Tisztelet, szeretet, szorgalom

Három éve él Zuglóban, polgári környezetben, Komjáthy Béla ügyvéd, országgyűlési képviselő századfordulós villájában. Tisztában vannak azzal a szomszédok, hogy az a sárvári és felsővidéki előnévvel rendelkező Széchenyi família lakik mellettük, amely többek között Istvánt, a „legnagyobb magyart” adta a nemzetnek?

Nem az a lényeg, hogy Széchenyi vagy Andrássy, netán Károlyi a vezetéknevem, hiszen egy polgár vagyok a nagyjából tízmillió közül. Az elmúlt ötven évünk igencsak rányomta a bélyegét a sorsunkra, semmiféle jó értelemben vett megkülönböztetés nem volt, mi több, a második világháborút követő politikai rendszerek szinte teljesen eltörölték a magyar arisztokráciát. Persze, az előjogok, a címek elvétele már nem zavar, mert ami igazán nemesi, bennünk él. A tudatot senki nem tudja eltörölni, maximum megtörni. A szomszédaink szeretnek bennünket, de ugyanúgy szeretnének, ha Horváth lenne a nevünk. Ugyanakkor meg lehet említeni, hogy akkor, amikor már megtudják, hogy Széchenyi István leszármazottai vagyunk, hogy társadalmi-kulturális misszióként végezzük a munkánkat, elkezdenek máshogy tekinteni ránk. Persze, nem teljesen őszinte így a válasz.

Miért nem?

Azért, mert akadnak olyanok, akiknek valamiért fontos ez a családnév. Ők nagyon értékelik az általunk mentett-őrzött örökséget, bizonyos mértékig felnéznek ránk, mi pedig odaadással teszünk eleget a kívánalomnak, hogy valóban felnézhessenek ránk.

Szemben a konyhai ebédlőasztallal, a polcon feltűnt egy Lábodról szóló történeti munka. A nagyapja, Pál Imre gróf és a dédapja, Emil gróf a lábodi kastélyban nőtt fel, ennek kapcsán merül fel bennem a kérdés: álmodott-e kislányként arról, hogy egyszer a legnagyobb magyar nemesi famíliákhoz méltó környezetben élhet?

Kislányként egyáltalán nem, mert annyira elnyomás alatt volt a család, hogy nem dicsekedtünk azzal, hogy Széchenyiek vagyunk. Édesapám 2003-ban úgy ment el a földi életből, hogy szinte titkolta a származását. Nem szégyenében, hanem azért, mert olyan sok bántalmazás érte, hogy nem szerette volna, ha a gyerekeinek is el kell szenvednie a sértéseket. Széchenyi Tímeának hívtak, ezzel a névvel is bekerültem általános iskolába, polgári közegben indult az életem első szakasza. Álmodozni nem tudtam arról, hogy valamikor majd kastélyban élek, mert apu teljesen elhallgatta, mi történt a famíliánkkal az évszázadok során. Felnőttként saját kutatásaimból és családi visszaemlékezésekből tudtam meg, hogy valójában kik is a Széchenyiek, és azt, hogy milyen csúnyán elfelejtették őket. Emlékszem, amikor 1976-ban, hatévesen általános iskolába kezdtem járni, a nagyapám, gróf Széchenyi Pál Imre megsimította a homlokomat, majd azt mondta: „Nem kell arról beszélni, hogy a Széchenyi családhoz tartozol.”

Honnan indult az ön története?

Az V. kerületből, a Váci utcából.

Zuglóban lokálpatriótaként ismert, a Fidesz–KDNP közös helyi önkormányzati képviselőjelöltjeként indult a 2019-es magyarországi önkormányzati választáson, de nem sikerült nyernie. Gyermekként és fiatalon kifejlődött a belvárosi öntudata is?

