Szívvel főz, nem aggyal

David Merlini reggelire most is caprese salátát evett: mozarella, paradicsom, bazsalikom, majd megivott fél liter narancslétOláh Csaba felvételeVan valami, amit soha, semmilyen formában nem tudna megenni?

A homár. A halfélék közül csak a lazacot és a tonhalat szeretem. Gyerekkoromban az édesapám gyakran főzött gamberettit. Ezek olyan rózsaszín erezetű, fehér rákocskák. Akkoriban förtelmes dolognak gondoltam. Három évvel ezelőtt, Svédországban aztán megkóstoltam és nagyon megszerettem. Bizonyára látvány szempontjából nem voltam kibékülve vele, mert az íze fenséges. Főleg pizzával. Később megtudtam, hogyan készítik el. Hogy élve forró vízbe dobják. Azóta nem eszem. Nincs az a finomság, amelyet nyugodt szívvel fogyasztanék, ha ilyen kínszenvedés az ára.

Egy gourmand, aki mindenre figyel?

Egy haspók, aki szeret egészségesen táplálkozni. Nagyon érzékeny a gyomrom. Ha rosszul eszem, napokig rossz a teljesítőképességem. Fizikailag is, szellemileg is. Tizennyolc éves koromig, amíg Olaszországban éltem, vegetáriánus voltam. Itthon aztán, miután hazajöttem, és már nem éltek a nagyszüleim, éttermi kosztra lettem ítélve. S mivel unalmas volt mindennap kihagyni a húst, fel kellett újítanom a menürendszeremet. De a csirke mellett csak a lazac és a tonhal jöhet szóba. Más nem.

Reggeli, ebéd, vacsora mindig ugyanabban az időpontban?

Általában akkor szoktam enni, ha éhes vagyok. Ez pedig attól is függ, hogy hánykor feküdtem le, vagy hánykor keltem. Ami nagyon változó. Reggelire sokáig caprese salátát ettem. Mozarella, paradicsom, bazsalikom, majd fél liter narancslé. Mostanság állandóan rohanok, ezért áttértem a müzliszeletekre. Abból mindig van a kesztyűtartómban. Már a garázsban elkezdem majszolni, s mire kihajtok a kocsival, már el is fogyasztom a reggelimet. Útközben aztán bekapok még kettőt, az irodában pedig megiszom egy jeges teát.

Friss gyümölcs vagy tej, zabpehely? Ébredés után, a konyhában...

Körülbelül két éve ki sem nyitottam a fridzsideremet. Üres. Csak a bejárónőm használja a konyhát, én nem. Reggel elindulok otthonról, éjfél felé hazaérek, egy kiadós hidromasszázs után bezuhanok az ágyba, és már nem is érdekel, hogy jó lenne, ha találnék valami könynyűt és finomat. Egyszer biztosan eljön az az idő, amikor majd baráti társaságnak főzök olasz ételeket.

Hiszen az olasz konyha a kisujjában van.

De főzni soha nem tanultam. Mégis, amikor nekiállok, nagyon különleges ízeket tudok produkálni, mert szívvel főzök és nem agygyal, s mindaz, amit szeretek, kis mennyiségben jelen van az ételeimben. Amit imádok, az a három színű spagetti. Pesto, tejszín, paradicsom. Zöld, fehér, piros.

Pesto?

Az a zöld. ĺzét tekintve átmenet a spenót és a ruccola között. Nagyon finom. Felvágom a hagymát, serpenyőben, olívaolajon megpörkölöm egy kicsit, aztán megcsinálom a szószt, pesto, paradicsom, só, kevéske fehérbor, majd ráteszem mindezt a tésztára, amelyről a megjelölt idő előtt két perccel öntöm le a vizet, hogy ne főjön szét.

Gondolom, mindig ugyanazt a tésztát vásárolja...

A Barilla 3-at vagy az 5-öt. Attól függ, éppen melyik kapható. A szám a kifőzési időt jelöli, tehát nagyon kicsi az eltérés közöttük. Tésztában verhetetlen vagyok, de mást nem tudok főzni. Bár a tésztánál is inkább az öntet a lényeg.

Tojásrántotta?

Az nem okoz gondot.

Pizza?

