Sasszézás a politparketten

A Nagymácsédon történt és a demokrácia, a szabad sajtó elleni politikailag motivált gaztett a felszínre rántotta a hazai társadalom és a maffiaállamot tűrő Fico-éra struktúráinak legmélyebb rétegeiben lüktető problémákat. Az akkori többpárti kormánykoalíció tagja volt az azokban az időkben még önálló pártként működő Híd is. Rigó Konrád, a kulturális minisztérium államtitkári tisztségében, párton kívüli szakértőként segítette a Híd kormányzati szerepvállalását.

Amikor február 24-én – tehát három nappal a 2018. február 21- én történtek után! – hirtelen fény derült erre a kettős bérgyilkosságra, államtitkárként ön duplán meghökkent, hogy milyen országban él?

Természetesen. És hogy Szlovákiában megöltek egy oknyomozó újságírót, az különösen megdöbbentett, hiszen a sajtó is a kulturális tárca portfóliójába tartozik.

A miniszter, Marek Maďarič azonnal egyéni felelősséget is vállalt az itt maffiamódszerrel végrehajtott újságíró-gyilkosságért, és lemondott. Önben nem élt késztetés, hogy meglépje ugyanezt?

Én kormányzati politikusként rögtön és egyenesen kijelentettem, hogy amíg Robert Kaliňák belügyminiszter és Tibor Gašpar országos rendőr-főkapitány a helyén marad, addig ezt a tragédiát nem lehet megnyugtatóan kivizsgálni. Máig úgy érzem, hogy akkor ez világos és felelősségteljes beszéd volt. Kaptam is érte hideget-meleget.

A feszültségek húrjain hogyan teltek a kulturális minisztérium következő napjai? Robert Fico kormányfőnek nyilván ott is voltak bizalmasai.

Ha egy miniszter veszi a kalapját és feláll a székéből, az mindig nagy bizonytalansággal jár. Átmenetileg Peter Pellegrini kapott megbízást a tárca vezetésére. Majd amikor a Smer nem talált alkalmasabb jelöltet a párt besztercebányai kerületi elnökénél, akkor Ľubica Laššáková lett az új tárcavezető.

Kérdeztem ezt azért is, mert Marek Maďaričcsal ellentétben Robert Fico a személyes konzekvenciák levonása helyett még csak verbálisan sem vállalt felelősséget a politikai színezetű bérgyilkosságért. Miniszterelnökként ő nem értette a helyzet társadalmi súlyát, vagy ez a politikus halvérű bunkósága volt?

Most már az akkori valóságnál is sötétebben látom az egésznek az összefüggéseit. Akkor még úgy gondoltam, hogy ez a magatartás csak a hatalmi mámor túltengésének tipikus esete, ami a limuzinbetegségtől a hatalommániáig fokozódhat. Egy olyan szörnyű tragédia után is, hogy Szlovákiában orvul meggyilkoltak egy oknyomozó újságírót! Viszont elég gyorsan kitudódtak azok a bűn és a hatalom összefonódásának kérdéseit felvető ügyek, amelyek felderítésén Ján Kuciak dolgozott.

Ettől Robert Fico még mondhatta volna azt, hogy bántják őt a történtek. Ehelyett a kormányhivatal első emeleti sárga szalonjában egy asztalra balkáni stílusban, fejpénz gyanánt és kommandósok jelenlétében, kitett egymillió eurót; s utána azt híresztelte, hogy Soros György által szervezve az utcákon forradalom szerveződik...

Úgy látom, hogy ennek az embernek semmi sem szent, és a hatalom érdekében mindenre képes.

Az ő mégiscsak kikényszerített lemondása után viszont megalakult a Smer irányította „új” kormány. A miniszterelnök-cserét követően ön március 12-én azt írta a Facebookon: „az történt, aminek történnie kellett”, és egyben esélyt előlegezett a Pellegrini-kormánynak. Megalkudott az új szituációval?

Azért ne feledjük, hogy a Híd kiszorította Robert Ficót a kormányfői székből. És úgy gondoltuk, hogy túljutva egy igazán rázós időszakon, az átalakult helyzet az új és stabil kormányzást is biztosíthatja. A Híd akkor pártként döntött így; az én bejegyzésem pedig a párt vonatkozó állásfoglalása melletti kiállás volt.

