Száguldó álmok karrierépítéssel, anyasággal

Sokat beszélgetnek a srácokkal a kártyacsaták meg a puzzle-képek kirakása közben..A szerző felvétele– Érdekes, amikor megnyertem a versenyt, minden újságíró és tévés azzal kezdte, hogy rám csodálkozott, nő létemre mit keresek egy kemény férfiszakmában. Pedig egyszerű a válasz: ezt tanultam, mert ezt akartam tanulni – mosolygott Marika, miközben bemutatta az átépített családi ház egyik részében kialakított cégirodát.

– Már készül az új irodánk, jó messzire az otthonunktól. Megtapasztaltam ugyanis, hogy a legnagyobb bűn, ha az ember hazahozza a céget, a munkát. A nők esetében ez hatványozottan érvényes. Este lefektetjük a gyereket, azután lazítás helyett ismét nekiülünk a papíroknak. Jó ideig én is így csináltam, de rá kellett jönnöm, hogy ezzel megrabolom a családomat is, önmagamat is. És váltottam, mint mindig, ha úgy éreztem, hogy hamis vagy szűk lett a közeg, amelyben mozgok. Nyolc év után így lett vége a házasságomnak is. A férjem elképzelései egyre inkább eltértek az enyémtől, de alapvetően nem a vállalkozásom miatt váltunk meg egymástól. Éppen ellenkezőleg, a cég volt az, amely meghozta számomra azt az anyagi függetlenséget, hogy el tudtuk rendezni a dolgainkat. Tizenegy éves Gábor fiam édesapjával és a nagyszülőkkel a mai napig baráti a viszonyunk, és ugyanezt mondhatom a párom, Pikler Kornél előző családjáról is. Ő is hozott egy fiút, és bár a tizenöt éves René csak a hétvégeken van velünk, a két srác remekül kijön egymással.

Hogyan indult a díjazott „álombirodalom” kiépítése?

Álmatlan éjszakákkal. 2000 januárjában kezdtem el a vállalkozást, és az év végén váltam el. Ilyen értelemben valóban álombirodalmat teremtettem, gyakorlatilag a semmiből. Nagyon érdekes például a bankok hozzáállása a vállalkozókhoz. Amikor az ember indít, és kölcsönre lenne szüksége, egyetlen pénzintézettől sem kap. Ha viszont sikeres lesz, valahonnan előteremnek a banktisztviselők, és sorra kínálják a kedvezményes hiteleket. Nálam ez a második évben következett be. A cégünk egyébként jelenleg tizennégy fővel működik, s a szállítmányozó részleghez mintegy ötven autó és sofőr tartozik. A Kis- és Középvállalkozásokat Fejlesztő Nemzeti Ügynökség által hatodik alkalommal meghirdetett Legjobb női vállalkozók versenyébe pedig a Szlovák Kereskedelmi Kamara ajánlására jelentkeztem. Előzőleg nem is hallottam a versenyről, s alig három napom volt az összes szükséges okmány begyűjtésére, a cég és a személyes történetem megírására. Meg is lepődtem, amikor jelezték Pozsonyból, hogy bekerültem az első hat jelölt közé, és a bizottság tagjai meglátogatnak. De az még az eredményhirdető gálán sem fordult meg a fejemben, hogy én leszek az első. Utólag már látom, hogy a versenypályázat szponzorai rendszerint valamilyen, a maga nemében extrém vállalkozást vezető hölgyet díjaznak.

Talán tíz éve vetítették a televízióban a TIR című olasz–magyar koprodukciós filmsorozatot, melyben a kamionsofőröket rendre a legelképesztőbb kalandokból mentette ki meglett főnökük, és annak felvágott nyelvű leánya. Önnél is mindig kézközelben van az életmentő telefon?

Igen, állandó az összeköttetés a kollégákkal. A TIR-filmekre emlékszem, nagyjából tényleg hasonlóan mozgalmasak a mi hétköznapjaink is. Ennek a szakmának egyetlen hátulütője van. Hogy a munka szépségét megöli az állandó stressz. De életet menteni eddig szerencsére csak átvitt értelemben kellett... Mondjuk hazahozni egy Olaszországban rekedt kamionost. A sofőrökkel való napi kontaktusban amúgy teljesen félreteszem a nőiességet. Nem passzolna az ő hangnemükhöz. Jó tudni, hogy mindegyikükre lehet számítani, de van, amikor keményen oda kell szólni.

Durvul? El sem hiszem...

Ha úgy ítélem meg a helyzetet, egy adós nagyvállalat igazgatójával szemben is felemelem a hangom. De soha nem a hangerősség, hanem az érvek hatnak. Mondjuk, ilyesmi, hogy „Uram, az önök hatalmas cége a csőd küszöbén áll? Nem? Akkor hogyhogy nem képesek kifizetni azt az alig másfélszáz ezret, amivel nekünk tartoznak?! Nyilván félreértés történt.”