Azzal is próbálkoztam már. Vagy tíz évvel ezelőtt. Valahogy nem vettem észre, hogy elfogyott a pénz a számlámról. Pár nap múlva jött csak a következő utalás. Forintom tehát nem volt, a valutámhoz meg nem tudtam hozzáférni. Este volt, későre járt, emlékszem, az autóval sem tudtam valami miatt kiállni, de annyira éhes voltam, hogy nekiálltam, és lisztből, vízből gyúrtam valami maszlagot, és betettem a sütőbe. Sajnos, élesztőt is raktam bele, így mire megsült a tészta, annyira felduzzadt, hogy alig tudtam kivenni a sütőből. De legalább nem haltam éhen. Úgy belaktam, hogy a végén még bort is nyitottam. Ez volt az egyetlen pizzás megmozdulásom, azóta nem próbálkoztam. A pizzát egyébként Nápolyban találták fel, a háborús években, amikor nagyon nagy szegénység volt. Ezt sütötték mindenhol, mindenki pizzát evett, különféle feltéttel. Az enyémen semmi nem volt, mert nem találtam otthon még egy doboz kukoricát sem. Teljesen üres volt a polc.

Ha a reggeli a kocsiban történik, az ebédnek bizonyára megadja a módját.

Nemrégiben fedeztem fel egy nagyon jó házhoz szállítást. Dél körül szoktam rendelni magamnak és a féltestvéremnek valamilyen tésztát vagy pizzát, fél óra alatt kihozzák, s utána tudok dolgozni.

Azt hittem, beül egy kellemes étterembe, ahol már ránézésből tudja a pincér, hogy aznap mire van gusztusa.

Vendéglőben inkább vacsorázni szoktam.

Kezdi egy olaszos zöldséglevessel...

... nagyon ritkán eszem levest. Legfeljebb családi összejöveteleken. Nem vagyok leveses. Eszem egy tál tésztát, s az éppen elég. A mai nap kivételes volt ebből a szempontból. Márványsajtlevest ettem pirított kenyérdarabkákkal. Van egy nagyon jó ismerősöm, Arturo Brachetti, híres átváltozóművész Olaszországban, félórás műsorában hatvan karaktert képes megmutatni, egy másodperc alatt változik át férfiből nővé. Szerencsére nagyon vékony, így sok ruhát tud magára venni. Ő mondta, hogy „David, mindig csak annyit egyél, hogy ne legyél éhes! Akkor sosem leszel kövér.” Én sajnos, néha irtó mohó vagyok, valósággal kitömöm magam, s ez olyankor meg is látszik rajtam.

Mivel tömi ki magát?

Nem édességgel. Azt nagyon keveset eszem. A tészta a gyengém. Abból iszonyú mennyiséget képes vagyok beburkolni. Fél kiló tészta nekem semmi. Pillanatok alatt lemegy.

Egy kiadós ebéd után ki szokta hagyni a vacsorát?

Ki. És nyugodtan alszom.

Vétkezni mivel képes?

Tegnap is vétkeztem. Nagyon nagy volt a kísértés, és nem tudtam ellenállni. Bélszínérméket ettem erdei gombával, fehérbormártással.

Tehát a csirke mellett...

... nem, nem! Általában csak csirkét eszem.

Ha nincs kísértés.

A bűn édes íze. Igen! De ha megfogadok valamit, azt azért betartom. Fegyelmezett ember vagyok. Ha egy képen kövérnek látszom, azonnal visszafogom magam. Pedig akkor sincs rajtam semmi felesleg. Csak a fotó nem olyannak mutat, amilyennek látni szeretném az arcomat. Ilyenkor megijedek magamtól, és jön a drákói szigor. Pedig a súlyom állandó. Nyolcvan-nyolcvanegy kiló. Az nem sok. Százkilencvenhárom centi magas vagyok.

Akkor a kép csal, ha plusz kilókat sejtet. Az pedig a fotós bűne.

Ilyesmi eszembe sem jut. A fotós hozott anyagból dolgozik, nekem pedig kötelességem úgy megjelenni, ahogy azt a hivatásom elvárja tőlem.

Mit tesz, ha éjjel kettőkor megszólal a gyomra?

