Sumienka-blues

Nem érdem, nem úgy éreztem a hatvanas évek végén sem, hogy dicsőség lenne – mindenesetre, ha oroszból nagydolgozatot írtunk, borítékolhattam a hármast. A tanárnő meg is mondta: ő ugyan nem kínlódik az én bolhányi betűimmel. Akkor – sasszemű lévén – egy vállrándítással elintéztem az ügyet, szóban javítok; ha szóló lenne a jónak nevezett érdemjegy a félévi vagy az év végi bizonyítványban, valószínűleg az osztályfőnök nyer csatát. Ránézésre nem írtam rondán, egyforma aprócska betűim azonban olvashatatlanok lehettek, és a sok-sok diákíráson kopott tanárszemeknek rendkívül fárasztóak. Annyi hátránya volt a dolognak, hogy ha zseniálisra kerekedett (volna) az írásbeli, akkor is csak hármas. Viszont óriási előnye is volt: ha ötöst érdemeltem volna, akkor is hármas lett. Maradjunk annyiban, hogy az igazság valahol a kettő között találtatott, ezért a közepes jegy telitalálat volt. Akkortájt nem fordult meg a fejemben, hogy egyszer én is lehetek szemüveges, hogy az éleslátás mulandó. Ezt korom előrehaladtával, karjaim rövidülésével tudatosítottam. Lett is belőle szemüveg, abból pedig további bonyodalmak. Mert nem elég, hogy azt nem látom, hányas villamosra szállok, olvasáshoz elő kell vennem a másikat. Ez, sorstársaim tudják, bevásárláskor meglehetősen bonyolult feladat. Táska kinyit, egyik szemüveg le, a tartó elő, másik szemüveg ki, az orromra föl, addig az egyik száránál fogva a számba, bevásárlókosár a karomon – mutatványosnak is elmehetnék. De nem megyek, mert egyébként kétbalkezes vagyok.

Történt a hőgutás időkben, nem is olyan régen, amikor kínomban már a Dunát is kiittam volna, nem győztem hűteni az ásványvizet, jegelni a jegesteát, amikor már arra vágytam, lenne bár egy vízágyam, lehetőleg tépőzárral működő, hogy forró nyári éjszakákon kinyissam, és elmerülhessek benne, persze csak nyakig, mert az ember félti ezt a rongyos életét, hogy az élelmiszerboltban rámköszönt gyerekkorom üdítőital-alapja, a pezsgőpor. Szép kék csomagolás, citromízű, hirdette az ábra – ezt még olvasószemüveg nélkül is aránylag tisztán láttam. Otthon azon nyomban bele a finom, pezsdítő port egy pohárba, jól kiengedtem a vizet, minél hidegebb, annál jobban fáj a torkom. Víz a porra, lelki ízlelő bimbóimmal már előre éreztem a bevált, ismerős ízt. Helyette azonban jött a hideg zuhany. Víz elillan, pohár habzik, torkom kiszárad. Akkor olvasom a bolhabetűs használati utasítást: végy egy ibriket, tégy bele hat deci vizet, abban kell feloldani a port. Nem úgy, mint a régit, amelyet emberszabású fogyasztásra gyártottak. Bánatomban elővettem a cigarettámat, adjak az egészségemnek egy löketet, amelyen viszont óriási, vérfagyasztó betűkkel áll: „A dohányzás halálos rákot okoz.” Hatalmas betűkkel, mintha nem tudnám.