Színek és szösszenetek, avagy fejezetek az újságírók életéből

Egy sajtótájékoztató útvesztői

Van az úgy, hogy egy teljesen banális helyzetből is kisebb drámát kreál magának az egyszeri sportújságíró… Sajtótájékoztató Pozsony egyik csilli-villi hotelében, minden lezajlik, ahogy kell. Mivel túlságosan nagy a jövés-menés, még ha kint is vagyunk a reptérnél, inkább visszamegyek a szerkesztőségbe, hisz van még annyi idő lapzártáig, majd békésen megírom ott a cikket. Nézzük csak, merre is van a kijárat. Majd követem a nyilakat, kiragasztott feliratokat, mert befelé menet is több jobbra és balra kanyar, lépcsők és folyosói elágazások vezettek el a sajtóterembe. Igen ám, de a lelkiismeretes alkalmazottak mostanra már el is távolították a jelzéseket, mégiscsak egy előkelő szállodában vagyunk. Sebaj, majd emlékezetből. Megy ez, mint a karikacsapás, így ni… Na, az utolsó ajtót eltéveszthettem, ez a mélygarázs, irány vissza. Hoppá, ez az ajtó visszafele nem nyílik, keressünk másikat. Hoppá, itt sehol nincs másik ajtó. Keressünk valakit. Itt egy lélek nincs. Huhh, ott mégis van valaki. Autót szerelne? Itt? De nem is mozdul az autó alatt, és bütykölés zaja se hallatszik. Jobb lesz gyorsan egy másik emeletre szaladni... De itt sincs senki. És miért csak lefele lehet menni? Huhh, de hülye vagy, itt a mobilod, nyugi. Neee, minimális szignál sincs. Mi lesz így a cikkel, a lapzártával, a halott (?) mukival és főleg mi lesz veleeeem? És ekkor megérkezik a messiás: egy autójához igyekvő nő annál a bizonyos visszafele nem nyíló ajtónál. Elviharzok mellette, nagy rössel benyitok az egyetlen nem zárt ajtón az újabb háromból – és láss csodát, a csilli-villi hotel halljában találom magam. Vérnyomás visszaszorítva 120/80-ra, fapofa, hiszen én csak sajtón voltam, és most békésen megyek megírni a cikket a szerkesztőségbe...

Orosky Tamás

Veszélyben Belgrádban

2021 júliusában a DAC focicsapata Belgrádba utazott nemzetközi kupamérkőzést játszani a Partizan ellen. Fotós kollégámmal, Somogyi Tiborral mi is útra keltünk. Az első aggasztó jelenetsorra akkor került sor, amikor odaértünk az állítólag a média részére kijelölt parkolóba, amely viszont sokkal inkább tűnt a huligánok parkolójának. Úgy éreztem magam, mintha százas látásom lenne: szinte mindenki kopasz, vörös nyakú, pocakos és fekete izomtrikóban feszített körülöttem. Leparkoltunk, közben minden pillanatban azt vártam, hogy körbeállnak minket gumibotokkal és macsetékkel, és majd´ elsírtam magam az irigységtől, amikor azt láttam, hogy az érkező játékvezetők egy külön parkolóba mehettek. Tibor kolléga nálam lazábban kezelte a helyzetet, ő csak attól tartott, hogy a meccs után egy összezúzott roncsot (vagy egy nagy semmit) találunk az autónk helyén. Megúsztuk a dolgot, nem érdekeltük a huligánokat (vagy csak nem tudták megoldani a nem túl bonyolult képletet, hogy honnan jöttünk). A meccs is megért egy misét, közvetlenül az újságírói szektor mellett ugyanis tömegverekedés tört ki a Partizan szurkolói csoportjai között. Az egyik táborból pár provokatőr beszivárgott a másik táborba, majd gyepálni kezdték egymást. Pár másodperccel később már azt láttam, hogy Miszter Kopaszkigyúrt és három társa egyenesen felém rohan. Átfutott az agyamon, hogy ez az utolsó meccsem az életben, de a huligánok számára a szektorunk csak egy menekülőút volt, amin keresztül visszasiettek a kapu mögött székelő saját táborukhoz. Kibunyózták magukat, értelmet nyert a napjuk.… Hazaérve azt morogtam: „Ez nem Európa volt”. Egy ízben kijavítottak: „De, ez a Balkán.”