A másik oldalamra fordulok. Annyira lusta vagyok, hogy nem tudok kikelni az ágyból. De ha kikelnék is, mondom, a hűtőszekrény üres. Üdítő, bor, pezsgő viszont mindig akad otthon. Csak ennivaló nem. Tehát megpróbálom átvészelni az éjszakát. Sokszor persze nem is tudom, hogy valóban éhes vagyok-e, vagy csak álmodom. Nem jövök rá. Egyszer csak reggel van, és már úton vagyok. Ami nagyon fontos számomra: igyekszem mindig jól megválasztani, hol fogyasztom el kedvenc ételem. Rengetegszer megfigyeltem ugyanis, hogy bár maga az étterem elég elegáns volt, a konyha szempontjából nem megfelelő helyen ettem. Volt már szalmonellafertőzésem is. Mire lebotorkáltam a lépcsőn, holtsápadt voltam és bedugult a fülem, s mire beértem a mosdóba... nem folytatom, brutális volt! Egy kedves barátommal is előfordult ugyanez, de a repülőn, ami még kellemetlenebb. Mivel szállt fel a gép, és be volt kötve, nem is engedték felállni. Elég groteszk helyzet lehetett.

Kagyló, osztriga vagy más tengeri herkentyű?

A kagylót szeretem, de elkezdtem sajnálni. Elképzelem, hogy a tenger mélyén megvan a saját élete, egyszer csak kiemelik, utána megeszem. Milyen jogon? Tehát visszafogtam magam. Nekem nem létszükséglet kagylót enni citrommal, inkább akkor jöjjön a rántott camembert! Vagy valami más. Ha a túlélés szélén lennék egy kihalt szigeten, akkor lehet, hogy kagylót szednék a tengerből, hogy életben tartsam magam, egyébként viszont nem tartom korrektnek ezt a nagy kagylóvadászatot.

Külföldi útjai során bátran kísérletezik?

Kínai éttermekbe gyakran betérek, és bizony, nem mindig tudom beazonosítani, hogy éppen mit ettem. A legkülönlegesebbet talán most, pár héttel ezelőtt Buenos Airesben rendeltem. Valami helyi specialitást a szálloda éttermében.

Mi volt az?

Valami nagyon finom, de azonosíthatatlan. Megkóstoltam és ízlett.

Meg sem kérdezte, mi lehetett?

Tapasztalatból mondom: nem mindig kell tudni, mit ettem. Remélem, nem béka volt, háromszor átsütve. Igazi gourmand-ként a legkülönlegesebb ételeket is szívesen megkóstolom, csak a bizalmammal ne éljenek vissza, ne tegyenek elém valami őrületet. Svédországban nagyon könnyűek az ételek, ott például, ha grillezett lazacot eszem, mindig éhes maradok. A szállodai szobában aztán kifosztom szépen a frigóbárt. Ott mindig van nassolnivaló.

Mandula, kesu, mogyoró?

Az első kettőt nem szeretem, a mogyorót elviselem. Én a fügét és az olívabogyót imádom. Olaszországban a kertünkben volt is fügefa, úgyhogy éjjel-nappal fügét ettem.

Produkció előtt két-három nappal mennyit változtat az étrendjén?

Olyankor csak erősebben odafigyelek, hogy mit eszem. Betonban ülve ugyanis nehéz lenne pisilni. Az alatt a tíz óra alatt nem is kellett egyszer sem. Még csak ingerenciát sem éreztem. A jégbefagyasztás előtt kaptam egy szert, amely minimálisra fogja a bélműködést. A cápás merülésnél pedig nem ehettem halféléket, mert a cápákat tonhallal etetik a tropikáriumban, és veszélyes lett volna, ha a pórusaimon keresztül megérzik, mit eszem. A helikopteres produkciónál, amikor fejjel lefele lógtam a magasban, egyáltalán nem ettem, nehogy hányinger kerülgessen.

Egyébként: capuccino vagy tea?

A mézes teát nagyon szeretem, a kávétól álmos leszek. De Sambukával imádom. Az feldobja az ízét.

Sambuka?

Olasz ánizslikőr. Nagyon finom. Egy éttermi róka beszélt rá. Megkóstoltam és rákattantam. Édesség helyett is merem ajánlani mindenkinek.