Szúnyog mama, bögöly papa és gyermekeik

Elvált, gyermekét (vagy gyermekeit) egyedül nevelő szülőt találni könnyű, riportalanyt már nehezebb. Még a legkarakánabb édesanya – a gyermeket legtöbbször köztudottan az anyának ítéli a bíróság – sem adta nevét és arcát a riporthoz. Nem is annyira önmaguk, mint inkább a gyermekeik védelmében. Mert a gyerektársadalom kegyetlen: már az óvodában el-elhangzik, hogy „Neked nincs is apukád!” Az ilyesmit a csúfolódó gyermek nyilván odahaza hallja a saját szüleitől, akiknek eszükbe sem jut, hogy apukája (vagy anyukája) mindenkinek van, legfeljebb nem élnek együtt. Zsóka alig másfél év után vált el „zsugori és középkori családfőt játszó” férjétől, kisfiuk alig múlt egyéves. A diplomás, vezető beosztásban dolgozó közgazdász hölgy teljesen elképedt, amikor óvodából hazatérő kisfia szipogva mesélte el a fentebb leírtakat. „Másnap ovi után megvártam az illető gyerek anyját, és közöltem vele, hogy Máténak igenis van édesapja. Az pedig kizárólag rám tartozott volna, mikor találom a fiunkat elég érettnek ahhoz, hogy elmondjam, miért lakunk hármasban a nagymamával. Bevallom, néhány csúnyább megjegyzést is elejtettem, többek között hogy csak egyvalakit ismerek, aki szűzen fogant, képmutató házaspárból viszont annál többet! Én nem akartam képmutató lenni, de azt sem, hogy a fiam az apjától tanulja meg, milyen »az igazi férfiasság«. De a válásunk után azonnal sikerült megtapasztalnom a kiszolgáltatottságot. A vállalkozó exférjem hét éven át havi ötszáz korona gyermektartást fizetett. Amikor először fogadtam ügyvédet, hogy emelést kérjek, a bíróságról kijövet a képembe röhögve mondta: »Látod, pénzzel mindent el lehet intézni!« Mert a bírónő még engem vont felelősségre, hogy miért kérek több tartásdíjat, amikor a nagymamával élünk egy háztartásban, és a válás óta nyilván van is valakim, fizessen csak a mostohaapa. A következő alkalommal már okosabb voltam, jelenleg ezerötszáz korona jár a fiamnak. Egy városban élünk, de a milliókkal gazdálkodó apja még arra sem méltatja a gyereket, hogy a születés- vagy névnapján felköszöntse, és sem karácsonyi, sem húsvéti ajándék nincs. A legfájóbb az, hogy a fiam apai nagyszülei, ha véletlenül összetalálkozunk az utcán, még a fejüket is elfordítják. Az ilyen esetek után Máté még most is hetekig búskomor. Már kamaszodik, mégsem érti, hogy »mivel bántotta meg a nagyiékat«.”

Az apa is lehet áldozat

Vannak nők, akik válás után legszívesebben kiradíroznák életükből a volt férjet. És vannak, akik ezt csaknem szó szerint meg is teszik. Judit első két házasságát nem kísérte gyermekáldás, a harmadik frigyből azonban bűbájos kislány született. Az érzelmileg – talán fiatalsága miatt – meglehetősen labilis Judit harmadszor is felrúgott mindent egy újabb férfi miatt. Igaz, azóta több gyermeket is szült, és kiegyensúlyozott családanya, de előző házasságából született kislányát egyáltalán nem engedi az édesapjával még találkozni sem. Az apa minden követ megmozgatott, de hiába. A bíróság ugyan megítélte a láthatást, ám a volt feleség családostól külföldön él, lakhelyük ismeretlen. „A legszomorúbb – mondta a pár éve szintén új családot alapított, csöndes művészként ismert fiatalember –, hogy a lányomat olyannyira ellenem nevelte az anyja, hogy feltehetően nemtörődöm gazembernek hisz, aki soha nem akarta őt még látni sem. Hogyan és mivel cáfolhatom ezt meg, ha egyszer találkozunk?!”