Abszolút kötődtem a városrészhez, tizennégy éves koromig ott éltem, ott jártam ki az általános iskolát, csak utána költöztünk el. A belvárosban édesapámmal és nagyapámmal közösen éltünk, s ennek a „széchenyiségnek” volt egy sajátos belső közege, amely például abból állt, hogy nem jártam óvodába. Ugyanakkor vigyázott rám egy hölgy, de anyu otthon maradt velünk: „csak” háztartásbeli volt. A ruháinkat a nagyanyám varrta, bár vélhetőleg nem a jómód vagy a származás miatt, hanem azért, mert női szabó volt. Édesanyám testvére divattervező volt, az életem első szakaszában az összes ruhámat megtervezte. Anyai nagyapám disszidált Németországba, onnan küldte a Burdákat, amelyekből a nagyanyám mindent megvarrt. Ha már ott tartunk, hogy mitől lesz valaki gazdag, arisztokrata, öntudatos polgár, elmondom, hogy 2018-at írtunk, amikor az én kislányomnak azt mondták az osztálytársai a Kölcsey Gimnáziumban, hogy „látszik, hogy te honnan jöttél, hogy gazdagok vagytok”. És az akkortájt tizenhét éves középső lányom, Beatrix visszakérdezett, ugyan miért látják így. Azt mondta az osztálytársa, abból, hogy „te mindig hozod az ebédet”. „Igen”, felelte a lányom, „az anyukám felkel reggel hatkor, megfőzi az ebédet, becsomagolja nekem, de te a McDonald’sba jársz, az többe kerül.” Ez is azt bizonyítja, hogy katyvasz van a fejekben azt illetően, hova tartozunk. Én gazdagnak érzem magamat, mindig is így volt, méghozzá azért, mert az örökség, amit rám hagyományoztak az elődeim, mindig az enyém volt.

Ha a főnemesi származás nem került túlságosan előtérbe a gyermekkorában, mikor és miként fogalmazódott meg önben, hogy gróf Széchenyi Istvánnak, a legnagyobb magyar reformernek az ükunokahúga?

Már tizennyolc éves elmúltam, amikor elkezdtem azon gondolkozni, hova tartozom. Az édesanyám családja rendszeresen elmondta, hogy soha nem szabad elfelejtenem, hogy Széchenyi vagyok, még akkor sem, ha az apukám a gyerekeit megóvta a történelmi múlttól. Amikor a fiam, Márk 1992-ben megszületett, megkapta a Széchenyi nevet, amelyre aputól kértem és kaptam engedélyt, valamint Márk édesapjától. Ez volt az a pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy valójában mit – édes terhet, nem kérdés – adtam neki, majd a soron következő három gyermekemnek, Viktóriának, Beatrixnak és Kingának azzal, hogy viselhetik a nevet.

Az elmúlt öt évben a Gróf Széchenyi Család Alapítvány elnökeként számtalan alkalommal szerepelt a médiában, viszont korábbi életszakaszairól vajmi keveset tudni. Széchenyi-lányként érdeklődött a történelem és a politika iránt?

Későn kapcsolódtam be a közéletbe. Iskolásként nem érdekelt a történelem, lényegében azért, mert az oktatásban egészen mást tanítottak, mint amit otthon kaptam. Az oroszt sem szerettem, otthon inkább a németet beszélték. A kommunista-szocialista rendszer kemény elnyomása, amelyben cseperednem és felnőni adatott, rányomta a bélyegét az életünkre, ezért fiatalon mindig lázadtam a normák ellen. De soha nem a család ellen! Anyai és apai ágon is másfajta élet várt odahaza, mint a „kinti” világban: szabadabb körülmények a négy fal nyugalma között. Beszélgetések, közös étkezések a nagy családi asztalnál, ezek össze sem hasonlíthatók mással. Jóban voltunk a közértessel, a hentessel, de én mégiscsak teljesen más közegből indultam. Most is azt érzem, hogy a múltunkból eredő jelenünk miatt eltérünk a nagy átlagtól, de szerintem a mai embernél értékválság van. Nekem rendkívül fontos a keresztényi élet, az istenhit, a szeretet jelenléte, a gyerekeimet is eszerint neveltem. Ezt hagyományozták rám a szüleim.

