Teó, Leó, Lora és a többiek

Hogy később melyik nemzetiséget választják, az azon is múlik, melyik nyelvet szívják magukba az anyatejjel, azaz, a magyar apa nem úgy gondolja-e, hogy majd, ha nagyobbak lesznek, megtanítja őket magyarul, vagy a kezdet kezdetétől, szigorúan elválasztva, mindkét nyelven szólnak hozzájuk. Sok szülő véli úgy, legegyszerűbb, ha szlovák óvodába, szlovák iskolába íratja a gyerekeit, ezzel tesz nekik jót, ami némelyik magyar családrak is vonatkozik. Vannak azonban olyanok is, az utóbbi időben elég szép számmal, akik, bár vegyes házasságban élnek, magyar iskolába adják a gyerekeiket, hiszen szlovákul megtanulnak, a magyar kultúrát, történelmet pedig csak ott ismerhetik meg alaposabban.

Balatoni nyár után

Petra Nagyová-Džerengová minden reggel bepakolja három gyerekét az autóba, átkocsikázik velük Pozsonyon, először Lorát, a legkisebbet adja le a magyar óvodában, utána a harmadikos Teót és a másodikos Leót a Duna utcai iskolában. Két éve, a tanévnyitón figyeltem föl rájuk, a fél család elkísérte a fiúkat, ott volt a papa, a mama, a nagyszülők, a nagynéni férjestül, egymás közt szlovákul beszéltek, csak az apa szólt magyarul a gyerekekhez. Később azt tapasztaltam, hogy Petra a szülőtársaknak magyarul köszön, igyekszik mindenkivel magyarul beszélni.

– Férjemmel a közgazdasági egyetemen ismerkedtünk meg, közös ismerőseink hoztak össze bennünket. Azt hiszem, azzal vettem le a lábáról, hogy én voltam az első szlovák, akit ismert, akinek magyarnyelv-tankönyve volt – meséli Petra, aki tizenhat évesen kezdett magyarul tanulni. A Balatonnál nyaraltak, elvarázsolta, hogy a szobában szőnyeg van, minden szobához fürdőszoba tartozik, a szálloda udvarán aerobikoznak. – Majdnem három hetet töltöttünk ott, a magyarok oroszul nem akartak kommunikálni, legföljebb angolul meg németül. Kézzel-lábbal értekeztem velük, később leveleztünk, akkor határoztam el, hogy megtanulok magyarul.

Kassán, a művelődési házban indítottak magyarnyelv-tanfolyamot, oda iratkozott be, bár édesanyja furcsállotta, azt az érvet azonban nem tudta kiforgatni, hogy jól jöhet lánya magyarnyelv-tudása, hiszen minden évben átruccantak Miskolcra bevásárolni. – Anyám szlovák, apám ruszin, a nagyszüleim se tudnak magyarul. Egy évig jártam a tanfolyamra, de nem tanultam meg szinte semmit, ám a könyvem megmaradt, s amikor megismerkedtem a férjemmel, újra elővettem.

Két héttel az után, hogy megismerkedtek, Nagy József bejelentette Petrának, feleségül veszi. Kilenc hónap múlva összeházasodtak. Az ifjú férj utánanézett, hol lehet Pozsonyban magyart tanulni, s Petra beiratkozott a Magyar Kulturális Intézet tanfolyamára. – Egy évig oda jártam, majd egy évig magánúton tanultam Zatyko Kláránál, de ő folyton szlovákul beszélt, inkább magam tanultam, intenzíven, naponta két–három órát. Most értem meg igazán a Dél-Szlovákiában élő magyarokat. A férjem dunaszerdahelyi, ott él a rokonsága, nekik nagyon nehéz lehet a szlovák elsajátítása, hiszen sokan közülük ritkán kerülnek szlovák közegbe. Nekem a magyar nehéz, mert más nyelvcsalád, más logika. A férjem is csak itt, Pozsonyban tanult meg szlovákul, egy kelet-szlovákiai fiúval lakott a kollégiumban, az ottani nyelvjárást tanulta meg.

Petra több nyelven beszél, anyanyelve, a szlovák, férje anyanyelve, a magyar mellett angolul, franciául és németül.

– Mindig azt terveztem, hogy a gyerekeink mindkét nyelvet megtanulják, sajnos, a barátaink, ismerőseink többsége szlovák, s amikor megszülettek a gyerekek, a férjem is szlovákul beszélt velük. Háromévesen, amikor magyar óvodába kerültek, az egyik óvónő figyelmeztetett bennünket, ha azt akarjuk, hogy rendesen megtanuljanak magyarul, a férjem csak így beszéljen velük, én meg kizárólag szlovákul.

