Saját életünk a tét

Április 22-e, a Föld napjának előestéjén António Guterres, az ENSZ főtitkára és Tijjani Muhammad-Bande, az ENSZ Közgyűlésének elnöke egyegy nyilatkozatot adott ki a Covid-19 világjárvány és a klímakatasztrófához vezető globális környezetrombolás több ponton kapcsolódó kihatásairól.

Deklarációjukban arra figyelmeztetnek, hogy a pandémia megmutatta: a mindenhatónak vélt örök növekedés hajszájának is megvannak a korlátai! Hiszen elég egy láthatatlan vírus, és az emberiség az összes vívmányával meg a modern technológiáival riadtan meghökken; ezért halaszthatatlanul – a globális egészségügyi helyzet és a földi lét fenntarthatóságát veszélyeztető kockázatok mérséklése végett –, észszerűen kell gondolkodni s cselekedni. A jelen, de főként a jövő nemzedékek iránti felelősséget érintő, illetve a civilizációnkat már ma fenyegető gondokat dr. Szinetár Csaba biológussal, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Savaria Egyetemi Központjának oktatójával tematizáltuk.

Tanár úr, egyre gyakrabban lehet szakmai körökből is azt hallani, hogy a tavaly óta tomboló Covid-19 világjárvány csak egy „light” verziója a Földet fenyegető klímakrízis reális kockázatainak. Ön is hasonlóképpen látja?

Azt, hogy ez mennyire „enyhe” figyelmeztetés az ember sebezhetőségére, jelenleg nem tudhatjuk. Ami bizonyos, hogy most a világ gazdagabb fele is megtapasztalja, mennyire sebezhető és kiszolgáltatott az emberiség. A járvánnyal párhuzamosan számos egyéb aggasztó jelenségnek úgyszintén tanúi vagyunk. És félő, hogy ezek gyakorisága, illetőleg mértéke is növekedni fog.

De a bennünk élő Lucifer ezúttal akár azt súghatja, hogy ne tragédiának nézzük az utóbbi bő tizenkét hónap nyomait, hanem esélynek. Annak értelmében, hogy a pandémia globális tanulságai, a biológus szemszögéből, lehetnek-e egy zöld megújulás ösztönzői?

Korántsem vagyok róla meggyőződve, hogy a pandémia önmagában olyan kollektív gondolkodásbeli tisztánlátást fog kiváltani, amely a Föld lakosságának többségénél hamarosan olyan megvilágosodásként csapódik le, mely szerint: itt az ideje, hogy másként éljünk, máshogy bánjunk a Földdel! Jó esetben ki-ki a maga területén gondolkodik azon, hogyan lehet elébe menni egy ilyen katasztrófának, hogyan lehet megkapaszkodni a lejtőn. Remélhetőleg a társadalom egy részét a negatív hatások mérséklése, a kárelhárítás és lelkiismeretesebb hozzáállással a megelőzés lehetőségei is foglalkoztatják. Másokat viszont az illuzórikusan fenntarthatónak vélt fejlődés és a gazdaság talpra állítása motiválja. Ezek többnyire kényszerintézkedések és nem a hosszabb távú túlélés újratervezési reakciói. Képletesen szólva, aki most fuldoklót ment vagy tüzet olt, attól még nem azt várjuk, hogy úszótanfolyamot és tűzvédelmi oktatást tartson. Meg valljuk be őszintén, miről hallunk most többet: a gazdaság újraindításáról vagy az életvitelünk új szemléletű átalakításáról…

Kérdez(het)em ezt azért is, hogy végül bölcsebben tudjunk kivergődni a koronaidők súlyos viszontagságaiból. Ama tekintetben, hogy ez még nem az apokalipszis, viszont a civilizációnk láthatóan sérülékenyebb, mint gondolnánk!

Bölcsebbek ettől nem feltétlenül leszünk, ám tapasztaltabbak biztosan. Aki valamit a saját bőrén megtapasztal és van esze, tanul belőle. Bölcsnek azt mondanám, aki előre gondolkodik. Persze, a tapasztalatok útján is tanul az ember, és így válik egyre bölcsebbé. Ez azt is jelenti, hogy hallgassunk az „öregekre”. Óhatatlanul tör fel bennem most az a fájó érzés, hogy a járvány során az egyesek által csak „eltartottaknak” nevezett bölcsek közül milyen sokakat elvesztettünk.

