Szökés Alcatrazból

A maguk műfajában vitán felül a börtönből való szökést bemutató filmek számítanak a legnépszerűbbeknek. Minél jobban őrzött az a bizonyos fegyház, minél nehezebb dolga van a szabadságra vágyó hősnek, annál jobban kiérdemli a néző rokonszenvét. Sokan emlékeznek még a megtörtént eseményeken alapuló Szökés Alcatrazból és A nagy szökés című filmre vagy a kitalált történetet bemutató Monte Christo grófjára. Vajon miért van az ilyen típusú filmeknek akkora sikere a közönség körében? Aligha csupán a feszültséggel teli történet, a szereplők színészi teljesítménye miatt; a magyarázatot valahol mélyebben kell keresni. Bánata valószínűleg mindenkinek van, az emberek szabadulni szeretnének béklyóiktól, szorongatott helyzetükből. A filmekben látható, a legsötétebb zárkákból is kiszabaduló hősökkel való időleges, illuzórikus azonosulás ama bizonyos béklyóktól, a szenvedéstől való szabadulás élményével ajándékozza meg rövid időre a nézőt. Azt sugallja, lám, lehetséges az áthághatatlannak tartott korlátok leküzdése.

A filmekben a bebörtönzött hőshöz általában kenyérbe sütve csempészik be a fűrészt, a kést, a reszelőt vagy bármilyen, a hőn áhított szabaduláshoz szükséges eszközt. A szabadság ígéretét egy teljességgel veszélytelen tárgy rejti és hordozza. A kenyérbe sütött fűrész voltaképpen tésztába bugyolált remény.

Míg a szabadulás eszközét rejtő cipók csempészése a valóságban aligha elképzelhető, létezik egy bizonyos fajta kenyér, mely valóban elhozhatja számunkra a várva várt szabadulást. A bibliai magyarázat szerint Egyiptomot elhagyva nem volt idő a kenyér megkelesztésére, a zsidók keletlenül, kovász nélkül vitték magukkal a tésztát. A szabadulást hosszú és kínos várakozás előzte meg, de a szabadító Isten közbeavatkozására végül oly gyorsan következett be, hogy a szabadulás utánra előkészített kenyér már nem kelhetett meg. A kovásztalan kenyér, a kivonulás, a szabadság ünnepére, illetve Jézus testére emlékeztet máig. Jézus ugyanis az utolsó vacsorán a kovásztalan kenyeret felmutatva azt mondta az apostoloknak: „Ez az én testem.”

Miképpen a rácsok elfűrészeléséhez szükséges eszköz a filmbéli cipókban, azonképpen van jelen maga a Megváltó, aki szétzúzza a bűn és a gyarlóság béklyóit, a Krisztus testét jelképező kenyérben. Jézus belép az emberi romlottság cellájába, hogy megszabadítsa, megtisztítsa és megszentelje az emberi lelket. Újra és újra megismétlődik a híres jelenet, melynek színhelye Betánia, ahol Jézus kinyilatkoztatta személyét a már több napja sírban fekvő Lázár feltámasztásával, ekkor és itt hangzottak el híres szavai: „Jöjj ki!” A kommunista elnyomás évtizedeiben a börtönökbe „eltemetett” papok, akiket megpróbáltak árulásra kényszeríteni, a belső szabadságukat szintén Krisztus testéből nyerték. „Titokban miséztünk a börtön vaságyán – emlékezik vissza a tíz évre elítélt Lénár Károly –, a rozsdás kanál volt a kehely... Volt ostyánk és miseborunk, és hiába tartottak a cellákban ellenőrzést, vetkőztettek le meztelenre és motoztak meg, az egyházi ünnepek előtt hiába helyeztek magánzárkába: nem inogtunk meg!”

Lénár atya Jézus ígéretét példázza, melyet a Megváltó kétezer évvel ezelőtt tett az emberiségnek: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él.” (Jn 6, 51) Ezért van az, hogy a lelkiatya minden áldott nap, minden szentmisén ezekkel a szavakkal mutatja fel az áldozatot: „Boldogok, akiket meghív az asztalához Jézus, az Isten báránya.” Az önzés és a bűn fogságából viszont bárki megmenekedhet, mert a szabadító maga Isten fia, aki feltűnés nélkül, csendben jön a segítségünkre, viszont annál hathatósabban: a kenyér színe alatt.

A szerző római katolikus pap