A gyerekek mindkét nyelvet elsajátították, és Petra szerint nagyon jó, hogy mind az öten tudnak magyarul is, szlovákul is, mert mindig mindnyájan be tudnak kapcsolódni egy-egy beszélgetésbe, nem kell szlovákra váltaniuk miatta. – Miután óvodába kezdtek járni, egykettőre folyékonyan beszéltek magyarul, és az iskolában sincs velük gond, ráadásul a házi feladatok legnagyobb részét a napköziben elkészítik, ami a szlovák napközikre nem jellemző. A matematikával volt egy kis problémám, meg kellett tanulnom a kifejezéseket, aztán rájöttem, hogy ez sem segít, én humán típusú vagyok – meséli nevetve Petra.

S hogy mit szólt a ruszin nagypapa és a szlovák nagymama, amikor magyar iskolába íratták a gyerekeket? – Apám nagyon toleráns, anyám inkább gyakorlati szempontból ellenezte, mondván, minek hordjuk őket a városba, amikor a közelben is van iskola. Ez nem áldozat, azt szeretném, ha jól megtanulnának magyarul, ami Pozsonyban ma már nem olyan egyszerű, az utcán alig hallani magyar szót.

A gyerekek tehát a kölcsönös tisztelet, tolerancia jegyében nevelkednek, sem édesapjuk, sem édesanyjuk nem szeretné, ha féltéglás magyarok vagy „hejszlovákok” lennének. – Sok a vad nacionalisták közt az olyan ember, aki vegyes házasságból származik, de az egyik ágat elhanyagolták nála. A nagyobbik fiam már megkérdezte, magyar-e vagy szlovák, amire csak azt tudtam neki válaszolni, hogy apai ágon magyarok vagytok, anyai ágon szlovákok. (g. á.)

Mondd, hogyan beszélnek otthon a lányok?

– Ha összesúgnak, nagyon fontoskodóak, nem is vihognak, akkor egészen biztosan nem mindennapi dologról lehet szó. Valószínűleg születésnapi vagy valamilyen más meglepetést készítenek. Ugyan nem értem, miről beszélgetnek, de az arckifejezésük, a beszédmodoruk, mindent elárul - meséli Turner Janka, s nagyokat kuncog: – Bitangok, mert nagyon élvezik, hogy titkolódzhatnak előttem. Krisztina és Martinka a papával és egymás között is magyarul beszél, csak hozzám szólnak szlovákul. ĺgy van ez évek óta, és így van ez jól. Én, sajnos, nem tudtam megtanulni magyarul, nagyon nehéz nyelv. Csak sejtem a mondanivalót, mert néhány magyar szó azért rámragadt.

Kiskorukban a gyerekek csak szlovákul beszéltek, hiszen a mama volt otthon velük, vele játszottak, ő vitte őket a játszótérre, és ő árulta el nekik az élet első titkait. Édesapjukkal általában csak este találkoztak, hiszen Turner Miklós, a szlovákiai Atomfelügyeleti Hivatal külügyi osztályának vezetője, nagyon elfoglalt. Az esti órákba pedig gyakran csak egy-egy mese fért bele.

Persze, mások voltak a hétvégék. A családfő beültette az egész pereputtyot az autóba, és irány Csákány. Ebben a szép kis csallóközi faluban, a víkendházban és a kertben tudták lerázni magukról a hétköznapi stresszt. Krisztina és a mama itt töltötte a nyarakat is: Jankát befogadták maguk közé a csákányiak, Krisztinát pedig a helyi óvodások, akiktől egykettőre megtanult magyarul, úgy csacsogott, mint egy született csákányi kislány. Keresztszülőket is itt választottak neki.

Nem is töprengtek sokáig a szülők, hatéves korában Krisztinát beíratták a pozsonyi Duna utcai magyar iskolába.

– Én ajánlottam az iskolát –mondja Miklós. – Egyrészt azért, mert közel volt, hiszen mi is a Duna utcán lakunk, másrést, mert én is ebbe az iskolába jártam, elsős korom óta az érettségiig. Tudom, mit adhat ez az iskola, milyen a színvonala, ismertem a tanárokat, akadtak köztük olyanok is – például Morvay tanár úr –, aki engem is és a lányaimat is tanította. Úgyhogy számomra teljesen egyértelmű volt, hogy a gyerekeim ebbe a magyar iskolába járjanak. A feleségem pedig egyetértett.

– Bevallom, egy kicsit önző is voltam – folytatja Janka. – Abban reménykedtem, hogy nem kell majd tanulnom a gyerekekkel, ez Miklósra marad. Én a háztartással törődök, bevásárolok, mosok, vacsorát főzök, a gyerekek pedig az apjukkal tanulnak. Idilli családi kép. Csakhogy ez nem mindig jön be. Ha a férjem nem ér rá, kénytelen vagyok beszállni a tanulásba. Néha bizony elég nevetséges helyzetekbe kerülök. Krisztina, aki most elsős gimnazista, például egy tanévzáró magyar dolgozatot ismertetett velem. Nem győztem olvasni a szöveget. Á, ilyen szó volt benne, fedeztem fel egyszer-egyszer nagy örömmel a hallottakat.

– Ha kell, segítek az angollal, a matematikával, fizikával és a földrajzzal, de általában nincs semmi gond a lányokkal. Jól tanul mind a kettő – mondja Miklós.