Lencsés Zoltán

Hamis igazolvánnyal az amerikai elnöknél

A parlamentben, a Specializált Büntetőbíróság egy-egy tárgyalásán, vagy egy sajtótájékoztatón összesen több tucat órát is eltöltöttem már várakozással. Ez volt, s még most is ez az újságírói munka tán legunalmasabb része. Órákon át várni, hogy történik-e valami érdekes, amiről tudósítani lehet, amiről tájékoztathatjuk az olvasókat. Szerencsére ez a szakma, vagy inkább hivatás – mert én még mindig annak tartom – ennél sokkal több izgalmas, érdekes momentumot rejteget. Olyan helyekre eljut az ember, ahova egyébként soha nem lenne lehetősége, olyan emberekkel találkozik, akiknek egy átlagos munkahelyen a közelébe sem férkőzhetne. Minden nap más, minden feladat új és gyakran olyan helyzeteket kell megoldani, amelyek első ránézésre kilátástalannak tűnnek. Például 2005-ben, George W. Bush amerikai és Vlagyimir Putyin orosz elnök pozsonyi csúcstalálkozójára csak érvényes újságírói igazolvánnyal lehetett akkreditálni, de nekem nem volt, mégis engem akart kiküldeni a rovatvezető az eseményre, ezért valahogy meg kellett oldani a problémát. Az illetékes személy, aki a kiadóban elkészíthette volna az okmányt, szabadságon volt, ezért végül úgy döntöttem: gyártok magamnak egyet, mert az akkreditációs kérvényt záros határidőn belül le kellett adni. Kitaláltam az igazolvány sorozatszámát, rányomtattam a fényképemet és a hátuljára még egy figyelmeztetést is írtam, amely így hangzott: „Felszólítjuk a vonatkozó intézmények érintett képviselőit, hogy ennek az igazolványnak a tulajdonosával legyenek előzékenyek, segítsék munkáját úgy, ahogy az a sajtótörvény 13. § első bekezdéséből kitűnik.” Az így elkészített igazolványom fénymásolatát aztán továbbítottam a belügyminisztériumnak, s gondoltam, nincs az a világ, ahol engem ez alapján akkreditálnának. Három nappal később megkaptam az engedélyt a csúcstalálkozóra való belépésre, sőt, egy évvel később ugyanez az igazolvány elég volt arra, hogy csatlakozzak Mikuláš Dzurinda akkori kormányfő delegációjához útban a Fehér Házba, ahol George W. Bush elnökkel találkozott. Az én kis házi gyártású igazolványom aztán éveken át kísért pályafutásom során, s bár azóta már értelemszerűen van hivatalos okmányom is, az elsőt, az eredetit a mai napig a pénztárcámban hordom. Egyfajta emlékeztető a kezdetekre, a régi szép időkre.