Okulva a több hullámban támadó járványból, legalább felkészültebben várjuk a jövő kockázatait? Egyben a leckét is felismerve, hogy igyekezzünk jóvátenni a természettel szemben kapzsin és nemtörődöm módon elkövetett környezetromboló vétkeinket?

Amit elkövettünk, azt már nem, esetleg csak nagyon nagy áron lehet jóvátenni. Viszont ha csökkentjük a környezetünk terhelését és békén hagyjuk, akkor viszonylag gyorsan képes reagálni, gyógyulni. Ahol még lehetséges, ott mielőbb el kell takarítani például a szemetünket. A minap a légi felvételekből szerkesztett világtérképet böngésztem, és célirányosan kerestem a nagyobb települések közelében a világűrből is látható szeméthegyeket! Ezekkel a le nem bomló szemétből emelt „piramisokkal” a természet nem tud mit kezdeni. Itt csak a megfelelő újrahasznosítási technológiák jelentik a kiutat, nem pedig az elföldelés vagy a folyókra bízott szégyenletes „elpostázás” a megoldás. A problémát nem kezelni, hanem tudatosan megelőzni kell. Az iskolákban – a közép-európai egyetemeken! – és egyéb közintézményekben nem a pet palackok zsugorítását meg precíz begyűjtését kellene megszervezni, hanem meg kéne szüntetni a pet palackos italárusítást! Mert ahhoz, hogy ez társadalmi szinten szemléletként jelenjen meg, a fiatalokra van szükség.

Józan ésszel mit gondoljunk a politikusoknak azon sekélyes kifogásairól, hogy a klímakatasztrófa megfékezésére azért bajos hatékony intézkedéseket hozni, mert azok túl igényesek és költségesek.

A politikusoktól az emberek többsége elsősorban azt várja, hogy itt és most cselekedjenek. Ők tényleg a napi megfelelés kényszere szerint döntenek. Ezért inkább csak a kutatóktól, és nem a rövid távú haszonelvűség szerint élőktől várható a hosszú távú megoldások megalkotása. Persze, lehetnek a társadalom érdekében hosszú távon gondolkodó politikusok is, noha a jelenlegi kényszerek – úgy tűnik – sajnos nem kedveznek az utóbbi megoldásokban való törekvéseknek.

Gondolom, reálisan okoskodva sejtjük, hogy az éghajlati változások mai tempójában záros időn belül mi vár az emberiségre. De akad-e rá akár az ön több évtizedes pedagógiai tapasztalatával magyarázat, hogy miért nem tudatosítjuk ezt?

A magunk által gerjesztett pofonok egy része már lendületben van. Olyan erővel, hogy még a szakemberek számára is meglepő következményei lehetnek a klímaváltozásnak. Vagy ahogy sokan leegyszerűsítve fogalmaznak: a felmelegedésnek és az előre kiszámíthatatlan időjárási anomáliák bekövetkezésének. Éppen a napokban volt olvasható, hogy az áprilisi havazásokkal az Északi-sark felől, a Barentstengerből elpárolgó víz érkezett Európába. Ennek oka az eddig ezt a párolgást akadályozó tengeri jégtakaró vesztéséből fakadó intenzív párolgás. Ezeknek az időjárási rendellenességeknek legfeljebb a megértésénél tartunk. Persze, abban igaza van, hogy a maga módján szép tanári kihívás egy kisgyermekkel megértetni, azért havazik áprilisban, mert melegszik a Földünk.

Éppen ezért meghatározó, hogyan beszélünk mind a családi, mind az ismeretségi körünkben már az unokáinkat is közvetlenül veszélyeztető globális környezeti katasztrófáról?