Az édesanyja huszonnégy éve halálozott el. Mindkét szülője nemesi ősöket tudhatott magáénak?

Elegáns úri család leánya volt az édesanyám. Katona volt az édesapám, amikor megismerte. Anyunak két leánytestvére volt, női szabóként a divat és elegancia világában mozogtak. A keresztanyám, édesanyám testvére szerencsére még él. Anyunak is sokat jelentett a kereszténység, a tudás, a szorgalom. Tanulni kell, olvasni kell, viselkedni kell, ezt korán megtanultam tőle. Édesapámnak két felesége volt, Gábor öcsémmel ketten vagyunk édestestvérek.

Az értékrend betartása egyenértékű a szigorúság megkövetelésével?

Igen, de számomra ez nem jelentett szigorúságot, mert a szüleim nagyon szerettek. Az étkezésnél rendesen kellett viselkednem, már korán kést és villát kaptam, ez a mostani társadalmi felfogásban szigorúság lenne, hiszen a gyerekek nem igazán tudnak kulturáltan enni. Az édesapámnak voltak olyan elvárásai, amiket nem lehetett megszegni: rendesen köszönni, kezet nyújtani és szemébe nézni a másiknak, bemutatkozni. Mindezt úgy, hogy tudnom kellett, ki vagyok. Ez már kicsi koromtól így volt, ezért azonos tisztelettel fordultam az utcaseprő és a vendégünk felé is. A vasárnapi ebédek meghatározók voltak, ott édesanyám és édesapám is jelen volt. Fel sem akartam állni az asztaltól, igaz, engem úgy dresszíroztak a szép étkezésre, hogy két könyvet tettek a hónom alá, és azok nem eshettek ki onnan. A szülőktől kapott irányok követésére a gyermekeimet is megtanítottam, hiszen amikor az édesapámat kitelepítették, őt a munka és a hit mentette meg.

Fiatal felnőttként a vendéglátóiparban találta meg a számításait. Miért?

Apu vendéglátózott, őt az életpályája rákényszeríttette arra, hogy kocsmárosként dolgozzon a Balatonon. Utolsó kocsmája, amelynek Fatehén volt a neve, Zánka úttörővárosban állt. A tó körül mindenki ismerte Széchenyi Elemért, ha Zánkán, Szepezden, Köveskálon megemlítem a nevét, az emberek ma is azonnal mesélni kezdenek róla. Minden karácsonykor nyitva volt, az ünnepre való tekintettel mindenkit vendégül látott, akkor is, ha nem volt pénzünk. „Elemér, írd fel”, mondták neki sokszor, ő pedig soha nem hajtotta be az adósságokat, a halála után a testvéremmel meg is találtuk a füzetet, ami rogyadozott a „felírt” tételektől. Ami engem illet, nem volt választásom, az élet úgy alakult, hogy szükség mutatkozott arra, hogy tizennyolc évesen munkába álljak, ezért kezdtem vendéglátózni, miközben az iskoláimat estin végeztem el. Egyébként más Széchenyiek is kötődnek a „magyar tengerhez”, például gróf Széchényi Imre, Széchenyi István testvérének, Lajosnak az unokája 1896-ban az egykori Földvárpusztából hozta létre Balatonföldvárt, erre emlékezve tavaly – az elmúlt száz év során nem először – felavatták a mellszobrát a Széchényi Imre és a Motel utca sarkán. Ő egyébként sokat tett: Somogy megye első földművesiskoláját a javaslatára alapították meg, a Balatoni Halász Szövetkezetet maga hozta létre, a déli parton pedig szőlőültetvényeket alakított ki, de volt a Balatoni Szövetség és a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke is.