Demecs Péter

Fagyos orosz fogadtatás

Az újságírókat sokan irigylik azért, mert a munkájuknak köszönhetően olyan helyekre is eljuthatnak, amelyekről a nagy többség csak álmodozhat. Az efféle utak azonban nem mindig úgy alakulnak, ahogy azt jó előre eltervezzük. Miután az orosz Jukosz olajtermelő társaság 2002-ben megszerezte a szlovák Transpetrol kőolajszállító kisebbségi részvénycsomagját, az orosz cég tulajdonosa, Mihail Hodorkovszkij, aki akkoriban a világ húsz leggazdagabb embere közé tartozott, meghívta a szlovákiai gazdasági újságírók egy csoportját Moszkvába és Nyugat-Szibériába, hogy a helyszínen mutassa be az olajbirodalmát. Mivel ez a tél kellős közepén jutott eszébe, és Jules Verne Sztrogof Mihály című regényéből már voltak bizonyos elképzeléseim az orosz télről, egy nagy bőröndnyi meleg ruhát vittem magammal. Bécsből repültünk Moszkvába egy valóban jó hírű légitársasággal, így nem is gondoltam arra, hogy bármi gond adódhat. A leszállást követően azonban a bőröndöm hosszas várakozást követően sem jelent meg a futószalagon, a tudakozóban pedig közölték, hogy fogalmuk sincs, hová tűnhetett. Mivel a kézipoggyászomba csak a legszükségesebb munkaeszközöket, a pénztárcámat, tisztálkodási szereket csomagoltam, és rendkívül szoros volt a programunk, az orosz téllel egy szál farmerben és egy vékonyabb kabátban néztem szembe, és még szerencse, hogy a szibériai olajmezők munkásai megszántak egy „márkás” orosz pufajkával, így nem fagytam meg az ottani mínusz 40–50 fokban és hófúvásban. Az út ettől eltekintve csodásra sikeredett, hazatérve pedig azonnal benyújtottam a kártérítést az elveszett bőröndért, hiszen a téli ruhatáram jelentős részét pótolnom kellett. Miután mindent megvettem, és már csak a kártérítésre vártam, jött a hír, hogy mehetek az időközben megkerült bőröndömért, amely állítólag ugyanazt az utat járta be, mint én, csak többnapos késéssel. Hogy hogyan került vissza Bécsbe, arra nincs magyarázat, mivel azonban „időben” meglett, az akkori szabályok szerint egy cent kártérítést sem kaptam. Hodorkovszkij egy évvel később Kelet-Szibériába is meghívott minket, ahol azonban a gazdag téli ruhatáramnak már nem vettem hasznát, oda júliusra szólt a meghívó. 

Molnár Iván

A legfiatalabb előfizető

Valószínűleg országos rekordot állított be 2020-ben az a kisfiú, aki nyolcadik születénapjára Új Szó-előfizetést kért és kapott tőlem. Nálunk a családban mindig egyeztetünk a szülinapi ajándékokat illetően, hogy elkerüljük a duplicitást – gondolom, ez sok helyen így van, minimum a legendás Három nővér-paródia óta. Ez a rokon gyerek eredetileg focista-kártyák tárolására szolgáló albumot szeretett volna. Épp azon gondolkodtam, mit vegyek még emellé, mert mégsem állíthatok be egy alig 12 eurós ajándékkal – bár persze nem az ár számít, hanem az öröm és elégedettség, amely vélhetően hatalmas lett volna – mikor az ünnepelt megváltoztatta a „rendelést”. Közölte, hogy a kártyagyűjtemény egyelőre jó helyen lesz egy dobozban is, ő inkább azt szeretné, ha járna neki az Új Szó. (A szülei előző decemberben lemondták, arra hivatkozva, hogy átlapozni sincs idejük az állandó rohanás közepette, csak a helyet foglalja a sok papír, és legfeljebb a gyerek nézegeti a fotókat, olvasgatja a sportrovatot, a Kópét és a Panorámát). Annyira elérzékenyültem az őszinte érdeklődés hallatán, mintha én kaptam volna ajándékot. Nem érdekelt az eredeti és a későbbi ötlet közötti jelentős árkülönbség sem, már írtam is az e-mailt az előfizetési osztályra, sőt, azt is elintéztem, hogy az első lap pont az ünnepelt március végi szülinapján érkezzen a család postaládájába. Volt is öröm, mivel akkor már javában tartott a lockdown a pandémia miatt, azaz megszűnt az állandó rohangálás, így a szülőknek is bőven volt idejük átnézni egy napilapot. Sőt, szinte egymás kezéből kapkodták ki. De az elsőbbség természetesen mindennap a nyolcévesé volt, akinek a nevére érkezett az Új Szó. És aki 2020 nyarán már szájmaszkban is felismerte a fotókon szereplő politikusokat…