Pedig Martinka, aki most hetedikes, egészen más alapokkal került a Duna utcai iskolába. Szinte semmit nem tudott magyarul. Kiskorában sokat betegeskedett, féltették a szülők, nem adták óvodába, kevesebb időt töltött magyar környezetben. De egy percig sem kételkedtek abban, hogy neki is a magyar iskolában a helye.

– Az első osztályban aztán elképedve hallgatta az osztálytársait, mert nem értette őket. Lebigygyesztette az ajkát, ebből látszott, hogy nagyon szomorú. Sokszor sírva jött haza az iskolából, úgy érezte, ki van közösítve, nem tud semmit. Segítettük, ahogy tudtuk, a feleségem is vele együtt tanulta a magyar verseket. Neki nehezebben ment, mint Martinkának. A gyerekek csodálatosak, hihetetlenül gyorsan megtanulják az idegen nyelvet.

Jankát gyakran faggatják a kollégái: – Te, mondd, hogyan beszélnek otthon a lányaid? – Hát, magyarul – válaszolja. Némelyikük bosszankodva vág vissza: – És te ezt hagyod?

– Miért ne?! (u. g.)

Egy monarchiabeli család

Rimaszombatban ma sem és néhány évtizeddel ezelőtt sem volt ritka a vegyes házasság. A lakosság mintegy hatvan százaléka szlovák nemzetiségű, negyven magyar. Mindenki másként éli meg, hogy vegyes házasságból származik. Boros András harmincéves magánvállalkozó számára természetes a kétnyelvűség, miközben identitástudata egyértelműen magyar.

– Hogyan élte meg gyermekként azt, hogy vegyes házasságból származik?

– Minden különösebb nehézség nélkül. Édesanyám szlovák, édesapám magyar, anyai nagyapám karlsbadi német, nagymamám viszont magyar. A mi családunk nagyon kevert, mondhatni igazi monarchiabeli. Nálunk soha nem volt probléma a tolerancia kérdése. Minden nemzet kultúráját egyformán tiszteltük. A nagyszülőkkel például szlovákul beszéltünk, édesanyámmal magyarul is, meg szlovákul is. A család egyik fele, anyai ágon, inkább szlovák, míg az apai oldalról magyar. Mindenkihez, mindig azon a nyelven szóltunk, amely a legtermészetesebb volt a megszólításhoz. Soha semmilyen gondot nem okozott, hogy a család több nemzetiségű. Édesanyám és édesapám valószínűleg megegyezett abban, hogy mi magyar iskolába fogunk járni, holott anyukám a szlovák tanítási nyelvű alapiskolában tanított.

– Annak idején az ön édesanyja volt az egyedüli angol szakos nyelvtanár Rimaszombatban. Ennek volt valamilyen hatása?

– Természetesen. Ennek köszönhetően a bátyám is és én is már gyermekkorunkban elkezdtük tanulni az angol nyelvet, így is beszéltünk anyuval. Nagyon sokat köszönhetek ennek az otthoni „nyelviskolának”, hiszen ma jól tudom kamatoztatni a nyelvtudást.

– Hogyan alakulhat egy vegyes házasság egy ilyen nemzetiségileg kevert városban?

– Minden azon múlik, ki a dominánsabb a családban. Nálunk is édesanyám foglalkozott velünk, részben szlovákul, de magyarul is. Szlovák óvodába jártam, majd magyar alap- és középiskolába, az egyetemet szlovák nyelven végeztem. Sokan kényelmi szempontból választottak szlovák iskolát, nálunk ez nem fordulhatott volna elő. Nagyon egyedi eset minden vegyes házasság. Az, hogy hogyan alakul a családban a nemzetiségi hovatartozás a későbbiekben, mikor már gyermekeik születnek, mindig azon múlik, ki mennyire tud toleráns lenni, ki hogyan képes elfogadtatni magát. Nem hiszem, hogy baj lenne a vegyes házasságokkal, nem is befolyásolható ezeknek a száma az utóbbi időben. A bátyám szlovák lányt vett feleségül, az én barátnőm magyar. A sógornőm nagyon toleráns, már tanul magyarul. Hogy milyen iskolába fog járni a bátyám gyereke, ez azon múlik, hogy miben tudnak megállapodni. Én természetesnek tartom, hogy ha lesz gyerekem, magyar iskolába jár majd, de az idegennyelv-tudást fontosnak tartom. Nálunk nem lesz téma, hogy milyen iskolába fog járni a gyerek. Édesapám is nagyon nyitott volt és toleráns, rokonaink élnek Romániától Ukrajnán át Csehországig. Akinek érdeke és a lelke diktálja, az mindenképpen megtanul magyarul. Igyekezni kell megőrizni a magyar nemzetiséget és a magyar nyelvet. Semmi gondunk nincs azzal, hogy ki milyen nemzetiségű, azt hiszem, európai mércével is lehet magyarként élni. (sz. z.)