Történetek Trianonról, innenről és túlról

Ismertek az előzmények: a Monarchia soknemzetiségű jellege, az első világháborús magyar vereség, a brit, a francia, az olasz és az amerikai nagyhatalmak vezetőinek elképzelései és Közép-Európa jövőjéről alkotott ideái, valamint ezek fájdalmas hozzáigazítása aktuális gazdasági, földrajzi és közlekedési szempontokhoz, és nagyon sokat tudunk a hazai – nemegyszer polgárháborús – állapotok 1918 és 1920 közötti eseményeiről. Akit egyes résztémák bővebben érdekelnek elolvashatja a békeszerződés szövegét (amit nemrég újra kiadtak), talál Trianonról tudományos ismeretterjesztő összefoglalót, de nagy, vaskos szöveggyűjteményeket is, belelapozhat a békedelegáció naplójába, megismerheti a felkészülés körülményeit, a Párizsban elmondott érveket, ezek fogadtatását és akár a békeszerződésről közszájon forgó legendákról és féligazságokról is olvashat. Ablonczy Balázs, a Lendület – Trianon 100 kutatócsoport vezetője, aki a Trianon- kutatásban évtizedek óta megkerülhetetlen szaktekintély, most olyan kötettel jelentkezett, amelyik nem a nagy totált akarja újra megmutatni. Ehelyett olyan kis történeteket mond el, amelyek a „Trianont” a hétköznapban jelentették, előzményként vagy következményként.

A könyv az 1918–1921 közötti magyar történelem – jelentőségükhöz képest –viszonylag kevés hangsúlyt kapott „fejezeteiből” áll össze. Olyan történetek ezek, amelyek rendszerint nem részei a nagy Trianon-elbeszéléseknek, holott valójában nagyon is összefüggnek vele: a kortársak tapasztalatai és élményei a háborús összeomlás és a békeszerződés ratifikálása közti időben. Ez a két év a háborús nélkülözés élményeit újabbakkal egészítették ki: a megszállással és az ezzel járó megváltozott életvitellel és mindennapokkal, a többnyire idegen – de nem csak idegen – katonák által elkövetett erőszakosságokkal és egyáltalán az erőszak több irányú és nem is oly átmeneti megjelenésével a hátországban, a tartós berendezkedés vágya által indukált impériumváltással, az ezzel járó menekülthullámmal és újabb szenvedésekkel, számos bizonytalansággal és a hatalmi vákuumhelyzetben létrejött burjánzó megoldási ötletekkel és kilábalási tervekkel. Sokak számára az igazi vegzatúra nemhogy véget ért volna 1918 őszén, sőt, ekkor kezdődött csak igazán.

Mi lett volna, ha...?

A történészek általában szeretik elegánsan elhárítani, ha egy stúdióban, vagy előadáson a „Mi lett volna, ha...?” kérdést kapják. A történelmietlen felvetések előli eltáncolás részben indokolt, hisz a legjobb történész sem tud az általa kutatott múlt „jövőjébe” látni, ráadásul bármit mond, állításait tényekkel ő sem tudja igazolni – így ha egy adott időszakról, noha mélyebb és speciálisabb ismeretei vannak is az átlagemberénél, jóslata alig biztosabb, mint egy laikusé. Ugyanakkor, ha itthon nem is, külföldön – mindenekelőtt angolszász területen – az utóbbi évtizedekben egyre több munka jelent meg az alternatív történelem vagy az úgynevezett kontrafaktuális történetírás tárgyköréből. Sajátos témája miatt némiképp kilóg a kötet többi fejezete közül, mégis jó, hogy benne maradt az a gondolatkísérlet, amivel Ablonczy a magyar közbeszéd néhány toposzát járta körül ennek a kérdéskörnek a jegyében. A szerző úgy véli, hogy „évtizedes időtávlatban a Monarchia az addigi formájában (közjogi struktúra és államterület) aligha maradhatott volna meg egy, a szabadságjogokat többé-kevésbé tisztelő rezsim keretében.[...] Más lett volna a helyzet, ha a Monarchia olyan autokratikus irányt vesz, mint Oroszország vagy az Oszmán Birodalom. [...][Egy] ilyen típusú hatalomgyakorlás ellen a magyar elit elsőként lázadt volna fel. Ugyanakkor egy autokratikus rezsim, ha megvalósul, fékezhette volna a nemzetiségek önállósodási törekvéseit. Hosszabb távon azonban biztosan nem lehetett volna alternatíva.” Ablonczy szerint tehát egy győztes háború is csak elodázta volna a nemzetiségekkel való konfliktus megoldását, megoldani nem oldotta volna meg, mert az összlakosság többségét kitevő idegenajkú népességet csak az erő tartotta volna a Birodalmon belül, és addig, amíg a 19. század legprogresszívebb irányzata a nacionalizmus volt, a huszadik századé a demokratizálódás, egy erősen megváltozott korszakban ezért a Monarchia fennmaradása „erősen kétséges lett volna”.