Juhász Katalin

A könnygáz némileg segíthetett az allergián

Még a Covid-világjárvány miatt bevezetett kijárási tilalom idején, 2020. november 17-én történt, hogy egy kormányellenes tüntetésen Somogyi Tibort, az Új Szó fotóriporterét munka közben eltalálta egy rendőri lövedék. A kormány és a járványügyi korlátozások elleni tüntetésen szélsőséges szervezetek és pártok, így az ĽSNS képviselői szónokoltak, futballhuligánok is jelen voltak. Amikor a tüntetők a pozsonyi kormányhivatal elé értek, a kordon mögött álló rendőrök kiválasztottak néhány demonstrálót, akikre egy válltámaszos puskából lövéseket adtak le. Ekkor találták el az Új Szó fotóriporterét is. A combjába becsapódó lövedék felszakította a bőrt és tenyérnyi véraláfutást okozott. Ahogy a helyszínről tudósító többi fotóriporter, kollégánk is jól megkülönböztethető volt a tüntetőktől, FOTO feliratú mellényt viselt. „A munkánkat végeztük, és közben fél szemmel láttam, hogy egy puskát tartanak felénk. Ahogy a többi fotóriporter, én is egy magaslaton álltam és jól azonosíthatóak voltunk, rajtam például láthatósági mellény volt. Azt nem tudom, hogy ránk céloztak-e, lehet, hogy csak a tömegben lévő rendbontókat akarták festékpatronnal megjelölni, de végül engem találtak el” – mondta az eset után Somogyi.

Az incidens során jelen sorok szerzője is a helyszínen volt. A kormányhivatal előtt felállított kordonnak nekifeszülő tömeg közepén, a tüntetői ostrom első néhány sorában találtuk magunkat. Tibor, a többi fotóriporterrel együtt, felmászott egy betonból készült, nagyobb virágágyásra. A fényképezőgépet az előtte álló tüntetők feje felett a rohamrendőrök irányába tartotta, míg én az ágyás előtt, a tüntetők között, néhány méterre a kordontól álltam. Egyszer csak lövések dördültek. Az első dörrenéskor nem értettem, miről van szó, de aztán láttam, hogy az előttem álló tüntetők összekuporodva igyekeznek védeni a fejüket, mert az irányunkba lőttek. Ekkor beugrottam az előttem álló nagydarab tüntető mögé. A nagy zűrzavarban a két kezemmel némileg taszigálva igyekeztem őt magam előtt pajzsként tartani. „Inkább őt találják el, mint engem” – gondoltam. A lövöldözés abbamaradtával hátranéztem, ahol Tibor már a virágágyásban hasalt. Később kiderült, a combja, ahová a találatot kapta, nagyjából az előtte álló tüntetők, így az én fejmagasságomban volt.

Somogyi az eset után felidézte, hogy nagyon sok tüntetésen volt már, de még a 2006-os magyarországi zavargások idején sem sérült meg. „Magyarországon azért előfordult, hogy gumibottal rám csaptak, viszont mindig el tudtam futni. Ez volt az első eset, hogy érezhető sérülést szenvedtem. Azt azért el kell mondanom, hogy az évek során beszívott könnygáz némileg segíthetett az allergiámon. Legalábbis én ennek tudom be, hogy azóta nem jelentkeznek nálam annyira az allergiás tünetek” – tette hozzá.

Czímer Gábor

A sajtófogadások hűvös eleganciája

Gazdasági és pénzügyi sajtótájékoztatókra járva viszonylag gyorsan megismerkedtem a hideg- és melegbüfék hűvösen elegáns világával. Természetesen már korábban is meg tudtam enni egy-egy szendvicset úgy, hogy közben legfeljebb egy szalámikarika esett le róla, na de a nagy cégek és bankok ravasz és kimódolt ételkülönlegességeire nem készültem fel. Az 1990-es évek első felében a pozsonyi Forum Szállóban egy francia cég sajtótájékoztatóján futottam össze a Szlovák Rádió magyar adásának akkor pályakezdő, ám azóta már az Új Szó és a Pátria rádió főszerkesztői posztját is betöltő kollégával (ebből beazonosítható, hogy Molnár Norbertről van szó). Akkoriban már némi rutinnal bírtam a sajtófogadások terén, egyszerre tartva a tányért evőeszközöstül, a pezsgőt (jó esetben) és a kávét, miközben kézfejemen aprósüteménnyel egyensúlyoztam. Úgy éreztem, be kell hogy vezessem őt – aki eddig a pártok nagyböjttel felérő sajtótájékoztatóin vett részt – a média világának e kellemes tartozékába, a legalább 4 karú hindu Siva isten ügyességét igénylő állófogadások világába, ezért a sajtóesemény után előtte színpadiasan kiemeltem a hidegtálból egy szemre szép ételkölteményt.

