Törökországi törésvonal

Az iszlám párt győzelmét ünneplő hívek IsztambulbanReuters-felvételEzért vezették be az 1920-as években a latin betűs írást, ezért aktív tagja az ország a NATO-nak immár fél évszázada, és ezért első számú külpolitikai törekvés az Európai Unióhoz való csatlakozás az utóbbi tíz-húsz évben. És ezért tilos a fejkendő viselete az iskolákban és a kormányhivatalokban.

Most azonban a választók akarata elsöpörte az elmúlt évtizedek politikai elitjét, és egy mérsékelt iszlámista pártot hozott kormányalakítási helyzetbe. A dolog azért nem ilyen egyszerű.

Az ellenfelei – vagyis az eddigi politikai elit – által iszlámistának bélyegzett AKP vezetője, Recep Tayyip Erdogan a kampánygyűléseken órákon át beszélt a tömegeknek anélkül, hogy a vallásról akár egy szót is ejtett volna. A párt aktivistái tréfálkozva „mozlim demokratáknak” nevezik magukat, utalva az Európában teljesen bevett és elfogadott kereszténydemokrata pártokra.

Az AKP hívei természetesen boldogan és lelkesen fogadták a győzelem hírét. Vasárnap éjszaka Isztambul egét a pártszékházról „fellőtt” hatalmas fénycsóvák pásztázták, a tévében leggyakrabban mutatott képen fiatal ankarai lányok – farmerben és blúzban – ujjongtak. Akik nem rájuk szavaztak, azok is elismerik Erdogan érdemeit: fiatal, dinamikus – és mindeddig nem sározta be magát a török közéletre jellemző korrupcióval.

A felszínen megnyerőnek tűnhet az AKP programja: kitartanak az Európai Unióhoz való csatlakozás fontossága mellett, betartják az ország nagyon rossz állapotban lévő gazdaságának rendbehozatalára vonatkozó IMF-csomag előírásait. Sokan viszont attól tartanak, hogy Erdogan csupán ideiglenesen dobta sutba valódi nézeteit, a választási siker érdekében. Isztambul főpolgármestereként betiltotta az éttermekben az alkohol árusítását, és lehetővé tette a fejkendő viselését hivatalos helyeken. Ettől már megijedt a nyugati irányultságú elit, hiszen ez bizonyára ennél sokkal szigorúbb intézkedések előszele lehet. Törökország azonban nem Irán vagy Szaúd-Arábia – nyugtatnak meg a hétfői újságok. Bár manapság több fiatal lányt lehet látni akár teljesen feketébe öltözve, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, a színes újságok címlapjairól éppannyi hiányos öltözetű lány mosolyog, mint Londonban vagy Amszterdamban.

Törökországban nem teljesen értik a nyugati média fenntartásait az AKP győzelmével kapcsolatban. Belpolitikai szempontból elsősorban azt tartják fontosnak, hogy végre véget ért az elmúlt évtizedek politikai elitjének uralma – egy sor korábbi miniszter, miniszterelnök és államfő mond végső búcsút a parlamentnek és vele együtt a politikának. Érett demokrácia lévén Törökországban teljesen természetes, hogy a vesztes pártok vezetői azonnal lemondanak: Bülent Ecevit, a török politika nagy öregje már hétfő délelőtt benyújtotta lemondását a miniszterelnöki tisztségéről, de lemondott pártja éléről Tansu Ciller és Mesut Yilmaz is, akik az elmúlt évtizedben miniszterelnöki tisztséget töltöttek be.

Az AKP sok tekintetben rácáfol a fenntartásokra. A leendő parlamenti frakció például minden idők legképzettebb képviselőiből áll össze: 363 képviselőjéből 330 rendelkezik egyetemi végzettséggel, sorukban többtucatnyi professzor, orvos és jogász található. Talán erre is utal a párt jelvénye, egy világító villanykörte. Ebben egy kis szójáték is megbúvik, hiszen a párt nevének rövidítése AK, ami törökül világosságot, ártatlanságot jelent.

Az ország egyelőre bizakodó. A tőzsde és a devizapiacok azonnal kedvezően reagáltak a választások eredményére: a tőzsdeindex 6 százalékot javított hétfőn, a török líra is némileg erősített a dollárral szemben. A pártelnök személye körül kialakult bizonytalanság – maga Erdogan nem lehet parlamenti képviselő, így miniszterelnök sem – az elemzők szerint nem befolyásolja jelentősen a politikai helyzetet, mivel akárki is vezeti majd az új, egypárti kormányt, Erdogan mindenképpen nagyon erős szürke eminenciás marad.