Kérészállamok a történelmi Magyarország területén

Ezzel a találó gyűjtőfogalommal illeti Ablonczy azokat az államalakulatokat, államkezdeményeket, amelyek 1918 és 1921 között jöttek létre a történelmi Magyarország területén. A rövid ideig történő működés közös vonásán túl ez a mintegy 13 rövid életű mikroállam meglehetősen eltért egymástól, a szerző pedig külön tipológiát állított fel az összehasonlításukra. Volt köztük amely csak tervezet maradt (Székely Köztársaság), vagy amely csak egy napig „létezett” (Hiénc Köztársaság), de olyan is, amely közel három és fél hónapig (Carnarói Olasz Kormányzóság) elműködött. Volt, amit értelmiségiek találtak ki és hoztak létre, mást csak a szuronyokkal sikerült ideig-óráig fenntartani (Lajtabánság). Nemegynek megvoltak az állami működés különböző látható attribútumai is: alapító dokumentuma volt, ünnepélyes kikiáltással adta hírül a „világnak” létrejöttét, saját zászlót készíttetett, alkotmánya volt, önálló himnuszt szereztetett és saját bélyeget bocsátott ki, a saját területén pedig adót szedett. Ablonczy összevetette azt is, hogyan jöttek létre, hogyan múltak ki és – ha volt – milyen mögöttes ideológia „vezérelte” ezeket a kérészállamokat. A keleti szlovákok, a huculok vagy a szepesi németek legalább valamifajta létező etnoregionális hagyományra hivatkoztak, többek viszont ehelyett valamelyik szomszéd nagyhatalom bábáskodó támogatása segítségével jöttek létre, de voltak, amelyek „ideológiai zárványok” voltak mindenféle regionális kötődés nélkül, és végül azok, amelyek az összeomlás sokirányú káoszának köszönhették a megalakulásukat és tulajdonképpen afféle „kalandorakcióknak” köszönhették kikiáltásukat (Lajtabánság, Fiumei Köztársaság). A megalakulás heterogén körülményei mellett a bukásuk is változatos módon alakult: a Mura Köztársaságot és a Gabriele d’Annunzio-féle Fiumei Köztársaságot idegen katonaság verte le, másokat beolvasztottak, de voltak, amelyek ki tudtak tartani és átmeneti önállóságukat is hosszabb ideig megtartották. Egész más a helyzet azokkal, amelyek létre sem jöttek, csak papíron maradtak, vagy megálmodóik fejében léteztek csupán (Kalotaszegi Köztársaság). A korabeli kérészállamok több szempontú összehasonlítása azokon a kérdéseken való morfondírozást is lehetővé teszi, hogy „mi is egy állam tulajdonképpen? Milyen elképzeléseik és motivációik voltak az ilyen államalakulatokat kikiáltó embereknek? Mit gondoltak önrendelkezésről és az állam szerepéről?”