Azt viszont nem vettem számításba, hogy francia társaság a vendéglátó, azaz az ételek nem szalámin, sonkán vagy egyéb, közép-európai ember számára könnyen beazonosítható összetevőkön alapulnak, hanem a gall gasztronómia rafinált, előttem ismeretlen elemeiből állnak. Nos, a lazán behajított étek meghökkentő ízkombinációval bírt, ezért a pillanat hevében jónak látszó döntéssel azonnal a koktélok, italok felé siettem, leöblítendő a furcsa fogást. Ezt nem kellett volna, mert a rostos üdítőnek nézett ital az általam kevésbé kedvelt paradicsomlé volt. Talán nem részletezném, hány nyílásomon jött vissza azonmód a piros ital, mintegy didaktikusan jelezve: a rutin nem mindig jó szolgálója az újságírónak. Azóta sokat okultam, kis túlzással fejlődtem, bár a viharos ütemben korszerűsödő kávéautomaták, a fogadások velejárói még mindig meg tudnak lepni. Tavaly nyáron az Általános Hitelbank (VÚB) jeles konferenciája előtt, talán a sietség miatt olyan gombkombinációt nyomtam be, hogy először bő sugárban spriccelt belőle a tűzforró víz (a kis kávéscsészéket alig győztem cserélni), majd hörögve vízpárát fújt olyan intenzitással, hogy azt hittem, rakétaként felszáll az olasz kávégép. Ma már a csokiszökőkutat sem próbálom kiinni, mint egykoron, amire a falánkságomat jutalmazó epegörcs máig emlékeztet. Az e téren hosszú évek alatt szerzett tapasztalatok úgy rakódtak egymásra, ahogyan a lehulló vízcseppektől hízó állócseppkő esetében, ami mintegy figyelmeztető ujjként óva int: nem, már nem kell okvetlenül egy-egy sörgyár termékbemutatóján a nyolcadik korsót is okvetlenül kikérni...

Sidó H. Zoltán

Lapzárta légörvényben és laktanyában

Írtam már cikket otthon, a szerkesztőségben, vonaton, autóban, repülőben, kávézóban, étteremben, Európában, Amerikában, Ázsiában, és még sorolhatnám… Bárhol is voltam, bárhogyan is alakult a program, egy biztos volt: mindig elkészült a cikk, az oldal, a melléklet. Immár lassan 23 éve. Egy nyomtatott újság életében a lapzárta az egyik központi elem – addig el kell készülni az oldalaknak, mese nincs, menni kell a nyomdába. És éppen ez az, ami megannyi extrém helyzetet is eredményez, hiszen sokszor valóban az utolsó pillanatban lesz kész az oldal. Nincs késés, nincs B terv, csak egyetlen lehetőség van: küldeni a betördelt kiadást a nyomdába. Ez akár egy átok is lehet, de akár áldás is, szoktam mondani, hogy ha nem lenne lapzárta, akkor lehet, még mindig a 2016-os kiadásokon dolgoznék, de mivel van, így „csak” a legtöbb esetben az utolsó pillanatra készül el az oldal, mondhatni, a lapzárta a múzsám. Valamiért olyankor mindig gyorsabban ment az írás, hamarabb jöttek az ötletek, a témák, gondolatok. Az utolsó pillanatok miatt egyszer a kollégák meg is vicceltek, amikor kérdeztem, egy adott mellékletnek mikor van a lapzártája, egy nappal korábbi időpontot mondtak – a ritka pillanatok egyike volt, hogy 24 órával a tényleges lapzárta előtt elkészültek az oldalaim.

