Tavaszvárás helyett együttérzés és önfeláldozó lábadozás

A tél minden bizonnyal utolsó hóemberének az építésekor Emma minden erejét összeszedve gyúrta egyik hólabdát a másik után, végül apai segédlettel egy üres festékesvödröt nyomott a kissé csáléra sikeredett alkotásra. A kislány estére belázasodott, reggel pedig már felkelni sem bírt, csak fújta az orrát rendületlenül. Néhány napra rá, akkor már komoly arcüreggyulladással, átaludta a délelőttöt, és csapzottan ébredt, szegényke. Emma egyetlen vigasza ezekben a napokban a kutyus, Marci volt, akit hiába csalogattak el a családtagok a kislány nappali lábadozóhelyétől, az öblös foteltől, hűségesen melengette a lázas kislányt. Amikor Emma vacogott, Marcit is úgy rázta a hideg, mint amikor az udvarról könyörgi be magát a reggeli séta után. A kislányt még az ebéd kedvéért sem hagyta el a kutyus, oda kellett tenni egy tálkát a fotel lábához, nehogy szomjan haljon. „Anya, a Tacsi-pacsi nem beteg, csak az én kedvemért didereg!” – nyugtázta bágyadtan a lányka, és visszahanyatlott a párnára. Az egyébként örökmozgó állat ilyenkor alvást színlelt, hogy a kislány nyugodtan pihenhessen tovább.

Janikovszky Éva egyik meséjéből Emma már korábban megismert egy Tacsi-pacsit, és nagyokat mulatott az őzbarna színű tacskó csínytevésein. Az ő kis négylábúja hathetesen, mondhatni teljesen véletlenül került hozzá. Márton napján érkezett, ezért is kapta később a Marci nevet, de a családtagok huncutkodáskor gyakran hívták a jeles meseíró ötlete nyomán Tacsi-pacsinak. Az egész úgy kezdődött, hogy a szomszédoknál, a köztiszteletben álló, törzskönyvezett tacskó házaspár néhány hónapja három szemrevaló kölyökkel örvendeztette meg a gazdikat. Emma „kölcsönbe kapta” Tacsi-pacsit, hogy játszszon vele. Néhány óra elteltével elválaszthatatlanok lettek, és a kislány sírva könyörgött, ne vegyék el tőle a barátját. Amikor másnap Emma bátyja hazatért az iskolából, és a nagyokat ugró jövevény fél pár papuccsal meg egy rágócsonttal kedveskedett neki, a gyerekek már együttes erővel próbálták meggyőzni a szülőket arról, hogy maradhasson. Az eb előbb nevet, majd oltást és kutyaigazolványt is kapott, meg éjszakára kutyaketrecet. Pártfogói, szó ami szó, igazán példásan gondozták.

Ekkor jött Emma betegsége. Bármilyen hihetetlennek tűnik, ezekben a nehéz napokban az alig pár hónapos Marci még nyögdécselni is megtanult, épp olyan elhalóan, ahogy Emma. A háziak meglepetésére, az egyébként rendkívül torkos állat némileg visszafogta magát az evésben, csak a tejet lefetyelte oly mohón, mint korábban. Nem hiszem, hogy a kutyus viselkedéséről értesülhettek volna az odaát lakó tacskószülők. Annyi azonban biztos, hogy legutóbbi hazaruccanásakor a tacsi-pacsi apuka elismerően oldalba biccentette a fiát.