Mikor tudatosította, hogy csatlakoznia kell a közélethez?

Amikor az apukám meghalt, a gyermekeim még kicsik voltak, én pedig részben miattuk elkezdtem feltérképezni, mit is jelent a Széchenyiek szellemi öröksége. Elhatároztam, utánajárok a családom történetének, az örökséget pedig megpróbálom a lehető legjobb kézbe helyezni. Nagyjából tíz éve indult a közéleti pályám. Ott kezdődött az egész, hogy van a családnak egy temetője Nagycenken, ami roppant vacak állapotban volt. Apu is ott van eltemetve, akárcsak a legnagyobb ősünk. A temető hátsó falánál áll az Alajos-kripta, ahol gróf Széchenyi Alajos, a nagyapám testvére nyugszik, aki huszonkét évesen, magtalanul az első világháborúban elhunyt hősünk. Azt láttam, hiába söprögetünk, gyújtunk gyertyát, műemléki jellegében nem fogjuk tudni megőrizni a mauzóleumot az utókornak.

Ezért hívta életre a Gróf Széchenyi Család Alapítványt 2013-ban?

Részben igen. Másfelől az édesapám a szomorúságot, a családtörténetet elvitte magával a sírba, pedig a múltunknak nem szabadna felejtődnie. Aztán eszembe jutott, hogy olyan szervezetet kellene létrehoznia a családnak, amelyet gróf Széchenyi Viktor, a nagy vadász és utazó hírében álló Zsigmond édesapja már a hagyatéklevelében megfogalmazott. Legyen alapítványa a Széchenyieknek, amely kezeli azokat az értékeket, fizikai-szellemi örökségeket, amelyekkel rendelkeznek a családtagok, amelyekkel építeni tudják a nemzetet, amelynek ők is a részesei. Ezért most az alapítvány gondozza a temetőt, elindultak a programjaink, szépen haladunk. Fontosnak találom, hogy az emberek ismerjenek meg bennünket, már csak azért is, mert hat-hét évvel ezelőtt még mindenki azt hitte, a Széchenyiek éltek, tettek a hazáért, de kihaltak. A miniszterelnökségen több magas rangú politikustól megkaptam a kérdést 2013-ban: „Maguk még élnek?” A Magyar Tudományos Akadémia, amelyet gróf Széchenyi István birtokaiból származó egyéves jövedelméből hozott létre, a mai napig nem vesz rólunk tudomást. A nagy hazafi kisebbik bátyjának, Pálnak vagyok az ükunokája. István az üknagybátyám, de az alapítványunk egyik tagja gróf Széchenyi Géza, akinek István a dédapja. Belátható rokoni kapcsolódásokról van szó.

A tudományos akadémiával folytatott sikertelen kapcsolatfelvételéről már sok platformon beszámolt…

Még szép, hogy! A történelmi családneveknek védettséget kellene kapniuk, legalábbis addig, amíg a család tulajdonosai élnek. Ezért a nevet mi hivatalosan is védetté nyilváníttattuk.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

A nevet most is jogtalanul használják: az összes Széchenyi-kártyán jogtalanul szerepel, az összes szelektívgyűjtő szemeteskukán jogtalanul áll. Magát a családot egyszer sem kérdezték meg arról, hogy használhatják-e a nevet, ez a tény már önmagában jogtalan és etikátlan. A válaszuk egyszerű: gróf Széchenyi nemzeti örökség, hozzá lehet nyúlni a nevéhez. Csak azt felejtik el, hogy nem a Széchenyi István nevet, hanem a Széchenyi vezetéknevet használják. Ha akarnék, tudnék személyeskedni is, de egyszer majd írok egy könyvet, amelybe pontosan belefoglalom, hogy kik és mit mondtak a családomnak a névhasználatról, kik bátorkodtak elvenni a családunk nevét, miközben mi mindenkit szeretettel és azért szólítottunk meg, hogy együtt dolgozhassunk. Közösen, másokkal dolgozni – ebben hiszek. Az akadémiát több levélben megszólítottuk, jeleztük, hogy szeretnénk bemutatkozni, de semmilyen érdemi reakciót nem kaptunk, csupán egy választ, amelyet az akadémia jogi képviselője írt. Feketén-fehéren leírta, milyen rendelkezések és lehetőségek társulnak a történelmi családnevekhez, ha él még a leszármazott. Márpedig amennyiben él, minden szervezetnek kötelessége a család vagy a famíliát képviselő jogi személy, alapítványvezetés engedélyét kérni.