Menekülés

Külön fejezetet szentel Ablonczy a kötetben az első világháborút követő menekülés jobbára elmondatlan történetének. Annak ellenére alakult ez így, hogy a Horthy-korszakban a téma a külső vágányokon akár évekig rostokoló menekültek „képében” igencsak szem előtt volt, mégsem jött létre olyan ütős film, vagy született olyan erős irodalmi alkotás, amely annyira jelentős lett volna, hogy a kérdést a nemzeti filmes vagy irodalmi kánonba emelje. A második világháborút követően ellenkező előjellel nem lehetett a menekültkérdést forszírozni – kellemetlen kérdéseket vetett volna fel, hogy a szovjet tömb baráti szocialista országaiban milyen helyzetük van a magyaroknak. A rendszerváltást követően döntően nyomtatott forrásokra alapozva máig egy monográfia (Istvan I. Mocsy könyve: The Effects of World War I: The Uprooted: Hungarian Refugees and Their Impact on Hungary’s Domestic Politics, 1918–21) született a hazai menekülthelyzetről. Ablonczy az első menekülttapasztalattól, az 1912–13-as Balkán-háborúk következtében itt rekedt török katonatisztek átmeneti letelepítésétől az 1916-os nyári román erdélyi betörést követő pánikszerű menekülésen át bemutatja a menekültkérdés főpróbájának számító – 1918–1924 között zajló –, előbb spontán szerveződött, utóbb az utódállamok elűzési politikája által generált nagy menekülési hullámot és ennek kezelését. A menekültügy minél optimálisabb megoldása alaposan próbára tette az első világháborúban és a háborút követően még inkább meggyengült magyar államot és a szociális ellátási kapacitásait. A különböző menekülthivatalok fennmaradt, nem túlságosan sok iratanyaga mellett Ablonczy olyan eldugott forrásokra is épít, mint például egy besztercebányai kamasz menekültnaplója – vagy a befogadók oldaláról – a fiatal József Attila levele testvérének, Jolánnak, amelyben arról ír, hogy a következő iskolai fogalmazást a vagonlakókról kell írniuk és „hazafias” szellemben.

Mi történt velünk?

Trianon előzményei, „létrejötte”, következményei és utóhatása jól ismertek. Ablonczy centenáriumi kötetében ezért most nem az eddig feltárt anyag új szempontú feldolgozására törekedett, hanem olyan nem kellően, esetenként alig vagy semennyire sem elmondott történetek közlésére, amelyek Trianont a kor szereplőinek jelentették. De a maga szerény módján egyáltalán nem állítja, hogy pusztán EZ volna Trianon, annyit viszont hihetően szögez le, hogy ezek a történetek IS hozzá tartoznak.
Megindító és már-már szimbolikus az az 1918. évi nyári eset, amellyel Ablonczy indította a kötetét. Kuncz Ödön ismert kolozsvári jogtudós visszaemlékezésében felidézi azt a közös baráti természetjárást a Kolozsvár melletti feleki erdőkben a háború utolsó évében. „Kijött velünk egy parasztszekér is, amely hozta az élelmet, a pokrócokat stb., és amelyre felültettük gyermekeinket. Amikor a hegyek között a szekér után bandukoltunk, megszólalt Schilling János [...]: »Nem gondolod, hogy egy szép napon így fogunk kimenekülni Erdélyből a románok elől? Mert ha az antant győz, Erdély elveszett«. [...] „Román parasztok jöttek velünk szembe, és nem köszöntek.” Persze biztosan nem tudhatjuk, miért volt ez így. Az ekkor elmaradt üdvözlés eredhetett legalább annyira figyelmetlenségből, fáradtságból, mint a nadrágos (magyar) urakkal szemben táplált, a közeljövő hozta impériumváltásra alapozott gőgből. Mégis, olyannyira beszédes és groteszk lehetett ez az egész helyzet, hogy Kuncz három évtizeddel később született visszaemlékezésében is felidézte a mozzanatot és akkori megdöbbenését. Mi már tudjuk, amit akkor ők még csak nem is sejthettek, hogy az elmaradt biccentés semmi nem volt ahhoz képest, ami később az impériumváltások miatt menekülni kényszerült, a méltóbb élet reményében Magyarországra került, vagy az épp szülőföldjükön maradó magyarokra várt. Mert – és ez Ablonczy kötetének elolvasása után is nyilvánvaló – abban sem volt köszönet.

Ablonczy Balázs: Ismeretlen Trianon – Az összeomlás és a békeszerződés történetei, 1918–1921. Budapest, Jaffa Kiadó, 2020.