Bülent Ecevit már a júliusi kormányválság idején ellenezte előre hozott választások kiírását, de a koalíciós partnerek nyomására mégis ez valósult meg. Most azonban, az eredményeket látva – Ecevit pártja, a Demokratikus Baloldal Pártja csak 1,2 százalékot szerzett – kijelentette: „politikai öngyilkosságot követtünk el”. Pedig inkább arról van szó, hogy az utóbbi 2-3 évben a gazdaság kis híján argentin mértékű összeomlásáért a választók mondták ki a halálos ítéletet. A munkanélküliség hivatalosan 14 százalék, de valószínűleg inkább 30 százalék körül van; a reálbérek két év alatt 25 százalékkal visszaestek, a hatalmas infláció miatt a török líra árfolyama három év alatt egynegyedére esett vissza. A gazdaság megmentésére az IMF szokatlanul magas, 31 milliárd dolláros programot állított össze.

Az utca emberét persze nem nagyon érdeklik a számadatok. A választási eredményeken is nyugodtan veszi mindenki tudomásul. Vasárnapot megelőzően azonban élénk volt az élet. A választás előtti szombaton itt nem kampánycsend van, hanem kampányzaj, méghozzá elég hangos. A főbb utakon tíz-húsz kocsiból álló konvojok hirdetnek egy-egy pártot. Az autók minden látható felülete pártplakátokkal van kitapétázva, hangszóróból zene és csasztuskákba tömörített pártprogram szól. Ez a szombat kora esti zajongás csak az utolsó lépése a már nyár végén megindult kampányolásnak. Augusztus közepén a nagyobb városokban már ott díszelegtek az AKP villanykörtéi, egyetemista fiatalok a kommunista párt szórólapjait osztogatták. A választások előtt két nappal, a péntek déli nagymisén pedig a külvárosi mecsetek előtt várta a kiözönlő tömegeket a nyíltan iszlámista Boldogság Párt (ex-Erény Párt), e világi üdvözülést ígérve. Kicsivel arrébb a Szabadság és Szolidaritás pártja azt hirdeti, hogy „Amerikai katonák nem leszünk” – utalva arra, hogy Törökország nem szívesen támogatna egy Irak ellenes amerikai akciót. Egy plakátról Tansu Ciller néz le határozottan, az Igaz Út Pártot reklámozva: „Hazámat szeretem, a gondját viselem”. A választók azonban a jelek szerint az egyértelmű, mindenre kiterjedő üzenetekre voltak vevők: „Egyedül az élen – a munka élén” és „Mindenki Törökországért”. Ezek persze a győztes AKP jelmondatai voltak.

Vasárnap délben még mindenki lázasan találgatja a lehetséges eredményeket. ĺgy Mehmet is, a 46 éves szikár kurd férfi, aki egy aluljáróban kalóz CD-ket árul. Szerinte a két nagy párton kívül bekerül a Fiatal Párt is – egy kis médiamogul próbálkozása arra, hogy a politika köntösébe burkolózva nagyobb mogul lehessen. Mehmetnek négy gyereke van, de ő az egyedüli kereső a családban. Természetesen a kurd pártra szavazott, de az országos 6 százalék arra sem lett elég, hogy a párt állami támogatást kapjon a jövőben (ehhez 7 százalékot kell elérni). Elif, a harmincas yuppie-lány idegenvezetőként dolgozik, de szombat este még nem döntötte el, hogy a szavazata hogyan hasznosul jobban: ha a Köztársasági Néppártra, a CHP-re szavaz, hogy ellensúlyozza az AKP fölényét, vagy a Ciller-féle Igaz Út Pártra (DYP), hogy ők is bekerüljenek a parlamentbe. A lényeg az, hogy nem az AKP-re szavaz. Igaz is, a korábbi miniszterelnöknőnek durván 200000 szavazat hiányzott a remélt 10 százalékos bekerülési küszöbhöz.

A lakosság jelentős része azonban a jelek szerint úgy gondolkodik, mint Murat, az 50 körüli zöldséges, akivel az ázsiai oldalon, Üsküdarban futottam össze. – Miért szavaz az AKP-re? – Miért? Mert Erdogant mindenki szereti. Mert jó. Mert nekem ő jó. Egyszerű, nem? Az, hogy valóban jó lesz-e, hamarosan kiderül.