Kötelességünk nyíltan és objektíven beszélni. Bármely körben. Rengeteg az olyan tudományos tény, amelyről az emberek nem hallanak, vagy ha mégis, nagyon keveset. Csak egyet említek: a 2030 éves férfi korosztály termékenysége ma messze elmarad attól, ami az ő korosztályukra évtizedekkel ezelőtt még jellemző volt. Nehéz ezt mással magyarázni, mint a környezeti ártalmakkal. Szó sincs arról, hogy ez a jelenség netán egy biológiai szabályozásnak tekinthető evolúciós változás lenne. A mi génjeink ennél sokkal lassabban változnak.

Legalább utólag világossá tehető, miért volt hiba évtizedeken át abban a tudatban élni, hogy a sötét jövő csak a hollywoodi katasztrófafilmek fikciója?

Döbbenetes, hogy némelyik katasztrófafilm manapság megjövendölt valóságként jelenik meg a napi híradások képsoraiban. Úgy tűnik, néhány alkotó valóban jövőbelátó volt. Az más kérdés, hogy addig, amíg nem vált valóssá egy 21. századi pandémia, hányan viselkedtek előrelátó és bölcs módon – hogy a filmben látottak ne következzenek be...

Mit érez a lelke mélyén a természetet sűrűn járó biológus, hogy hiába az április vége, alig látni fecskét, viszont üresen maradt gólyafészket annáltöbbet. És a Dunában is egyre kevesebb a „régi” hal?

A „néma tavasz” valóban az ablakon kopogtat. Nem döngenek a méhek a kései fagyokat is elkerülő virágzó gyümölcsfákon. Megdöbbentő, hogy sokan még most sem hallják meg ezt a csendet. Elárulom viszont, hogy az aggasztó jelek mellett a természet még mindig tartogat ajándékot és vigaszt, de csak annak, aki lehajol hozzá.

Ezzel szemben van mitől félni a javarészt éghajlati okokból a régiónkban „migránsként” megjelenő idegenhonos rovarok miatt?

Ez nagyon összetett problémakör. Az éghajlati veszélyhelyzet, az emberi közreműködéssel összezavart természet és a bolygónkon fel és alá hurcolt növény- s állatfajok okozta szituáció. Azon túl, hogy a behurcolásokkal felborítottuk az összeszokott életközösségek rendjét, önmagunkat közvetlenül érintő veszélyeket is okoztunk. Mert a felmelegedés révén a trópusi éghajlaton honos egyes rovarfajokkal az általuk terjesztett humán élősködők is megérkezhetnek. A korábban klimatikus okok miatt csak alkalmilag megjelenő bevándorlók ily módon gyökeret vernek, és beláthatatlan, mondhatni megjósolhatatlan változásokat okozhatnak környezetünkben.

Laikus ésszel mit gondoljunk azokról a szakmai(?) kijelentésekről, hogy a biodiverzitás csökkenése nagyobb probléma, mint maga a klímaválság?

A két veszély nem választható el egymástól. És nem is indokolt rangsorolni őket. Hiszen a baj sohasem jár magában, az egyik tetézi a másikat, és aztán szerepet cserélnek.

Miért nem elég csak felületesen a klímaválság általános veszélyeiről beszélni, ahelyett, hogy inkább a nagyfokú hatásait konkrétan körvonalazó szavak erejével vetítenénk magunk elé annak reális következményeit?

Sajnos, ma már a kézzelfogható következmények bemutatására is lépten-nyomon lehetőség van. A klímaválságról autentikusan beszélni pedig azok feladata, akik annak kihívásait és következményeit hitelt érdemlően, objektíven tudják közvetíteni.

Noha a fertőző koronavírusragály harmadik hullámát éljük, megkerülhetetlen feladat felvetni: a klímakrízist meddig kezelhetjük másodrangú kihívásként?

Akkor nincs első vagy sokadrangú kihívás, amikor a szó természetes értelmében a jövőnk a tét. A civilizált ember túlélésének kulcsa ezen a téren az együttműködésben és a munkamegosztásban van. De egy mégoly komoly beszélgetést sem szeretnék borúlátó gondolattal zárni. Optimista alkatomnál fogva ezért abban bízom, hogy a saját jövőjük sorsában közvetlenül érintett felelős fiatalok összefogása eredményes lesz. Mi, idősebbek adjunk meg nekik ehhez minden támogatást és bizalmat.