Szülői rivalizáció

Az idevonatkozó szakirodalomban a válóper, valamint az azt követő (s esetleg évekig tartó) keserű időszak alatt a két szülő között vergődő gyermekek katarzisát a „szúnyog mama” és a „bögöly papa” helyzettel szokták illusztrálni. A gyermekek számára már az nagy érzelmi megterhelést jelent, hogy érzékelik a szülők közötti házastársi konfliktust. Ehhez jön az egyik szülő részleges vagy teljes elvesztése, az esetleges lakóhelyváltoztatás (és ezzel együtt egy másik óvoda vagy iskola), s az új környezethez való alkalmazkodás kényszere. „Szomorú, de bizonyított tény, hogy a házassági krízis elmélyülésének időszakában a napirenden levő veszekedések (esetleg verekedések) során a házastársak a partneri viszony megromlásában a saját szerepükkel alig törődnek, annak minden okát a másik félre hárítják, sőt utólag az együttélés harmonikus időszakát is átértékelik, minek következtében a kapcsolat gyűlölködéssé fajul – összegezte kérdésünkre a neves pszichoterapeuta, Mohás Lívia. – Úgy látszik, a frusztrációk mennyisége az elviselhetetlenségig fokozódik, és ez a partnerek közötti kölcsönös és kíméletlen feszültség levezetésében nyilvánul meg, jóllehet egyéb szociális kapcsolataikban, életvezetésük egészében általában jól alkalmazkodó személyek. A fizikai különválás nemcsak a felnőtt számára jelenti a válási folyamat legkritikusabb mozzanatát. A gyermekek sokkal többet tudnak, és sokkal korábban értesülnek a küszöbön álló válásról, mint azt a felnőttek hiszik. Pontosan tudják, mi is folyik a szülők között. Ezért a helyzetről pontosan kell őket tájékoztatni, de nem szabad olyan információkkal terhelni, melyeket »nem tud elhelyezni«, amelyek rombolják az önértékelését, vagy bűntudatot keltenek benne! Még a kisebb, négy éven aluli gyermekek is megérzik azt a feszültséget, ami az egyik szülő állandó vagy tartós távolmaradását kíséri a válság után. De a gyerekkel folytatott beszélgetések során nem a múlt feltárása a fontos, hanem elsősorban a jövő tisztázása: ez sok bizonytalanságot oszlathat el, és csökkentheti a szorongást. Különösen az olyan házastársi konfliktusok elmondásától óvakodjunk, amelyek rossz fényben állítanák be a másik szülőt! A gyermeket ugyanis soha nem szabad arra kényszeríteni, hogy anyja vagy apja mellett foglaljon állást!” Márpedig ez az, ami rendszerint megtörténik, ha a gyermek már nagyobbacska. A legundorítóbb, ha a gyermeket a bíróságra citálják: Kinél akarsz maradni, fiam (lányom)? A „fiam, lányom” pedig szenved, mert „szeretet” címén mindketten az ő vérét szívják. Különösen szörnyű, ha egyszerre csinálják, és két éhes, frusztrált, saját sebeit nyalogató „vérszívó” falatozik a kicsi gyereken, aki pedig biztonságot, oltalmat és nevelést vár(t) tőlük. Pedig dehogy kutyakötelesség boldogtalan áldozatként elmorzsolni a hátralévő gyermek- és felnőttéveket! A harmincnyolc esztendős, kilenc éve elvált háromgyermekes Andrea legalábbis ma már örül a függetlenségnek. „Az első időszak iszonyú volt! De tényleg! Marci kettő-, Laura négy-, Fanni pedig nyolcesztendős volt. A volt férjem pedig egy vadállat! Az olvasóitok most biztosan azt gondolják, hogy egy kiégett hisztérika nyilatkozik, és való igaz, a válóper idején olyan kiégettnek éreztem magam, mint az elpattant százas villanykörte. Sehol semmi fény. Az exem hadilábon állt a törvénnyel, na nem volt maffiózó, szimplán adót csalt, azt viszont sokat. Az én tudtom és beleegyezésem mindössze annyiból állt, hogy fogalmam sem volt, és nem is érdekelt, honnan kerül minden hónapban tizenötezer korona a családi kasszába. Tomi ugyanis feketézett, és annyira nem voltam hülye, hogy felfogjam, nem kávéban utazik. Csakhogy három gyereket kellett eltartanom, s a kétszintes házunk fenntartása is rengeteg pénzbe került. Szóval, nem kérdezősködtem. El is önt a düh, ha arról olvasok valamelyik magazinban, hogy Jennifer Aniston megunta Brad Pitt mellett a házaséletet, Bruce Willis nem bírta feldolgozni, hogy Demi Moore elveszítette a negyedik gyermeküket, és ezért elhagyta, vagy hogy Tom Cruise világraszóló lakodalmat tervez az új nőjével. A magyar kereskedelmi tévék médiasztárjairól – tisztelet a kivételnek – csak azért nem beszélek, mert náluk már eleve sport, hogy hollywoodi mintára szintén másfél havonta esküsznek és válnak. Egy címlapsztori sok pénzt megér! De azért annyit mégis, hogy amikor én kiléptem a saját, durvulásig fajult házasságomból, már-már ösztönből reagáltam és cselekedtem. A párom a kisfiunk megszületése után alig közeledett hozzám, arra panaszkodott, hogy az állandó stressz miatt nincs erekciója. Bespájzoltam az agyonreklámozott potencianövelő szerekből, de a végeredmény így is csak havi kétszer másfél perc lett. Másfél éves apácalét után adtam be a válókeresetet. A volt férjem ekkor durvult be igazán, féltékenységi kirohanásokkal, ordítozásokkal, és sajnos mindezt a gyerekek előtt. Az én pechem, pontosabban a neveltetésem az oka, hogy túl korán kurvázott le, viszont éppen ezért döntöttem a válás mellett. Nem volt könynyű, mert bármilyen furcsán hangzik is, legelőször önmagammal kellett őszintén elbeszélgetnem. Mert nem tudtam kikerülni az alaptézist, hogy egy párkapcsolat tönkremeneteléért mindkét fél felelős. Nálunk ez úgy nézett ki, hogy én dolgoztam a fodrászatomban vakulásig, a gyerekek automatikusan oda jöttek »haza« délután, a férjem pedig üzleti ügyben kávézgatott az egyik felkapott szórakozóhelyen. Egyre sűrűbben tettem fel magamnak a kérdést, hogy mi az, aminek én is örülhetek?! Akkor telt be a pohár, amikor megtudtam, hogy a férjem csak a mi hitvesi ágyunkban impotens... Nagy kihívás volt a válóper utáni új élet, de legalább tudtam, hogy már legfeljebb a saját lábamban eshetek hasra. Az anyagi gondok mellett azt is végig kellett gondolnom, hogy egyáltalán elfogadjam, amit nem lehet (vagy nem éri meg) megcselekednem. Hogy például hiába szeretnék továbbra is konyhatündér lenni, hét közben nem tudok álomreggeliket és csodavacsorákat rittyenteni. A lakásunk is mindig rendetlenebb, mint szeretném, de esténként élvezem a gyerekeim társaságát, és nem azzal vagyok tele, hogy milyen sok az erőfeszítés és a munka.” Andrea valójában még nem heverte ki a válását – elmondása szerint számára egyértelmű, hogy a család az a hely, ahol meg lehet és kell tanulni, mi a szeretet, az egymásra való odafigyelés, a megbocsátás, és hogy a családban kell megismerkedni a férfi-női szerepekkel is. Csakhogy a negyvenhez közeledő asszony nemigen találja a párját. „Megismerkedtem egy, a szakmámhoz közeli munkát végző és szintén elvált fiatalemberrel, és azonnal őrülten beleszerettem. Ő azonban reflektorfényben mozgott, és észre sem vett, pedig hónapokon át együtt dolgoztunk. Soha nem fogom elfelejteni, bár ismerem a mondást, hogy akit igazán szeretsz, azt el kell tudnod engedni. Nekem még elengednem sem kellett, istenhozzád nélkül ment tovább a maga útján... Most van egy barátom, de ki tudja, nem zsákutca-e ez a kapcsolat is?!”