És fizetnek?

Igen, mert alapigazság, hogy valahol mélyen minden ember hiú. A multi is, a sofőr is. Azt hadd ne mondjam ki, milyen jelzőkkel kérem számon, ha a kamionosok valamit önhibájukból nem csinálnak meg időre. Nem veszik sértésnek, de pontosan érzik a súlyát. És én mindennél többre becsülöm, ha valaki beismeri a hibáját. Mert senki nem tökéletes. Én sem.

Ritka eset, hogy a cégigazgató hölgy saját párja a főnöke is...

Ugye? És hihetetlenül boldog vagyok, hogy a mi esetünkben ez tökéletesen működik. Kornél 15 évig volt határőr. Amikor megismerkedtünk, mondtam neki, hogy tudok biztosítani számára egy másik munkát, de azt muszáj legalulról megtanulni... Szerintem ugyanis nincs különbség abban, hogy nő vagy férfi a vállalkozó. A lényeg, hogy profi módon végezze a munkáját. Ehhez viszont az kell, hogy a legapróbb részletekig ismerje annak minden csínját-bínját. Sok barátunk óvott ettől a főnök-beosztott viszonytól, de Istennek hála nem lett igazuk! Ma már ott tartunk, hogy én elkezdem a mondat elejét, Kornél pedig befejezi. Ő tudja, hogy a komoly döntések felelőssége mindig az enyém, és próbál tehermentesíteni. Tény, hogy olyan típus vagyok, aki ragaszkodik az elképzeléseihez, s nem szívesen enged. Cégügyekben hatalmas, vérre menő vitáink is vannak, de eddig még mindig megtaláltuk a közös nevezőt. A magánéletünkben lényegesen ritkábban adódnak vitás helyzetek. A párom pontosan tudja, hogy időnként szükségem van egy kis feltöltődésre. Sokkal nyugodtabb, türelmesebb, mint én. Vallom, hogy a biztos családi háttér egy cég ötvenszázalékos sikerét jelenti. Nálunk ez hihetetlenül szerencsésen alakult. A szüleim a közelben laknak, s apukám afféle megbízható mindenesként aktívan részt vesz a cég dolgaiban. Anyukámmal együtt elfogadták azt is, hogy soha nem tudom megmondani, mi lesz majd öt óra múlva, mihez kell a segítségük. Alkalmazkodtak hozzám, és ahogy a párom, ők is szívesen vállalják a fiamat.

Nincs lelkiismeret-furdalása emiatt?

De, egyfolytában! A mai napig megesik, hogy tárgyalok valakivel Pozsonyban, este hét óra, és azon jár az eszem, mi lehet otthon, és miért kell nekem itt ülnöm. Ez tipikus női betegség, a férfiak szerintem sokkal könnyedebben veszik. Nekik nem jelent akkora érzelmi hátországot, ha tudják, hogy otthon minden rendben van. Soha nem voltam feminista, de úgy gondolom, mi nők ezt sokkal jobban tudjuk értékelni. Jómagam jöttem már haza úgy Bécsből, hogy a százötvenről nem vettem le a lábamat. Mert anyák napi ünnepség volt az óvodában, és várt a fiam. Igaz, az utolsó pillanatban estem be, de odaértem. Gábor egyébként nincs elkényeztetve, soha nem említem neki, hogy könnyebb lesz az élete, mert ha tanul és kitartó lesz, várja őt a családi cég. Már ha ő is akarja. S hasonló a helyzet Renével is. Egyelőre főleg hétvégeken vagyunk együtt a két fiúval. Ám akkor nagyon intenzíven. Rengeteget járunk színházba, főleg Budapestre. Én nagyon szeretem a színházat, és a rajongás átragadt az egész családra. Van olyan darab, amit háromszor is megnéztünk már. Most ilyen az Operettszínházban a Mozart című musical. A színházjegy azon dolgok egyike, aminek beszerzésére sem időt, sem pénzt nem sajnálok. Januártól júliusig átlagban tíz-tizenkét előadásra váltunk jegyet, A revizortól Az operaház fantomjáig könnyedebb és komolyabb darabokra egyaránt. Nagy beszélgetéseink vannak aztán a srácokkal a látottakról, a kártyacsaták meg az ünnepi puzzle-képek kirakása közben... De, hangsúlyozom, nincsenek ajnározva, elégszer láttam gazdag vállalkozók senkiházivá nevelt gyerekét. Ebben is pontosan az a filozófiám, mint az üzleti életben. Hogy sok kicsi sokra megy, és a nagyvállalatok megrendelései mellett észre kell venni a kisebb cégeket is. Az életet is az apró örömök kerekítik boldog egésszé.