Tavaszváró

A pihenő föld jelekre vár, hogy lágyan elomolva befogadhassa az élet folytonosságának magvait. Hiába már a föld ereje, ha nem elég a megélhetéshez a haszna, mert előbb-utóbb mégiscsak számadásra kerül a sor. Ezt igazán csak a földet bérlő parasztember tudja. János bá ízig-vérig az. Mással nem is igen foglalkozhatna itt az Isten háta megetti tanyán. Sok tavaszt ért már meg, arcába írta betűit az élet. Raktárában még ott a tavalyi gabona termésének a java, nem talált vevőre. Igazából csak most érezte helyzetének terhét, most, mikor már mozdul a föld. Ki tudja hányszor járta körül a határt, mintha edzené magát. Bizakodását lassan felfalta az utolsó évek hasztalansága.

Ahogy múlnak a napok, egyre tartózkodóbb, szinte áthatolhatatlan sövényt vont maga köré. Erzsi néném érzi az embere lelkében dúló vihart. János bá álmainak légbuborékait mindig is ő igyekezett reális útra terelni, de ez most más volt. Embere lélektelenül járt-kelt. János bá tudta, hogy a dolgok megértek arra, hogy végképpen elforduljon tőlük, de nem volt ereje hozzá. Borzasztó fáradtságot érzett, szinte nyűg lett az élet. Megfullad bent a lakásban, ki kell mennie az udvarra. Rend uralkodott mindenütt – a két keze munkájának nyoma látszott mindenen. Megállt a vetőgépnél. Keze automatikusan megemelte azt a szórócsövet, amely a földhöz ért. Néhány búzaszem hullott ki belőle. János bá szemében fény csillant, s megkönnyebbülve a lelkéből kitörő nehéz sóhajtól, újjáéledt. Határozott! Szinte futott a magtárig, hiszen ki kell még szelelnie az árpából a pelyvát és az ocsút. Végső soron vetni ebből is lehet!