Önállóság

Gyakori hiba, különösen azoknál a magukra maradt nőknél (bár férfiak is vannak ilyenek szép számmal), akiknek egyetlen szeme fénye válás után a gyermek. És szinte szándékosan tartják vissza őt az önállósodástól. „Hát akkor hogy segítsek neki? Hogyan fejezzem ki a szeretetemet? – kérdezik. Például azzal, hogy dicsérik – mondja a pszichológus. – Biztatják, hadd ügyesedjen, önállósodjon tovább, hadd növekedjen az önbizalma, és hadd próbálgassa jókedvvel az életet! Azt végképp ne is várja senki, hogy a gyerek megelégedjen vele. Másokhoz is oda kell engedni, még ha az a »más« éppen az elvált szülő is.” Bebizonyítható, hogy minél több időt tölt a gyermek a családtól távol élő szülővel, annál jobb a váláshoz való alkalmazkodása. Ha az apának-anyának új partnere lesz, a gyerek úgy érzi, egy idegen elvette őt tőle. Ilyenkor sokat romolhat az iskolai és az otthoni magatartása, és az egyensúly visszaállításához a szülő(k) mellett a pedagógusok nagyfokú empátiájára is szükség lehet. (Nem állítható, hogy a lányokat kevésbé terheli meg az egyik szülő kilépése a család mindennapi életéből, bár minden kutatási eredmény amellett szól, hogy a lányok a válás után gyorsabban nyerik viszsza lelki egyensúlyukat.) A szociológia szerint a család ősi intézmény, mely évezredek óta minden kultúrában megtalálható. A házasság és a szabadság két egymást kizáró fogalom. Olyan megegyezés, hogy a házasságban mindkét fél maradjon szabad, hogy azt tehessen, amit akar, és akkor, amikor neki jólesik, lenyűgözően hangzik. Csak egy baj van vele: a gyakorlatban (legalábbis eddig hosszú távon még sohasem bizonyult működőképesnek. A háztartás ugyan egyszerűbb lett, de a házasság nem. Hiszen a mikrosütő vagy a mixer nem boldogít. Közhely, de éppen ezért mi mással fejezhetném be ezt a – sündisznószerű témát korántsem minden tüske felől megközelítő – riportot, minthogy „a házasság az együttélésnek nem a legtökéletesebb formája, csak ennél jobbat még mindig nem találtak ki”.