1947 februárjában Tardoskedden is szárnyra kelt a hír, hogy viszik a munkabíró magyar családokat Szudéta vidékre. Nagyanyámék az ő szüleinél laktak, ott kapták kézhez a deportáló levelet. Félidős terhes volt második lányával, ráadásul gyomorfekéllyel is kezelték. Egyet biztosan tudtak: nem akarnak Csehországba menni.
Szalayné kontra Vanyáné
– Itt vannak? – állt meg Vanyáné a küszöbön.
– Egyedül vagyok, láthatja – szólt vissza foghegyről nászasszonya.
– Volt nálunk a deportáló bizottság... Minket visznek el, ha Ilkámék nem kerülnek elő...
Nem kapott választ. Folytatta hát ezerszer átgondolt mondókáját:
– A Janink menyasszonyát is Magyarországra telepítik át... Szakadjanak el egymástól? Meg aztán..., mi menjünk az urammal a cseheknek dolgozni?
Ezt már Szalayné nem tűrhette szó nélkül, vészjóslóan villant a szeme, s nyomban villant kezében a konyhakés pengéje is, amint felkapta az asztalról:
– Van magának szíve? Inkább az Ilkáékat küldené? Vért hány! Hát milyen anya maga?
Nagyanyámék odabent, a rejtekhelyükön hallották az egész szóváltást. Némán egymásra néztek, döntöttek. Az apa megfogta jobbjával hatéves kislánya kezét, baljával a beteg asszonyét, s így léptek elő hármasban a szekrény mögül.
– Nem fogják elvinni helyettünk magukat... – mondta alig hallhatóan nagyanyám. Szalayné a konyhakést nagy lendülettel az asztal lapjába állította. Konok aszszony volt. Soha többé nem állt szóba nászasszonyával. Háza küszöbét sem volt hajlandó átlépni. Anélkül halt meg, hogy kibékültek volna.
Nagyszüleim pedig megadták magukat a könyörtelen sorsnak: február 12-én felszálltak a Csehországba tartó transzport egyik marhavagonjába.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.