Szombati vendég: Margitai Ági

Bodrogi Gyula is onnan indult. A néptáncból.Bodrogiba szerelmes voltam. Még Törőcsik Mari előtt. Másfél évig együtt jártunk, de csak úgy! Anyukám megmondta neki, hogy vigyázzon, mert azt nem lehet. Semmit nem csinálhatott velem, és nem is csinált. Én még akkor kislány voltam. Bodrogi aztán ott is hagyott engem. Három évvel idősebb nálam. Anyám majdnem belebolondult, hogy nem érettségiztem. Garas Dezsőnek, Fülöp Zsigmondnak szakérettségizniük kellett, de mivel én táncos voltam, velem kivételt tettek. Emlékszem egy szilveszterre, 1956-ról 57-re. Törőcsik Mari és Bodrogi Gyula lakásában szórakoztunk. Az egész osztály. Ordítoztunk kicsit részegen. Gyerekkoromban úttörő voltam, csapattanács elnök, tiszta kitűnő, de a táncos éveim alatt, tizennégy és tizenhét éves korom között sehova nem léptem be. Pedig baloldali vagyok ma is, én ezt vállalom, a véleményem sosem rejtettem véka alá.
 A humor önnek is éltető eleme. De nyilván van még más is, ami a derűjét, lelki és fizikai állapotát táplálja.A torna. Ma is voltam tornázni. Nyáron úszom és evezek. A mozgásigényem megmaradt. Mozgás nélkül nem is érezném jól magam. Beteg leszek, ha nem tornázom. Akkor elkezd fájni mindenem. Így meg csak izomlázam van.
Nyilván az is formában tartotta mindig, hogy nagy szerelmeket élt meg.Voltam én magányos is egy ideig. Segített, hogy a munkámat szeretem, a kollégákat szeretem, az életet szeretem. A Dunát. A természetet. Az utazásokat. Annyi szép dolog van az életben! Csak azt sajnálom, hogy gyerekem nincs. Koraszültem, sajnos. Valamiből kimaradtam, ezt el kell fogadni. Ez a sors. Volt, amin tudtam változtatni, ezen nem lehetett. Ezért vándoroltam ide-oda. Kerestem a helyem. Ha már nem tudtam örülni annak, hogy ott vagyok, ahol, továbbmentem.A teljes interjút a szombati Új Szóban olvashatják!