De ugyanazzal a Smerrel? A politikában épp ott nevelkedett Peter Pellegrinivel lehetett egy újszerű kormányzási stílusban reménykedni?

Nem hinném, hogy egy politikai pártot pusztán egyetlen ember alapján szabadna megítélni. Egyébként a kormánykoalícióban kiemelt és szigorú tárgyalások témája volt, hogy Pellegrini komolyan gondolja-e a Smer átformálását, ahol akkoriban szinte napi szinten zajos párton belüli összeveszések, csatározások folytak. Ennek eredménye lett 2020 után a Smer kettészakadása is. Viszont 2018-ban tényleg egy lehetőség és mód mutatkozott arra, hogy a Peter Pellegrini vezette kormányzás egészen más legyen, mint a Fico vezette smeres kormány.

Amikor nem sokkal később a hazai művészek százai kérték a posztján alkalmatlan Ľubica Laššáková leváltását, nagyon izzott a levegő a kulturális minisztériumban?

Az tényleg hamar kiderült, hogy a miniszter asszonynak nincs meg sem a szakmai, sem a társadalmi, de a minisztériumon belüli támogatottsága sem. A levegő így nem a minisztériumban, hanem „csak” a miniszteri kabinet folyosóján izzott.

A miniszter asszony viszont vígan a posztján maradt. Ellenben az érdekelne, hogy ő önszántából vagy tanács alapján kért bocsánatot azért, hogy a felbukkanása után – Ficóhoz igazodva – még szemrebbenés nélkül „sorosozott”.

Nehéz megmondani, hogy mit miért csinált. Ha nyomás nehezedett rá, sok esetben meglépett olyat is, ami ellen addig harcolt. Egyebek mellett ilyen téma volt önálló intézményként a pozsonyi Kunsthalle ügye.

Milyen volt az önök együttműködése?

Mondjam, hogy cirka két hónapig olajozott? Az elején nagyon könnyen sikerült megegyeznünk például abban, hogy készítsünk stratégiát a kisebbségi kultúra és a regionális kultúra számára, amihez pénzt is elkülönítettünk. Amikor aztán úgy érezte, hogy a nem kis feladatmennyiséget nem tudja elvégezni, elkezdett erőből politizálni, erőből döntéseket hozni, és ez a minisztériumban már egy rosszabb időszak volt.

Akadtak személyes konfliktusaik is?

Ha alapvető dolgokban nem értettünk egyet, akkor igen. Ha például belehelyezkedett a 19. századtól számítódó nemzeti gondolkodásba, ami a nemzeti kisebbségek iránt sokkal inkább kirekesztő és elutasító.

Váltsunk vissza március derekára! Egy államtitkár mit érzékel abból a zsivajgó hangulatból, ha a hivatali dolgozószobájának ablakai alatt Pozsony központi terén 60-70 ezer tüntető a Tisztességes Szlovákiáért mozgalom jelszavait skandálja?

A tömeg láttán is úgy gondoltam, hogy ez az ország megérdemel egy restartot és egy idő előtti választást. Július 7-ét említve már konkrét dátumról is beszéltek. Ám éppen úgy igaz az is, hogy ha a Híd kilép, de a parlamenti választás mégsem üthető nyélbe, akkor Ficóékat segítve a szélsőségesek könnyen vállalhatják a csonka koalíció támogatását. Szlovákiában ezzel egy eléggé komisz helyzet is kialakulhatott volna. És annak tudatában, ami a jelenlegi parlamentben történik, ezt a képletet ma már távolról sem tartom kizártnak.

Ez felülírja a Híd március 12-ei döntésének jogos kétségbevonhatóságát?

