Téli vízbeesések, iszappakolás és hasonló örömök

Persze, nem akkor, amikor a horgaink bedobva várják a kapást, mi pedig a vízből kiguvadt szemmel nézzük, hogyan jár vitustáncot a parton a bot. Erre is volt példa ifjú koromban, azóta igyekszem kerülni ezt a figurát.

Horgásznak parton a helye

Nagybátyámmal a Kurinci-tavon pontyoztunk. A tavat ezen a néven manapság hiába keresnénk, azóta – a teremtő a megmondhatója, milyen logika szerint – átkeresztelték Zöld Vízre, ami lehet, hogy jellemző, de nem vall túl nagy fantáziára. Miért tették, felfoghatatlan. Szóval, ültünk Kurincon, és hiába vártuk a kapást. Pedig a Rimaszombat közelében fekvő szép tóban lavórnyi kövér potykák laktak akkoriban, de aznap valahogy megmakacsolták magukat. Vagy, mint később kiderült, a megfelelő pillanatra vártak. Az agylágyító melegben hamar elfogyott a türelmem. Le a ruhát, be a vízbe! Éppen befelé csápoltam, amikor Béla bácsi kiabálására lettem figyelmes. Kétségbeesetten kapaszkodott a kávába hajolt botomba, én pedig, bár sosem voltam gyorsúszó, minden erőm összeszedve kavartam kifelé a vízből. Elkéstem. Mire odaügettem hozzá, éppen akkor szakadt el a zsinór egy bánatos csattanással, a vízben pedig egy jókora burvány kavargott, közepén egy másodpercig látott akkora sárga pontyfarokkal, mint egy lapát.

– Te is tudod, mikor kell fürödni, kölyök! – szidott Béla bátyám, aki ügyes horgász volt, de nem ismerte a felszerelésem, és nem tudott lazítani a féken. Az egész napi horgászat után hal nélkül (pontosabban egy árva compóval), lógó orral motoroztunk hazafelé, szidva a véletlent meg a halak ravaszságát. Nagybátyám évekig emlegette a sztorit meg a csehszlovák gyártmányú orsót, amelynek leragadt a fékje.

– Életemben nem láttam akkora pontyot – morogta valahányszor az orra alatt, miközben a hal az évek múlásával egyre nagyobbra nőtt az emlékezetében, végül már gigantikus méreteket öltve a Loch Ness-i szörnnyel is versenyre kelhetett volna. Azóta, ha csak tehetem, nem lubickolok horgászat közben.

Egy váltás zokni

A nyári fürdőzés azonban, akárhogyan is, kellemes élmény. Nem úgy a késő őszi kényszerű feredőzés. A bodaki ágvizeket vallattuk barátommal. Mivel a sétáltatós, kishalas módszer nem akart beválni, barátom villantózni kezdett. Nem is a csukák reményében, csak úgy „bármire” hajigált az egyik betonzárás tetejéről. Talán az ott kóválygó balinok közül remélt megcsípni egyet a kifolyó alatt kavargó, oxigéndús vízből. Ismerősök jöttek, beszédbe elegyedtem velük. Oldalra pislantva láttam, hogy a haver lejjebb merészkedett a gáton, egészen a vízig. Csak bele ne pottyanjon, gondoltam. Elég egy rossz mozdulat, és nyakig ülhet a hideg vízben, s ilyenkor, november elején ez nem tréfadolog. Talán nem kellett volna erre gondolnom, mert alkalmi beszélgetőtársam egyszer csak a hátam mögé mutatva mondja:

– Nézd a marháját, ez meg fürdik!

Kapom hátra a fejem, s látom ám a barátomat nyakig a vízben! Akkor már rémülten kiabált. Szerencsére alig másfél méteres volt a víz, ki is rángattuk belőle hamar. Elkékült szájjal szentségelt, mi meg rázkódtunk a röhögéstől.

– Ilyenkor már nem lehet kézzel halat fogni – jegyezte meg valaki.

– Csomagolhatunk – morogta a haver dühösen –, nem akarok tüdőgyulladást kapni.

– Nem fogsz semmit kapni. Legfeljebb egy pár meleg zoknit meg egy száraz jégeralsót – feleltem, és előkotortam a hátizsákból az életmentő ruhadarabokat. Pecáztunk tovább, meg volt mentve a helyzet. Mert ilyen-olyan ruhadarabok (ing, nadrág stb.) voltak ugyan a kocsijában, de zokni nélkül fabatkát sem ért volna a dolog.