Ahogy közeledik a lapzárta, úgy csökken az idő, ezzel pedig egyre extrémebb körülményeket is bevállalunk, hiszen fogy az idő, nem lehet mindig irodai székben fogalmazni a sorokat. Az internetnek hála azonban ez már bárhonnan megoldható. Volt olyan, amikor a repülőben – folyamatos légörvényben – kellett cikket írni, mivel leszállás után röviddel már mennie kellett a nyomdába. Vagy amikor egy csapatot vezettem Ázsiában, és két vendéggel kellett az ügyeletre rohanni, míg az első az infúziót kapta, addig gyorsan legépeltem az oldalról még hiányzó cikket, majd következett a második beteg… Vagy amikor egy barátomnak segítve kávét árultam egy németországi amerikai bázison, akkor a katonák mosodájában rendeztem be az ideiglenes, egyszemélyes szerkesztőséget – hiszen egyre közeledett a lapzárta, a mellékletnek el kellett készülni… Azt hiszem, ez a cikk is a leadási határidő utolsó pillanatában készült el, valószínűleg Sidó szerkesztő kolléga már tűkön ült, amire abból következtetek, hogy az imént a „Mi van? Lassan 22 óra és még mindig semmi, hozod a formád...” tartalmú e-mailt küldte… De mivel önök is olvashatják, így már tudják, lehet, az utolsó pillanatban, de még lapzárta előtt elkészült az írás.

Szabó Laci

Félreértés egy fekvőkép kapcsán

Kopjafanézőben. Kezdő újságíró koromban a rendszerváltást követően sorra látogattam, ismerkedtem a falu első embereivel, illetve olyan véleményformálókkal, akikkel később szorosabban együttműködhetek. Volt, ahol az irattartó mögül íziben előhúzták a butykost, hogy igyunk a gyümölcsöző közös munkára. Másutt körbevezettek, büszkén mutatván, ahogyan épül és szépül a falu. A legnagyobb eredmény az volt, hogy az egész falut „gázosítják”, amire azért megfelelőbb kifejezést kellett keresnem. A Vág mentén sokat jártam, az egyik település igencsak jóravaló polgármestere egyszer csak nekitámasztotta a kerítésnek a kerékpárját, mondván: másszak fel és innen fotózzam a nemrég kihelyezett kopjafát, mert nem szívlelik egymást a lelkésszel, biztos ami biztos, maradjunk portán kívül, nehogy bajunk essék. Hová feküdjek? Egy mezőgazdasági szakemberrel készítettem riportot, növényvédelmi szerek, mit hová érdemes ültetni, vetésforgó és egyéb témában. Arra kértem, hadd készítsek róla álló- és fekvőképet. Erre körülnézett az irodában és azt mondta, gond lesz a fekvőképpel, mert nincs kanapéja, nem tud hová leheveredni.
Ajándék lónak... Időnként érdekes ajándékokat adtak a kedves riportalanyok. Az egyik lévai járásbeli családtól akkora pöfeteggombát kaptam, hogy a buszsofőr arra kért, váltsak neki jegyet – akkoriban, egyetemistaként még buszoztam a tágas régióban. Az iskolákban kedves, maguk készítette ajándékokkal leptek meg a gyerekek. Egyszer skót juhászkutyát akartak adni ajándékba egy csallóközi faluban, de nem tudtam elfogadni. Volt házi liba és élő ponty is az ajándékok között. :) A legbizarrabb ajándékot egy temetkezési vállalkozótól kaptam, celofánba csomagolt művirágcsokrot a ravatalozóból. Égette a kezemet a csokor, nem tudtam, hogyan szabaduljak meg tőle, így az első adandó útbaeső szobornál helyeztem el.

Száz Ildikó

Mankóval az árusok között

Régiós kollégaként mi kint a terepen létezünk az olvasók közt, velük készülünk, ünneplünk, majd elmeséljük mindazt, amit tapasztaltunk. Kevés olyan fontos alkalom van, amit kihagyunk. Éppen egy éve volt, amikor gerincsérvet állapítottak meg nálam, ekkor fél éve dolgoztam az Új Szónál és jött a karácsony. Ilyenkor a legtöbb községben nagyban készülődnek, Bősön is, ahová már jóval korábban elígérkeztem. Nagyon várták a képzőművészeti vásárt, ahogy én is, de erős fájdalmaim voltak, járni is alig tudtam. Előkerestük hát itthon a mankót, amire támaszkodva érkeztem meg a rendezvényre. Fura volt, nem csak nekem. De az ünnepre várakozás emelkedett hangulata mindent felülírt, bennem is visszahelyezte a fókuszt az akadályoztatottságomról a tudósításra, a lényegre, amiért dolgozunk: mesélni arról, ami a helyieknek a legfontosabb.

Kürthy Judit