Tett konkrét jogi lépéseket a Széchenyi név önök által jogtalannak ítélt használata megszüntetéséért?

Önmagában elég elkeserítő az is, hogy sokan tudomásul sem akarták venni, hogy a Széchenyiek még élnek. A parlamentben is megkérdezték tőlem, honnan kellene tudniuk, hogy valóban a Széchenyiek leszármazottai vagyunk. Nem bonyolult: ott van egy nemesi almanach, Gudénusz János genealógus összeírása, a személyi azonosságunk dokumentumai. Bátran mondhatom, az arisztokrácia nem elfogadása a kommunista rendszer hagyatéka. Az alapítványnak számtalan rendezvénye és feladata van, az Óbudai Egyetemtől, ahol előadás-sorozatot tartunk, a Magyar Nemzeti Múzeumtól, ahol díjátadót rendezünk, a Thököly úti Iparkamarától, ahova díjátadót szervezünk, határozott biztatást kaptunk a munkánkra. Más szervezetektől, intézményektől nem mindig, talán gazdasági okok miatt. Gondoljunk csak a Széchenyi Kártya Programra vagy a Széchenyi 2020 Programra. A fura helyzetet remekül példázza, hogy Kinga lányom, amikor még alig tudott olvasni, felfedezte a városban, az egyik kukásautón a Széchenyi feliratot. „Anya, miért van a kukán a mi nevünk?” – fordult felém. Az, hogy a nagycenki kastély rossz állapotban van, ugyancsak méltatlan. A kastélyprogramon több mint hárommilliárdot ítéltek meg a felújítására, a miniszterelnökséggel van is együttműködésünk, eszerint az örökséget közösen védelmezzük. Orbán miniszterelnök úrral volt találkozónk, abszolút szimpátiával tekintett a terveinkre, de rajta kívül álló okokból negyedik éve nem kezdődött meg a felújítás. 2015-ben írtam levelet a miniszterelnökségnek, az egyházi kézben elhanyagoltan vegetáló temetőnk ügyében, sok-sok fotóval ellátva a kérelmet. A mauzóleum kápolnáját még abban az évben felújították. Most már a nagycenki polgármesteri hivatal tulajdonában áll a temető, méltón gondozhatjuk. Kovács Vilmos, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka tavaly decemberben vezényelte le az Alajos-mauzóleum újraavatási ünnepségét.

Hogyan sikerült elérnie és megnyernie a kormányfőt ehhez a fontos ügyhöz?

Eperjes Károly színművész segített, vele jó barátság alakult ki. Megkértem, hogy segítsen nekünk ebben a tervünkben. A Jóisten minden napomat segíti annak érdekében, hogy előrébb és előrébb jussunk a Széchenyiekért, a magyarokért vívott missziónkban. Sokat imádkozom a családhoz is, hiszem, hogy segítenek.

Az egész családja bekapcsolódott az alapítvány működésébe?

Széchenyi Géza mellett a testvérem, Gábor, a másik testvérem, Krisztián, valamint a négy gyermekem. Azok a fiatalok, akik még nem töltötték be a tizennyolcat, hasonlóképpen mellénk álltak, a legújabb generáció aktivitására Géza tizenhat éves leánya, Lili a legjobb példa.

