Tolom a szekeret

Tolom a szekeret a polcok között, kezemben egy darab papírra felírva a lista: liszt, vaj, felvágott, mustár... Zsebemben a nyugdíjam. Havi nagybevásárlás, megpróbálok szépen sorban beszerezni mindent. Sem többet, sem kevesebbet, mint ami fel van írva. Eldöntöttem, nem hagyom magam. Szembeszállok minden csábítással. Otthon összeírtam, ma csupán bepakolom az egészet a szekérbe, fizetek és már itt sem vagyok.

Tolom a szekeret. Jobbról támad egy reklámtábla: -20%, balról egy másik vicsorog rám: -30%. Nézem a listámat, egyik áru sincs rajta. Gyorsan kisiklok a karmaik közül.

– Hová mész, ember? Nagy szamár vagy, ha nem viszel haza! – szólít meg újból valami.

– Na mi az? Nem láttál még kettőt egyben? – Láttam, de azt a tyúk tojta – mondom neki, és gázt adok a szekérnek.

Valahogy mégis elgondolkozom az ajánlatán, és visszanézek. Egyik áldozata éppen három csomaggal tesz be belőle a kosarába. – Te csibész! Hát ez volt a szándékod – mormolom csak úgy az orrom alá.

Az élelmiszerek az üzlet végében vannak, az odáig vezető út tele reklámharamiákkal. Sunyiban bukkannak elő és valósággal kifosztják az arra járókat. Szinte bekönyörgik magukat az ember kosarába. Ők a pénztárgépek cinkosai.

Egy hajléktalan, csóró emberke siet az egyik polc felé, látszik rajta, ismeri az irányt. Fél liter gyümölcsbor tizenegynéhány koronáért, műanyag üvegben. Bódító folyékony méreg. Ez a cél, ahogy megszerzi, már siet is a pénztár felé.

– Hát nem szégyellitek magatokat! – mondanám, ha lenne kinek. – Azt még elnézném, hogy megpróbáljátok becserkészni az átlagember pénztárcáját, de hogy a legszegényebbek lyukas zsebeiben is kotorásztok, az már mégiscsak émelyítő.

Tolom a szekeret. Már lassan megtelik, a tartalma még pontosan egyezik a listával. Kicsit kifújom magam, aztán újból nekivágok. Néhány akciós áruval vívott győztes csata után elérek az élelmiszerekhez.

– Csak most ne hagyjon el a józan eszem! – fohászkodom, és bevetem magam a sűrejébe.

Szinte tapadnak rám a leárazott áruk. Némelyik suttyomban beugrik a szekerembe. – Nem mész innen, te bitang! – kergetem ki őket egymás után, de azok szemtelenül minden polcon újra támadnak.

Végre megvan minden. Nyelvet öltök az árcéduláknak, reklámoknak, az egyet fizet – kettőt kapoknak, és győztes csatából megtérő hadvezérként indulok fizetni.

Csattog a pénztárgép, fut a szalag, meg a pénzem is. Fiókja úgy nyeli a bankókat, mint vakondlyuk az esővizet.

Mégsem vagyok nagyon boldogtalan. Maradt még a havi rezsire és egy kis apró csokira, ha eljönnek az unokák.