Két szék közt a pad alá

Pontosabban a vízbe, és nem két szék közéből, hanem csónakból. Ez a sztori is Bodakon történt, csak jóval később, december elején, egész pontosan Mikulás tájékán. Nem is tudom, mi ütött belénk, hogy csónakázni szottyant kedvünk. Azt hiszem, C. Laci barátunk ültette a bogarat a fülünkbe, hogy szálljunk vízre.

– Ugyan, hol keresnétek most a halat a partról? Nem ott van az már, mint nyáron meg ősszel! Bemegyünk csónakkal, mutatok egy-két tuti helyet. Aztán vagy fogtok, vagy nem.

Mutatott is, majd kitettük a partra, mert sietett a kultúrházba a Mikulás-délutánra, ahol az unokája szavalt. Mi meg szerencsétlenkedtünk alkonyatig. Egy árva keszeget se fogtunk. Már úgy dideregtünk, hogy a ruha le akart esni rólunk, amikor összenéztünk: Kell ez nekünk? Na, tűzzünk el innen, mielőtt megfagyunk! Kieveztünk a billegő ladikkal a sáros, sikamlós, meredek parthoz, ami elég nagy meggondolatlanság volt. A haver még csak kikászálódott valahogyan. Kiadogattam a botokat meg a többi cuccot, aztán nagy merészen kiléptem a partra. Úgy is maradtam. Akár a nyitott olló: egyik lábam a parton, másik a csónakban.

– Hinnye, aztakutya ...ssza meg...!

Valami ilyen sűrű ballada szakadt ki belőlem, mielőtt derékig beletoccsantam volna a jéghideg vízbe. Millió tűszúrás, csontig hatolva. Aki próbálta, tudja, milyen az. Kicuppogtam a partra, le a bakancsot, ki a vizet belőle! Éppen ott ugráltam fél lábon, mint a fenékbe lőtt gólya, amikor odafent a töltésen megjelent C. Laci, a lánya meg az unokája. Megbabonázva nézték a mutatványt. Mire szörcsögő bakancsomban beslattyogtam a faluba, már a fejem búbja is csilingelt a képzeletbeli jégcsapoktól. Laciéknál aztán be a fürdőszobába. Hideg víz, forró víz, mindenféle kúra után lassan eljutottam addig a pontig, amikor legalább felelni tudtam az élceikre, amelyek lényege az volt, hogy a Mikulás-délután elbújhat a műsorszámom mellett. Azóta kerülöm a csónakot, különösen télen, s különösen akkor, ha nincs velünk egy tapasztalt ladikos vízi ember.

A sár mint szúnyogriasztó

A Kis-Dunán lógattuk a horgainkat. Szeptember volt, ettek a halak rendesen, gondolom, készültek a téli koplalásra, ezért igyekeztek megtömni a bendőjüket. Dévéreket, kárászokat fogtunk vegyesen, akadt egy-egy potyka is. Nagyon kellemes volt a pecázás. Elugrottam a bokrok közé, s amint jövök vissza, s nézem a havert, nem ismerek rá. Valahogy megváltozott. Fülig sárosan, csöpögve ácsorgott, és dőlt belőle a szitok.

– Megfürödtél? – kérdeztem, alig palástolva a jókedvem.

– Meg, azannya...! De legalább nem esznek úgy a szúnyogok.

– Hát, az is szempont – feleltem –, de arra biztos, hogy a sár a legjobb?

Mint kiderült, behajolt a haltartóért, hogy belecsusszantson egy dévért, amikor a tornacipője elindult a víz felé, benne az emberrel. Meg sem állt, csak derékig az iszapban.

– Tényleg, említettem már, hogy a vízhez bakancs kell? – kérdeztem gonosz oldalvágással.

– Nem szeretem a bakancsot! – röffent vissza.

Ebben maradtunk. Ki a bakancsot, ki a sarat. Vagy az iszappakolást, ruhástól.

– Ki tudja, lehet, hogy gyógyító itt az iszap. Legalább nem leszel reumás.

Egyszóval kész öröm a peca. Ám ahogy haladnak az évek, s az ember csak nem fiatalodik, nem árt kerülni a veszélyes helyzeteket. A humor lehet kiapadhatatlan, az egészség azonban fogyóeszköz, vigyázni kell rá.