Önerőből teremtették elő az alapításhoz és működéshez nélkülözhetetlen anyagi feltételeket?

A szellemi tőkét érzem igazán a miénknek. Rengeteg önkéntessel kezdtünk dolgozni, folyamatosan pályáztunk, aztán kaptunk pénzt arra, hogy valamit tudjunk tenni.

A Gróf Széchenyi Család Alapítvány és a Stádium Társadalmi és Kulturális Hírlap 2018-ban alapította meg a Stádium-díjat, amely Széchenyi István szellemi, erkölcsi és keresztény értékrendjét szimbolizálva a társadalom legkiválóbbjait ismeri el tudomány, közélet és művészet kategóriában. Jár pénzjutalom az elismeréshez?

Nem, de minden esetben felkérünk fővédnököt, jelenleg Kásler Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának minisztere tölti be ezt a tisztséget. Az Év Széchenyi Vállalkozása Díj fővédnöke pedig Varga Mihály pénzügyminiszter. Ezek a védnökségek nem azt jelentik, hogy függünk a kormánytól, de szép gesztusok. Ami az utóbbi díjat illeti, nagyon fontos elismerés, hogy a pénzügyminisztérium beállt mögénk, kiemelkedően hasznosnak tartják az elképzelésemet. Azt gondolom, amit a legnagyobb Széchenyi is gondolt, hogy a gazdaság és a kultúra nincsen meg egymás nélkül. Ezért is hiszem, hogy a magyar gazdaság fejlődéséhez hozzá kell járulnunk valamilyen mértékben. Az első vállalkozói díj átadásakor a Nemzeti Múzeumban, az alapító nevét viselő Széchényi-teremben, Széchényi Ferenc freskója alatt adtuk át a díjat. Mára kinőttük ezt a helyiséget, át kellett menni egy másikba. Ott is egyenes gerinccel kell állni, megfogni a másik kezét, megfogalmazni, hogy a jó vállalkozóknak nem csak a saját érdeküket kell nézniük. A felelősségvállalásnak minden vállalkozó számára evidenciának kellene lennie.

Hankiss Elemér szociológus már az 1979-ben megjelent Társadalmi csapdák című munkájában megfogalmazta, hogy a sikeres társadalom kizárólag jól működő kisközösségekre épülhet. Az önök által életre hívott Széchenyi Szabadakadémia is szociális hálót próbál építeni a havi egyszeri tudományos-ismeretterjesztő előadásaival?

Ötödik éves a vállalkozói díj, a kitüntetett vállalkozók jó kapcsolatban maradtak velünk, idén üzleti klubot is elindítok, ahol egymással kommunikálhatnak. A közösségek nélkülözhetetlenek a társadalomban, ezt vallom én is. A Stádium-díj ezért az ifjúságot szólította meg, a Kárpát-medence összes iskolása jelölhetett általuk érdemesnek ítélt személyt, de nem csak ők szavaztak. Példaként említhetném a szóban forgó szabadakadémiai előadás-sorozatot, de 2020-ban – Szinte Lóránd online marketingszakemberként dolgozó barátunk segítségével – elindítottuk a Széchenyi Meetup rendezvénysorozatunkat a Nemzeti Múzeumban, ahol közéleti figurákkal járunk körül olyan témákat, mint amilyen a kisebbség vagy a stressz, netán a teljesítmény.

Miért táboroztat az alapítvány a szabadakadémiai oktatás mellett?

