Tollfosztás vagy – ahogy a Zobor alatt mondják – tollúfosztás

A hosszú téli esték nagy eseményei közé tartozott a libatollú megfosztása. Minden család tartott abban az időben libát, ki többet ki kevesebbet, tehetsége szerint. A libákat őszre és tél elejéig szépen kihizlalták, és libasültet meg libamájat evett az egész falu. Mint gyerek, néha már untam és nem akartam megenni, ilyenkor édesanyám jövőbelátóan ezt mondta: „Megállj, megállj, megennéd még!” Igaza lett.

A tollú a nyári kopasztással (letépték a libáról a fölös tollút, hogy ne legyen melege, meg persze ez volt a legjobb paplantöltelék) és a levágott libákról került a nagy zsákokba, s várta a sorsát. A hideg téli estéken aztán szépen megszervezték a falusi asszonyok, hogy mikor kinél lesz a fosztó, és így összejőve, tíz-tizenkét asszony, megfosztották egymás tollúját.

Egy hosszú asztalra nagy tálakba rakták a fosztatlan tollút. Az asszonyok egymás mellett ülve vettek egy-egy marékkal belőle, és szépen egyenként letépkedték először a tollú egyik, aztán a másik felét. Nem maradt csak egy pici a fosztonka (a tollú középső kemény része, amit nem használtak föl semmire, elégették) végén. A fosztonkát az asztal alá dobták. A megfosztott tollút a háziasszony egy nagy zsákba szedte össze. Két-három évi fosztásból lett aztán egy dunyha vagy két párna. Vagy lecserélték a régi dunyhákat és a tollas-bőrösnek adták, vagy a növekvő leányka staférungjába került. Nálunk két dunyha, hat párna volt a lányok tollas staférungja.

Hadd jegyezzem meg, hogy a tollas-bőrös ha megjelent a faluban, és elkiáltotta magát, hogy „Tollat, bért, asszonykák!”, sok gyerek azt sem tudta, hová bújjon ijedtében, mert ha a szegény anyuka már sehogy sem bírt a neveléssel, legtöbbször azzal fenyegette meg a lurkót, hogy „Megállj, odaadlak a tollasnak!” ĺgy, ha a csendes faluban felhangzott a tollas rikácsolása (amúgy is ijesztő volt), a gyerekek féltek, hogy bekövetkezik az ígért büntetés.

A tollfosztós esték a nagy mesélések estéi is voltak. Meghányták-vetették egymás gondját, beszéltek a régmúlt időkről, a háborús történeteket is előhozták. Én mint kislány nagyon szerettem ezeket a meséket. Volt, hogy lélegezni sem mertem az ijedtségtől, ha netán egy temetős, halottas történet volt a téma. De a feszültséget mindig feloldotta egy vicces elbeszélés, és ilyenkor az asszonyok a szó szoros értelmében a hasukat fogták a nevetéstől. Szépek voltak ezek az esték. A férfiak is részt vettek benne. Édesapám legjobb barátai elkísérték feleségüket, és a szomszéd szobában, egy kis forralt bor mellett, szintén nagy beszélgetések folytak a világ dolgairól. Tehát volt mit hallgatnom.

Ha a tollú már fogyóban volt, elérkezett a végzés napja. Ekkorra csak nagyon kevés fosztatlan tollú maradt, mert ez az este az ünneplésé volt. Édesanyám egész nap készült, sütötte a kalácsot, pogácsát, felkarikázott egy-két szál friss kolbászt finom házi kenyérrel, és megfőzött egy nagy fazék teát, amit aztán borral ízesített, és ezt szolgálta fel a tollfosztóknak. Ennek az összejövetelnek is nótázás lett a vége. Az asszonyok magukban is dalra fakadtak, és nagy örömmel énekeltek szebbnél szebb hallgatókat és régi énekeket. ĺgy múlt el a tél, munkával és jóízű szórakozással.