a felhasználók számának folyamatos emelkedésével a populista saját üzeneteinek elterjesztéséhez a hagyományos értelemben vett pártok is egyre inkább az alacsony belépési költségű közösségimédia-csatornákat fognak használni. Ma már viszont senkinek nem elégséges lájkokat vásárolni, hanem tudatos, Big Data-alapon működő stratégia alapján kell építkeznie, úgyis mint például egy, a párt vagy mozgalom által koordinált (hír)csatornákból álló virtuális hálózatot kell működtetni. Persze, azzal számolnunk kell, hogy a mindenkori populisták témáikban és retorikájukban természetes(ebb) módon használják fel majd azokat a kulturális és politikai kódokat, amelyek erős emocionális többlettel bírnak. Ahogy Desirée Schmuck és Michael Hameleers megállapították: ha sikerül kialakítani a felhasználó és a populista vezető közötti érzelmi kötődést, addig bármi is az üzenet, az hatni és működni fog.

Az európai néppártok – akárcsak tömegpárti elődjeik – ismét olyan kihívásokkal szembesülnek tehát, amelyek révén alter-mainstreammé kell válniuk ahhoz – legalábbis technológiai értelemben –, hogy versenyképesek legyenek a már messze nem anti-establishment populista pártokkal. Döntő kérdés lesz, hogy hol van az a határ, ameddig be lehet szállni a populisták valóságshow-jába anélkül, hogy az adott politikai szervezet közben maga se váljon azzá. Univerzális kérdés ez, „lokális”, országbeli sajátosságoktól függő válaszokkal.

Böcskei Balázs – Hajdu Nóra
A szerzők az IDEA Intézet elemzői