2015 óta van táborunk, amikor először jöttek el a gyerekek, ötödikesek voltak, négy év alatt minden nyáron velünk voltak egy hetet, most, a gimnázium kezdete előtt engedtük el a kezüket. Jártunk együtt Budapesten, Csurgón, Fűzfőn, Nagycenken. Nagycsaládból származó, jól tanuló gyerekeknek szerveztük, akik szerették volna megismerni a Széchenyi családot és annak örökségét. Pályázat útján lehetett jelentkezni, ha valaki hátrányos helyzetű volt, segítettünk rajta, de arra ügyeltünk, hogy ezt ne verjük nagydobra. 2020 nyarán is indul tábor, a jelentkezőknek kézzel írt levelet kell írniuk arról, miért akarnak megismerkedni a Széchenyiekkel, emellett négy egész feletti tanulmányi átlaggal kell rendelkezniük. Amúgy év közben is tartjuk a kapcsolatot egymással, a helyszíneken pedig Géza nagybátyám mellett a gyermekeim is jelen vannak.

Ön felelős a kapcsolattartásért?

Én vagy a gyerekeim, szoktam válaszolni a kicsiknek. Facebookon és Instagramon is elérhetőek vagyunk (előbbin ezernégyszázan követnek minket, ami egészen jó kiindulási alap), bár van kommunikációs kapcsolattartónk.

Milyen a táboroztatott gyermekek társadalmi eloszlása?

Az ország minden pontjáról és a határon túlról is jöttek hozzánk középosztályból származó gyermekek. Tavaly már nemcsak barátságok, hanem szerelmek is szövődtek a táborban. De a gyerekekben annyira hiszek, hogy a Stádium Társadalmi és Kulturális Hírlapot a magyar diákság számára ajánljuk fel, ennek január végén volt a sajtóbejelentése.

Nehéz értékorientált közönséget szervezni napjainkban? A szabadegyetemi előadásaikon részt vevő hallgatóság egy felsőoktatási auditórium felét sem töltené meg.

Esetenként harmincan vagyunk minden hónap utolsó szerdáján az Óbudai Egyetem épületében, ahol szuper előadókat hallgathatunk. Idén megpróbálom mozgósítani a fiatalabb polgárokat is, ezért online és marketing témakörben is lesznek előadások.

Tudatosan polgárokat említ az interjúban, önmagát is így adresszálta, mégis használja a grófi előtagot. Érzi ennek a kettősségét?

Az előtag hozzátartozik a nevünkhöz, az 1947. évi IV. törvénnyel nem szabadott volna tiltani a használatát. Van egy Orbán Viktorhoz eljuttatni kívánt petíciónk, amelynek segítségével talán szóba kerülhetne a törvény módosítása – nem azért, hogy előjogokat kapjon a hazai arisztokrácia, hanem az erkölcsi jóvátétel miatt. Eddig nagyjából háromszázan írták alá, s még jó ideig bárki megteheti a szabadakadémián és az alapítvány honlapján.

Idén tölti be ötvenedik életévét, gyermekei közül Márk elismert fotográfus, Viktória lányát pedig tavaly eljegyezték. Magánéletében és a munkában mire helyezi a hangsúlyt a 2020-as évben?

Folytatni fogjuk a Történelmi Magyar Családok Emléknapját, ahol tisztelegni tudtam a nemes családok előtt, akik Mátyás király óta a hazát építették. Két évvel ezelőtt jött az ötlet, rengetegen voltunk, gyertyát gyújtottunk a Nemzeti Múzeumban, kerekasztal-beszélgetésen vettünk részt. 2019-ben már háromszáz család jelent meg a múzeumban, valamint a szomszédos Kálvin téri református templomban, ahol ökumenikus istentiszteleten vettünk részt. És szeretnék tenni valamit a Kishamis érdekében is, a dédapám vitorlását a nagyapámtól az államosítás korában vették el. A második világháború előtt a bevonuló idegen hadak elől azok süllyesztették el, akik nem akarták, hogy egyesek jogtalanul bitorolják. Most nincs a család tulajdonában, mert a jelenlegi birtoklói úgy tartják, gróf Széchenyi István hagyatékát képezte, amely azért sem igaz, mert 1896-ban készült el, másrészről hajópapírok bizonyítják, hogy a dédapám volt a tulajdonosa. Szóval, nálam a kötelezettség és a magánélet nem válik ketté.