Teakúratúra

Épp most kezdek kilábalni a náthalázból, már az előírt antibiotikumok száma is jócskán megcsappant az orvosságos fiolából, s az ágyam mellé készített termoszt hiába pumpálom meg újra, csak hörög meg hörög, pedig úgy nyomkodom a tetejét, mint béreik megemelésekor parlamenti képviselőink a szavazógombot. Forralni kell újabb adaggal. Mert ilyenkor, náthakór idején, forró tea nélkül nehezebb kiűzni testünkből a bennünk lakozó kórokozókat.

Évek óta tart a teaivás iránti vonzalmam, voltak időszakok, mikor beosztottam, milyen fajtát forrázzak le, ázalogtassak. Gyermekkorom meghűléses napjait a majoránna fűszerből készült főzet enyhítette. A kamillavirág gőzében is sikerült néhány percre átjárhatóvá tenni a légutakat. Ha törülközőt vagy mosogatórongyot borítottam a fejemre, s úgy lihegtem a párában, nem kellett tartani az orrban a forgalmi dugótól sem, ideig-óráig. Nem sokáig bírtam az inhalációt a nagy hőben. A teaivás más. Annak megvan a maga szertartása, kultúrája, hagyománya. Ennek Mátyus István is egy fejezetet szentel híres művében, a Diaetetica címűben, melyben egy amsterdami híres tudós consult és nagy orvost, Tulpiust idézi, miszerint „ennél a fűnél semmi nincs hasznosabb mind az életnek késő vénségig való nyújtására, mind az egészség minden akadályainak elhárítására... A fejedelmi emberek is nem átallják ezt a füvet maguk barátjaiknak maguk megfőzni, és a maguk palotáikban ehhez való csuprokat, tölcséreket, háromlábú vasakat, csészéket a sok ezer aranyakkal megvásárolva tartani.” Hadd tegyem hozzá gyorsan, a teázás kitűnő alkalom a szóváltásra, eszmecserére, vagy ha egyedül vagyunk, s ha van bennünk hajlandóság, a meditálásnak is fontos segédleve lehet.

Voltak időszakok, mikor magam jártam a természetet kis gyógynövény-határozómmal, hogy megkülönböztessem egymástól a herbafajtákat. Volt úgy is, hogy először megszedtem tarisznyámat a gyógyerővel bíró gyomokkal, aztán odahaza vizsgálgattam meg, mije is jó, mire is jó ennek vagy annak a növénynek a része: levele vagy gyökere, virágja vagy tinktúrája? Sőt, egy tanfolyamot is elvégeztem ez ügyben, hogy könnyebben felismerhessem túrám idején majdani kúrám növényét. Már a keresett herbathé megtalálása felért egy kiadós kúrával. Megizzadtam, mint pumpázás után nyakig betakaródzva.

Aztán egyre kevesebb idő jutott a túrákra, egyre ritkábban akadtam leforrázásra alkalmas növényre – már majdnem az ibolyáknak és gyöngyvirágoknak estem nekik, de aztán beláttam, hogy jobban mutatnak azok a természetben vagy a vázában, mintsem forrázatként csészémben. De viccen túl, mindkét virág értékes gyógynövény is ám. A gyöngyvirág legalábbis gyógynövény-határozóm szerint „elismerten jó szívgyógyszer”. Az már más kérdés, kinek van szíve teaként meginni? De hadd idézzem további gyógyhatásait:

„Az agyideg-erősítő hatását is tudták, ezért rendelték fejfájásnál, szédülésnél, melankóliánál. Ez utóbbi esetben a gyöngyvirág mint tüsszentő szolgált. Széngázmérgezésnél, gutaütésnél hánytatót adtak, és levendula, gyöngyvirág ecetes kivonatával ledörzsölték a beteget. A gyökérkivonat impotencia és fehérfolyás népies szere volt. Az orosz paraszt csalhatatlan gyógyszere, vízkórnál, epilepsziánál, vesebajnál és ideges szívbajnál.” Ejtsünk szót az ibolya gyógyhatásairól is, lerövidítem: gyökere köptető, nyugtató is, a vizelési inger gyógyszere, vértisztító. Virága hánytató és hashajtó nagyobb menynyiségben.

Na, ha másért nem, ezért inkább a természetben vagy a vázában hagyom. Folytathatnám okos könyvem további, egészséget szolgáló meghatározásaival, de ha nagyon komolyan venném, egészségem megőrzéséért teljesen kigyomlálhatnám anyósom takaros virágoskertjét. Mind az aranyesőt, mind az árvácskát, de még a kertünkben lévő borókafenyőt is, ha kellőképpen, szakszerűen kivágom, teaként megihatom.

Ha szükséges, manapság a patikákba vezetnek gyalogtúráim, s ott kedvemre válogathatok a gyógykúrateákból. Igaz, nincs ingyen, ez nem Isten patikája, de legalább környezetkímélő gyógyteaivó maradok.