Nem, ezzel nem akarom „jóváírni” a párt szóban forgó döntését, viszont a reális tényeket mindig azok teljességében kell kezelni. Mert az szintén igaz, hogy a Hídban akkor a többségi vélemény a koalícióban maradás mellett szólt, mondván, ez a lépés a párt választóinak érdekét szolgálja, hiszen a kormányzati ciklus második felében is tenni tudunk az érdekükben. Őszintén szólva, én nem tartoztam ehhez a testületi többséghez, mert sejtettem, hogy ez a döntés a Híd számára nemcsak kockázatos, hanem talán végzetes is lehet. Persze, ha valaki egy politikai közösségben dolgozik, úgy folytathat ugyan vitát, a végén azonban vagy elfogadja a párt hozta közös döntést és aszerint rendezi be a jövőjét, vagy ha azt nem tudja vállalni, akkor meghozza az egyéni elhatározását és föláll.

Visszanézve a Híd országos tanácsának ama öt évvel ezelőtti emlékezetes márciusi értekezletére, illetve a kormányban maradni vagy huszárosan kilépni dilemmájára, ott és akkor felszikrázott a belső feszültség?

A vitát lezárva két pragmatikus vélemény maradt. Az egyik szerint nekünk ezzel nem kell különösebben foglalkozni, mert ez minket nem érint; és nekünk azon kell dolgoznunk, hogy a magyar és a ruszin régiókért a lehető legtöbbet megtegyük. Ezt a nézetet főként a regionális vagy a helyi szinteken politizálók, egyben a párt életében is meghatározó szerepet játszó politikusok képviselték. A másik vélemény úgy tekintett erre a kihívásra, mint az olyan össztársadalmi krízisre, amire egy politikai pártnak – még ha kormányzati pozícióban van is – úgy kell választ adnia, hogy az egyértelmű, bárki számára olvasható legyen. Egyúttal afelől se hagyjon kétséget, hogy a párt mit gondol arról, mi történhet meg egy társadalomban, illetőleg mi az, ami nem. Hiszen egy oknyomozó újságíró politikai hátterű meggyilkolása az adott társadalom egészére kiható trauma. Ha ebben egy párt nem foglal egyértelműen elutasító álláspontot, amit azzal is jelez, hogy kilép kormányzati szerepéből, az könnyen komoly, esetleg visszafordíthatatlan következményekkel járó törést is hozhat a párt életében. Ez a két felfogás ütközött, közben érezni lehetett, hogy forr a levegő körülöttünk.

Végül miért hátráltak meg a Híd eleinte vehemensen az elvi megoldást sürgető fiataljai és államtitkárai? Némi farsangi paródiával most azt mondhatnám: a politparketten kállai kettőst sasszézva elfogadták a döntést. 

Amikor azt mondtuk, hogy mindenképpen ki kell lépni, azt nagyon őszintén és egyértelműen úgy is gondoltuk. A nálunk tapasztaltabb politikai matadorok viszont fölhívták a figyelmet arra, hogy ez a lépés még nem garantálja, hogy annak következményeképpen valóban meglesz az előre hozott választás. És akkor majd nemcsak azt kapjuk a nyakunkba, hogy 2016-ban összeálltunk a Smerrel, hanem azt is, hogy a Hídnak köszönhetően Fico pártja a ciklus második felét az extrémistákkal kormányozhatja végig. Ez egy olyan érdemi alternatíva volt, amit nagyon kevesen hangsúlyoztak a médiában, de sajnos mi sem kommunikáltuk kellőképpen, és erről máig kevés szó esik. Pedig ma már a napnál világosabban látni, mire képes a Smer, élén Robert Ficóval. 2018-ban végezetül még magam is azt gondoltam, hogy az új kormány, amelynek élén Pellegrini áll, és amelynek Andrej Kiska államfő is bizalmat szavazott, megér egy próbát.

A választók viszont 2020-ban nem honorálták ezt a két évvel korábban vállalt rizikót. Visszapillantva tehát 2018-ra: a Kuciak-gyilkosság után politikai rövidlátás volt a kormánykoalícióban maradni?

Ha a kérdés személyesen nekem szól, én kiléptem volna. De egyénileg ennek nem lett volna igazi értelme. Ha, akkor pártként kellett volna ezt megtenni. Ma már egyértelmű, hogy a párt jövőjét tekintve a Híd akkor rossz döntést hozott. De Szlovákia 2018 utáni kétévi politikai valóságát és a kisebbségpolitikában elért eredményeket nézve az már nem annyira egyértelmű, hogy az okvetlenül rossz döntés volt.